Az élet nem áll meg

 Bár már hetek óta tudom, most vált publikussá az a fantasztikus hír, hogy nagyszülők leszünk! Debikém és Dan ma voltak a második ultrahangon és ez a kis manó ott ugrált a szemük előtt a monitoron. Ez a néhány centis kis csoda édessé teszi a keserű hétköznapjaim már most. 

Ezt írtam öt héttel ezelőtt a blogomba, de akkor nem tettem még publikussá:

Furcsa dolog a genetika. Tibivel sokat beszélgettünk arról, hogy csodálatos dolog a halhatatlanság, amit sokan félreértelmeznek. Ki akar százötven évig élni? Vagy háromszáz évig? De az ükanyám génjeiben már benne voltam én  is, majd a dédanyám és nagyanyám adta tovább az anyámnak.  Én is továbbadom, mi is továbbadjuk a gyerekeinknek és MI majd az ő gyermekeiben is ott leszünk.  Igen, ez a halhatatlanság.  És ez fantasztikus dolog! 

Ma este fél kilenckor megtudtam, hogy van egy apró borsószem, akinek a szíve már láthatóan dobog! Megmagyarázhatatlan, hogy amikor Debike üzenetet küldött előtte egy órával, hogy beugranak Dannel két percre, már tudtam, hogy ezt fogják mondani. Miért? Nem tudom. Nagymama leszek :) Debike pont annyi idős, mint én voltam amikor ő megszületett. Tibi már aludt, de reggel majd megpróbálom elmondani neki.

Gyógyszerpumpa

 Az elmúlt időszak hányattatásai-  az átalvatlan éjszakák, a folytonos harc hogy legalább néhány falatot egyen, vagy igyon, végül már mindegy volt, csak minimum folyadék formájában néhány kanál összeturmixolt húslevest le tudjon nyelni anélkül hogy ne kezdene el köhögni, fulladozni - arra a nehéz elhatározásra késztettek, hogy felhívjam újra a distirct nurs-öket és tanácsot kérjek, hogy tudom ezt úgy megoldani, hogy ne kínozzam őt. Másnap azonnal kijöttek és beszélgettünk, de sokkal okosabb nem lettem. Azt ők is hallották, hogy levegővétel közben hallani ahogy a folyadék gurgulázik a torkán, amit egyszerűen nem tud kiköhögni. Kapott egy Hyoscine hydrobromid nevű injekciót, amit később megnéztem és egy egyszerű travel sickness gyógyszer, de állítólag kicsit kitisztítja a légutat, szárazabbá teszi. Elhittem neki. A Rowcroft hospice is meglátogatott és újra beszéltünk a pumpás gyógyszeradagolóról, amit még aznap délután fel is tettek Tibire. Muszáj volt. Sajnos ahogy más folyadékot, úgy a gyógyszerrel felhigított folyadékot sem képes már köhögés, fulladozás nélkül lenyelni. Azt kérdezte a nővér, hogy tudom-e most mi történik, mondtam, hogy persze hogy tudom, dolgoztam Carehome-ban, tisztában vagyok vele, hogy ezt a végletekig nem lehet csinálni, nem szeretném kínozni őt ezzel. Sajnos jobb nem lesz, hiába reménykedtem, hogy majd egy-két nap mint múltkor, majd jobban lesz újra. A köhögés, fulladozás, hörgés már jóideje velünk van. Egy tapasz az egész, mint amikor valakinek inzulin pumpája van csak ennek a másik végén egy olyan pumpa van, amiben a legfontosabb gyógyszerei és egy minimális fájdalomcsillapító van betöltve. Naponta fel kell tölteni, jön majd valaki minden nap, ugyanabban az időben és feltölti a megfelelő dózisokkal. Jaj, nagyon nehéz volt... És akkor a folyadék és az étel? Kérdeztem hülyén. A nővér rám nézett, nem javasolja, mondta, csak növelném a fulladás kockázatát, hogy a folyadék a tüdejébe kerül blablabla. Szóval akkor ne... Csak az erre kialakított nedves szivaccsal töröljem ki a száját naponta több alkalommal. 

Szula nagyon nehezen fogadta el, hogy nem lehet etetni, itatni Tibit. Én is nehezen fogadom el, mert most nem egy kilencvenéves páciensről hanem Tibiről van szó. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy ezt nem gonoszságból mondják, és hogy mesterségesen etessenek valakit ahhoz más kondiciók kellenek, nem egy végstádiumos agydaganat. Borzasztó ezt kimondani, elfogadni, véghezvinni, végignézni, végigcsinálni.  Este megpróbáltam egy kis tejbegrízt adni neki. Egy két kiskanál után láttam, hogy csak tartogatja a szájában az ételt, nem nyeli le. Aztán már a száját sem nyitotta ki. Kitöröltem vízzel, hogy ne pangjon a szájában az étel, aztán hagytam aludni. Az éjszaka nyugodtan telt, talán egyszer-kétszer köhögött egy keveset, de a légzése nyugodt, egyenletes volt. 

Este elmondtam Aisának is facetime-on. Debi épp ott volt, mikor a Rowcroft nővérek jöttek, de nem akartam eldarálni neki mi történik, majd legközelebb, személyesen elmondom. Semmi bölcset, semmi okosat nem tudok idebiggyeszteni a posztom végére. Annyit talán, hogy a KURVA ÉLETBE!

Hol az éjféli gyors?

 Csütörtökön kivételesen nem feküdtem le kilenckor, szokás szerint, mert Aisa és Szula az éjféli busszal indult Londonba. A terv az volt, hogy mindketten felmennek, kb. hatkor érnek fel és kilenckor már a magyar nagykövetségen lesznek, hogy az útlevelüket megcsináltassák. Előzőleg megnéztük, hogy a követség elköltözött egy, a Victoria pályaudvarhoz sokkal közelebbi, helyre, a Brompton roadra. Kiszámoltuk, hogy kb. húsz perc séta a pályaudvartól, tehát ha hatra felérnek még bőven lesz idejük összeszedni magukat, reggelizni esetleg és miután nyolckor kinyit a csomagmegőrző Aisa két, óriás bőröndjét berakják, majd elsétálnak a követség irodájához. Már előző nap mindenfélét összesütögettem, hogy legyen mit enni (Szulának sokszor nehéz találni valami ehetőt pl. reggelire ami gluténmentes), elmentem a kurd boltba, mert oda szokott néha magyar élelmiszer érkezni, és vettem egy pár Gyulai kolbászt Aisának, mert imádja. Szula reklamált is, hogy túl sok a kaja, amit cipelni kell, mert mindent gondosan műanyag dobozba tettem, de hát szegény csak másnap este ér haza, Aisa is csak délután ér Norwich-ba. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, de végre eljött az idő és kicuccoltunk az autóba és levittem őket a buszpályaudvarra, amit nemrég újítottak fel, és sokszor az úton, a normál buszmegállóban állt meg a National Express járata, szóval nem nagyon tudtam mire számíthatunk. Begurultam a pályaudvarra és megálltam az egyik parkoló részben, gondoltam innen látom ha jön a busz, de sajnos a kinti megállót eltakarják az irodaépületek amelyeket nemrég húztak fel, így éjfél körül idegeskedni kezdtem és inkább tettem egy nagy kört, ki a pályaudvarról, végig az úton, körforgalom után a megálló mellett majd vissza a pályaudvar másik végén (mivel ott csak egyirányú forgalom van). Busz sehol, lányok sóhajtanak. Megálltam újra és vártunk tíz percet. Busz sehol. Tettem még egy kört, ki majd az útra, körforgalom, megálló, vissza a pályaudvarra. Éjfél után húsz perccel szegény csajok stresszelni kezdtek, mi van ha tényleg lekésték a buszt mert olyan helyen állt meg ahol nem láttuk. Mondtam nekik, hogy az nem lehetséges, mivel ha megállni nem is, de elmenőben láttuk volna a buszt, ráadásul a tök sötétben bevilágítják az egész utat a busz piros és sárga fényei. Néhány  ember jött ment kapucnijába rejtett arccal (napközben sem szívesen találkoznék velük), még egy kör, majd még egy. Az út mellé parkolt rendőrautó mellett már harmadszor mentünk el. - Anya, mi van ha megállítanak mert gyanusak vagyunk, hogy itt körözünk? - kérdezte Aisa. - Nem fognak - mondtam, de azért gyorsan bekanyarodtam a pályaudvarra és megálltam tíz újabb keserves percre. Már háromnegyed egy volt és annyira előregurultunk, hogy lássuk az utat, de befejeztük az unalmas köröket. Párás ablakok mögött, a parkolóban az egyik autóban ülhettek. Nem akartam tudni, miért, de reméltem, ők is a buszra várnak, mint mi. Azért lenyomtam a központi zárat, lábam a gázpedálon. Egy óra után megjelent az éjféli busz és beállt a hivatalos pályaudvari megállójába. Visszatolattam gyorsan, mert nem akartam egy újabb kör megtételével elszalasztani. A párás ablakú VW-ből kipattant néhány ember és a busz felé sietett. A lányokat szerencsésen feltettem és végre mehettem haza. A buszvezető egyébként elnézést kért, mert baromi messziről jöttek (Penzance, Cornwall) és Plymouth-nál volt valami baleset. Már kettő is lehetett mire sikerült elaludnom. Szula üzenetét még olvastam, hogy minden béna és tele a busz, nem is tudtak egymás mellé ülni, és meleg van meg cigi szag. 

Hát, ezzel már nem tudtam mit kezdeni. A google-nek hála, ilyenkor Aisa engedélyezi, hogy kövessem és látom merre jár. Másnap mikor felébredtem már a Victorián voltak és kilenc óra előtt a követségen. Simán ment minden. Mindkét lánynak furcsa volt, hogy hivatalos ügyet magyarul intéznek és magyarul kell válaszolni és magyarul kell az anyja nevét mondani (Szula Krisztina Braun-t mondott először), de gondolom megértették az ügyintézők, hiszen mindkettő már tizenkét éve itt él, és persze itthon magyarul beszélünk, de mindenhol máshol angolul. Gond nélkül elintéztek mindent és legközelebb tíz év múlva kell ezzel foglalkozniuk.

Debi épp tegnap reklamált, hogy ő is most csináltatta meg az útlevelét, de 2033-ban jár le. Az nem is tíz év, csak kilenc. Kíváncsi vagyok a lányoknak milyen dátum szerepel majd a lejárati dátumnál.

A szakácskönyvet, amit nemrég nekik készítettem, egyelőre forgatják, nézegetik, olvasgatják. Debi a képeket nézegeti benne, Aisa bekarikázta, amit ő is meg tud majd csinálni, Szula, mivel nagy részt együtt készítettük a képeket, egyelőre csak az asztalon tartogatja. Debi tegnap sms-t küldött, hogy ha majd lesz időm csinálok neki rántotthusit anyaszottyos krumplival? Hát persze, mondtam, és este mikor beugrott munka után, már azzal vártam. :D 

Vallomás

 Egy percig sem szeretném ha bárki azt gondolná, hogy azzal, amiket ide, a blogomba leírok, sajnálatot szeretnék kelteni. Távol álljon tőlem, hiszen egyáltalán nem ilyen a természetem. Abban reménykedem, hogy ha nyíltan megosztom a gondolataim, érzéseim, az ad hitelt ennek a blognak. Volt idő, mikor csak a vidám perceink osztottam meg veletek és a néha bosszantónak is tűnő kellemetlenségeket is a megfelelő iróniával kezeltem, hiszen tudtam én, hogy nálunk semmi probléma nincsen, szerencsére. Azt hiszem ötvenhárom évesen kezdtem el felnőni, felnőtté válni, masszívan beleléptem abba az időszakba, amikor gondolni kell az elmúlásra, hogy egyszer nem leszünk többé. Ez már kézzelfogható valósággá vált számomra. 

Rendkívül hálás vagyok ha hozzászóltok a bejegyzéseimhez, hiszen, bár látom én, hogy innen onnan, régi és új bejegyzéseket olvastatok, de addig amíg nem szólaltok meg, mégis úgy érzem. hogy egyedül vagyok. Szükségem van a támogatásotokra, hogy ebben az időszakban legyen egy kapaszkodóm, egy köldökzsinórom a külvilággal, olyanokkal, mint amilyen én voltam régen, akiknek talán hasonló problémáik vannak, akik bölcsebbek mint én, akiket talán megérintenek a bejegyzéseim, akik vissza-visszatérnek, mert kíváncsiak az életünk telenovellájára. 

Rossz nap, jó nap, botladozunk, elesünk, felállunk

 Hú ma elég vacak nap van. Már reggel úgy ébredtem, hogy Tibi öklendezett. Sejtettem hogy ez lesz mert alig van ereje köhögni és a sok váladék ott liftezik a torkán. Háromszor hányt reggel, épp csak hogy megmostam az arcát és a kezét. Pedig ivott este, sőt majdnem az egész tejbegrízt megette. Épp örültem hogy néhány napja újra tud enni, nem sokat ugyan de elegendőt. Ha összeturmixolom az ebédet és a reggeli és vacsora is elég krémes akkor könnyen le tudja nyelni. A kiskanál most nagyobb segítség mert néha nem hajlandó kinyitni a száját. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Vettem magas proteintartalmú kakaós illetve banános italt. Jó hidegen azt szereti, meg tudom vele itatni és legalább valami van a gyomrában. Amikor nem eszik akkor ezt adom neki. A gyógyszert inkább összemixelem a gyümölcslébe és inkább megitatom vele mint régebben amikor a zabkásába kevertem. Megitatni még tudom. Szerencsére a nyelő reflexek ilyenkor még működnek, persze sokat köhög,  de a nagy része azért lemegy.  Mindent megpróbálok, hogy igyon legalább. Azt hiszem a carehome-ban már az első ilyen alkalommal kimondták volna a halálos ítéletet, end of life care... gyógyszeradagoló intravénásan és se folyadék se ennivaló, csak néha kitörölni a száját nedves szivaccsal. Ennyi. Az egyik felem azt mondja, ez a humánus megoldás, hiszen mi értelme erőszakkal életben tartani valakit amikor már semmi nem működik, amikor már a kezét sem tudja felemelni hogy megvakarja az orrát. Amikor csak néz a semmibe, talán már semmit nem lát. De a másik felem pedig küzd az életéért, hiába a sok macera, bosszankodás, reménytelen küzdelem. Néha próbál mondani valamit, összetolulnak a magánhangzók a szájában, talán azt hiszi értem, de nem értem. Sajnos. Tudom, hogy még élni akar. Amikor délután az oldalán fekszik az ágyon, úgy tűnik a tévét nézi, nem látom üresnek a tekintetét.  Talán holnap jobb lesz, talán újra eszik egy kicsit. Persze most szép az idő, kimehetnénk sétálni, de így nem merek vele elindulni. Bárcsak lenne egy erkélyünk ahová kitolhatnám picit a napra. Szerintem mindent hall amit körülötte beszélünk, de nem tud reagálni. A tévét, a rádiót (a klubrádió volt mindig a kedvence) bekapcsolom neki . Nem akarom, hogy azt higgye, feladtam, elengedem a kezét.

Ma a lányok vitték ki emiatt a kutyát, vagyis elmaradt a közös, reggeli séta Cockingtonban. Mikor hazaértek reggelit készítettem nekik, hogy egy kicsit feldobjam a napjukat. Éjszaka mennek fel Londonba, majd reggel együtt mennek a magyar nagykövetségre az útlevelüket megújítani. Utána Szula haza, Aisa tovább megy Norwich-ba az egyetemre. Jó volt, hogy picit itthon volt, hangos lett a ház tőle, jókat beszélgettek Szulával aki mostanában sokszor stresszel szinte egész nap. Esténként együtt néztük a tévét és jól kibeszéltük a valóságshow szereplőit. (nem tehetek róla, nem vagyok valóságshow függő, pedig itt van választék bőven, de véletlenül elkezdtem nézni a Married of first sight Australia című műsort és nem tudtam abbahagyni, muszáj volt nap mint nap fél nyolctól este kilencig végignézni ahogy két vadidegen ember  az oltár előtt látja először meg egymást és később hogy csiszolódnak össze, vagy épp hogy távolodnak el egymástól) De mi a fenét csinálhatnék? Olvasok, írok, néha fellángol bennem a vágy és neki esek valaminek, hogy lefessem, hogy megjavítsam, hogy szétszedjem, hogy átrendezzem, hogy megvarrjam vagy épp kosarat fonjak, tűfilcezzek, jógázzak vagy csak feküdjek és a plafont bámuljam, de muszáj valamit csinálnom ha nem akarok teljesen bekattanni. A barátaim már így sem láttam hónapok óta, pedig hívnak, írnak néha.

Most például készítettem a három lánynak egy-egy szakácskönyvet, amelyben minden megszeretett étel, sütemény benne van, ami a családunkban előfordul, sok sok vicces képpel fűszerezve a gyerekkoruk nagy evéseiről, sok sok étel fotójával (amit ugyancsak mi készítettünk) az ételek neve néha a családi megnevezéssel szerepel (pl. patahinta vagy paradicsicsicsomos húsgombóc vagy rántotthús anyaszottyos krumplival :D) Nyomtatott köny lett belőle szép keményfedeles, jó minőségű papíron. Remélem lesz rajta sok-sok ragacsos ujjlenyomat :D  Ez tartja az elmémet még életben, ezért nem fordultam még magamba teljesen. 

Update: Tibi délutánra már picit jobban lett, evett is keveset. Szerencsére reggel óta nem hányt.

Múlt, jelen de mi lesz a jövővel?

 Tegnap éjszaka számoltam. Lefeküdtem aludni, lekapcsoltam a lámpát és már majdnem elaludtam amikor Tibi nagyot csuklott. Ez sokszor elő szokott fordulni de ha már alszom, mivel ismerős a zaj, nem ébredek fel. A félálom küszöbén azonban visszarántott a hang. Aztán, mint mindig amikor nem tudok elaludni, cikázott az agyam, hülyeségekre gondoltam: a hülye valóságshow szereplőin (Married of first sight Australia), mert hát mit is csinálhatnék én innen a világ másik végén egy szobába bezárva, minthogy mások életén, problémáin, frusztrációin tűnődjem? Micsoda felüdülés az enyémekhez képest.    Majd felvillant a telefonom hogy levonta az Amazon a prime díját, ami nagyjából kilenc font. Mi a fenének kell nekem ezt a szart fizetnem? Gondoltam, aztán végigböngésztem a mobil bank appon mit is fizetek én havonta. Aztán arra gondoltam, ha már Tibi nem lesz akkor mi a fenéből fogom fizetni ezeket? Az hagyján hogy ezeket miből, de a ház bérleti díját, az autórészletet a mindent, miből? Miből? Most azért kapunk segélyt mert Tibi beteg és én itthon ápolom (persze ez a megoldás olcsóbb az államnak, mintha kórházba vagy később egy hospice-ban ápolnák) illetve Tibi hetente kap egy nyugdíjszerű járulékot mivel mozgásképtelen. Az a kevéske megtakarítás (ami persze nem megtakarítás... Mikor tudtunk mi bármit is megtakarítani? Soha. ) Szóval amit visszakaptam a lépcsőlift árából, azt tartogatom a takarék számlán, néha elveszek belőle, aztán visszateszem újra. De egyre többet kell elvennem és aztán persze hogy az hiányzik a kosztpénzből amit visszateszek...Szóval ezek megszűnnek ha Tibi elmegy. Hirtelen majd össze kell magam kapnom, hogy munkát találjak. Vajon találok-e olyat amiből kigazdálkodhatom a költségeim? Elköltözöm egy kisebb lakásba. Igen ám, de a mostani bérelt ház bérleti díja mélyen a piaci árak alatt van. Lehet, hogy elköltözöm egy kisebb ingatlanba de ugyanannyit fogok fizetni amennyi most a bérleti díj. Arra is kell gondolnom, hogy nem leszek egyedül, vagyis később Aisa, miután befejezte az egyetemet visszaköltözik hozzám. Szóval nem költözhetek egy egyszobás lakásba. Szula el fog költözni. Ez az álma, ez a vágya, de nem tud egy lépést tenni előre, visszahúzzák a saját maga kreálta félelmei és jelenleg a lelkiismerete, mert nem akar egyedül hagyni Tibivel, hiába hajtogatom, hogy rendben leszünk, minden rendben lesz. Hiszen Debiék is itt laknak két utcára, a tesóim is itt vannak, barátaim akik az első szóra jönnek és segítenek. Pedig tudom, hogy megállna a lábán, mert ő az egyetlen a családban akinek nem folyik ki a pénz a keze közül. 

Persze a költségeim is kevesebbek lesznek, mert van egy csomó olyan dolog amit majd szépen szétosztok a lányok között, ki-ki fizesse a saját telefonszámláját (nem sok egyébként) A Netflix...hát nem tudom, hogy szükségem lesz-e rá, főként időm nem lesz annyi mint most. Amazon prime-ot azért fizetünk mert a hülye okos tévén csak azzal működnek az appok, de van viszont egy apple TV külső routerünk, szóval azt rá tudom csatlakoztatni a tévére és nem lesz szükségem a hülye amazon hülye applikációira. Kihúzogattam amiket meg tudok oldani, autórészlet (már csak egy év van hátra, lehet hogy előre ki tudnám fizetni és akkor kevesebb lenne a kamat) biztosítások, paypal hitelek (nekem is Tibinek is van) Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani mindezeket egyedül, egy fizetésből. Nem tudom milyen lehetőségek vannak abban az esetben ha valaki egyedül marad, egyedül keres, egyedül fizeti az adókat a bérleti díjat autót stb. És ha költözöm, hová? Mekkora házba, lakásba? Mit csinálok ezzel a rengeteg cuccal, ami az évek alatt összegyűlt?  Persze, tudom hogy meg fogom oldani. Eddig is én oldottam meg ezeket, csak most tényleg egyedül leszek.  Az az egy biztos, hogy egyedül szeretnék megállni a lábamon, nem akarok senki segítségére (anyagi vagy akár lakás)  szorulni. Nem is akarnék senkivel élni, se a gyerekeimmel (úgy értem én náluk, nem ők nálam, hiszen hozzám bármikor jöhetnek) se a testvéreimmel. Nem szeretnék alkalmazkodni senkihez, ezt csinálom már harminc éve, úgyhogy egyedül egy ember hülyeségeit vagyok hajlandó csak elviselni, a saját magamét. Ez előre vetítve egy káosz, de tizenkét éve is annak tűnt amikor mindent hátrahagyva összecsomagoltunk/tam és itt pedig kicsomagoltam és otthont teremtettem/tünk, ki, hogyan, mivel tudott hozzájárulni. Tudom, hogy menni fog, csak még olyan káosznak tűnik az egész. 
Nem is tudom, hogy mit gondoltok rólam, milyen érzékeltennek tűnhetek, hogy ilyesmi az eszembe jut, pláne megosztom veletek, de ha két lábbal a földön kell állnom, muszáj. Volt idő amikor nem kellett két lábbal a földön állnom, mert valaki hagyta, hogy lebegjek picit néhány centire tőle.  Félek a jövőtől egy kicsit, de sajnos gondolnom kell rá.

Olenka nem megy a Lírába...

 Megnyertem egy regénypályázatot. Még tavaly októberben küldtem el Olenka c. regényem ami az ukrán háború kezdetén játszódik, Olenka a hétéves kislány történetét mesélem el, aki egy tragikus kezdet után hogy kerül távol szeretteitől, majd kalandos útját , amikor új segítőkre, barátokra találva

jut el egy biztonságosabb világba. Ez egy fikció, bár van valóságalapja, az orosz invázió, a hely illetve néhány adat és történet amely valóban megtörtént a menekülők elbeszélése szerint. Most kaptam a hírt, hogy 125 versenyző közül azon öt szerencsés kiválasztott közé kerültem, akiknek e-könyvet készítenek a regényéből. A levélben egy kedvezményes kinyomtatási lehetőséget is felajánlottak, 100 példány esetén kiajánlják a Líra könyvesboltokba. Úgy megörültem! Végre ott lehet néhány könyvesboltban az egyik munkám. Az ám, de gyorsan lehűtött amikor kérdésemre, hogy ez hogy működik, ha valaki nem él Magyarországon, azt válaszolták, hogy háááát, hogy mindenképp számlaképesnek kell lennem :/ pláne ha nyomtatják a könyvet mivel a Lírával kell közvetlenül szerződnöm. És, hogy keressek valakit, egy rokont talán, akihez elküldhetik a könyveim és onnan rendelhetik meg a boltok aztán... :/ Ha számlaképes akarok lenni, akkor a NAV-nál kell egy egyéni adószámot kérnem. Na, hát pont ezt nem fogom megtenni, pláne innen nem is lehetne ezt elintézni, de nem is akarnám. Ezelőtt két magánkiadóval is volt dolgom, de mindkettő meg tudta oldani a csekélyke bevétel átutalását a számlámra, nem kellett számlát adnom az összegről. A kiadó azt is elmondta, hogy ha nem tudom megoldani, akkor az e-könyvől származó bevételt náluk is beforgathatom, pl. a pályázati díjak, vagy előfizetés formájában stb. Eléggé elkeseredtem. Talán az e-könyvet meggondolom, mert tudom, hogy nagyon minimális összeg lenne ha egyáltalán lenne valami, ami befolyna a kiadó online felületén árusított könyvért. De a nyomtatott könyv nem fog eljutni a Líra boltjaiba, amit igazán sajnálok. Még azt sem bánnám, ha nem fizetnének érte semmi, csak ott legyen a polcon, valaki kézbe vehesse, elolvassa. De a kinyomtatott példányok raktározására nem lenne lehetőség innen.Miért nem lehet szerződést kötni a Lírával és azonnal oda kerülnének a nyomtatott könyvek? Sajnálom, mert szerintem tényleg jó kis történet. 

Húsvétek, viharok, ágyak

Ma hazafelé a vásárlásból épp az időjárást átkoztam, hiába, az itt töltött 12 évünk alatt még soha nem volt ilyen vacak idő egyhuzamban. Vihar vihart követ, eső, szél, áradások (szerencsére dombon lakunk, szóval legalább ez az egy nem sújt minket). A múltkor ki sem tudtam szállni az autóból mert épp olyan jégeső zúdúlt le az utcánkba érve, hogy nem kockáztattam, hogy a fejemen koppan néhány jégkocka... Ha ez így lett volna amikor idejöttünk, talán vissza is fordulunk. Majd arra gondoltam, hogy angol időjárás ide vagy oda, hálás lehetek, hogy ez az ország anno 2012-ben befogadott minket. Micsoda csodálatos éveink voltak! És most, ebben a helyzetünkben pedig igazán hálás lehetek, hogy Tibit már több mint három éve ápolhatom otthon, méltóságban és emberi körülmények között anélkül, hogy a gázt vagy a villanyt kikapcsolták volna, hogy éjszakai műszakban takarítanom kellene, hogy a gyógyszereit és a napi megélhetéshez szükséges pénzt előteremtsem. Amellett, hogy itthon ápolom őt, az állam fizeti a költségeinket, a gyerekeim egyetemre járhatnak, normális életet élhetnek. Így is sokat aggódom miattuk, igyekszem segíteni, támogatni őket a magam módján. Sőt, autót tarthatok fent és még azt a luxust is megengedhetem magunknak, hogy hetente megtankoljam, fizessek az internet szolgáltatónak, vagy megvegyek egy filmet a Prime-on, mert moziba nem járok már évek óta.

Na most jó sok mindent összehordtam itt.

Tibi állapota nagyjából stabil az utóbbi két hónapban. A napok nyolcvan százalékát végigalussza, reggel és este be tudom adni neki a gyógyszerét a kajával, de mostanában délben nem igazán eszik semmit. Vettem néhány magas proteintartalmú italt amit meg tudok vele itatni ilyenkor. Ha stabilan jó idő van és nem lóg az eső lába, vagy nincs tornádó erejű szél akkor kimegyünk sétálni. 

Debiékkel ágyat cseréltünk, én úgysem használom a lenti szobában lévő king size ágyat, nekik jól jön a mostani dupla helyett. Debi pedig kingsize ágyról álmodozott, szóval felajánlottam, hogy vigyék el. Örültek, én pedig azért örültem, mert segíthettem. Ők is sokat segítenek, Dan segít ide-oda felszerelni ezt-azt. Most épp a sötétítő rolókat fogja, ami majd remélhetőleg megakadályozza, hogy ötven fok legyen a nappaliban amikor jön a nyár és egész délután besüt a nap. 

Április elsején Debitől gyönyörű csokrot kaptunk a 31. házasságtalan évfordulónkra :)

A húsvét  csöndesen telt el, de azért össze tudtunk jönni egy tradícionális késői reggelire,  amit itt brunch-nak hívnak összemixelve a breakfast és a lunch fogalmát hiszen 11 órakor már nem reggeli, még nem ebéd. Jó volt. Tibi épp csak egy kis kóstolót kapott a tormás sonkából, tojásból, többet nem is tudott enni, de legalább az ízek közelebb hozták őt a régi nagy kajálásokhoz. A tojásvadászat elmaradt, felnőttek a lányok. Talán majd egy-két év múlva... Emlékszem, amikor hajnali hatkor (nem elég korán) felkeltem és a tárnoki házunk kertjében a vizes fűben, bokrok alatt elrejtettem a csokitojásokat, persze előtte végig kellett vizslatnom a füvet, nehogy egy jókora kutyakaki mellé tojjon a nyuszi. Akkor még három kutyánk volt, akiket gondosan bezártam mielőtt kiszabadultak a vadászok, nehogy ők zsákmányolják és fogyasszák el a tojásokat, papírostul mindenestül. Persze nem tudtam elég óvatos lenni, egyszer Debi kifigyelte a fürdőszoba ablakból mit tevékenykedem én hajnalban a kertben, de nem szólt egy szót sem hanem leírta a kis naplójába, hogy már tudja, hogy anya a nyuszi :P. Később olvastam csak el, vagy ő mondta el, már nem is emlékszem. Igyekeztem mindig jó nyuszi vagy mikulás lenni. Néhány évre rá mikor ideköltöztünk és nem volt kertünk ahová a nyuszi elrejthette volna a csokikat, Tibivel összebeszélve azt találtam ki, hogy a munkaidőm után (akkor a szállodában dolgoztam) ő lehozza a lányokat a szállodához közeli tengerpartra, addig én gyorsan a homokban vagy a kövek mögött elrejtem a tojásokat.(2014.áprilisi poszt ha valaki jót akar nevetni). Szenzációs ötletnek találtam,  mindenképp meglepetésnek szántam, és ez volt benne az izgalmas. Lecaptattam a partra (sajnos éppen jött föl a dagály), azért igyekeztem elrejteni ide-oda a tojásokat, csak egy idő után már én sem tudtam, melyiket hová rejtettem. Kissé összezavarodottan kóvályogtam a parton mikor is megérkezett a család. Szula egyáltalán nem tartotta jó ötletnek a tengerparti tojásvadászatot és durcásan, könnyes szemmel lecövekelt, Aisa elkezdett keresgélni, Debi szerint tökmindegy volt, csak legyünk túl rajta :D A végén mindhárman keresgélni kezdtek, egy-egy dekorációs nyuszit már a vízből kellett kimenteni, mert addigra megérkezett a dagály, de épp ez volt benne az izgalmas. Többet nem csináltam ilyen meglepetést. 

Börtönünkbe zárva

 Óhh sajnos nem kaptok tőlem vidám és humoros bejegyzést ma sem. Lassan úgy érzem magam mint Phil az Idétlen időkig c. Filmben (Bill Murray): mindennap felkelek egy nyavalyás éjszaka után, amiről azt sem tudom hogy végigaludtam-e vagy sem, mivel Tibi éjszaka kicsit éberebb mint nappal, de már csak az én fülemnek furcsa zajokra ébredek fel (pl ha hány vagy nehezebben veszi a levegőt). Szóval felkelek és szinte percre pontosan történnek az események egész nap…vagyis nem történik semmi, csak tesszük a dolgunkat és eltelik a nap. Folyton esik az eső, de ha mégis kisütne a nap akkor mire összeszedem Tibit, hogy kimenjünk sétálni picit, beborul, fúj a szél, esni kezd. Persze lesz ez még jobb, sütni fog a nap, meleg lesz, és akkor többször kimegyünk egy sétára. Mivel a felső szobába vagyunk száműzve és a nyáron kellemesen hűvös alsó szobát csak néha használjuk Szulával. A futógép, jógamatrac sejteti hogy itt néha próbálunk valami jót kicsikarni magunkból. A felső szint viszont ha megjön a meleg, borzasztóan felmelegszik, hiába nyitom ki az ablakot, húzom be a függönyt. Már gondolkozom egy komoly sötétítőn és talán egy mobil légkondicionálón, hogy túléljük a nyarat. Persze ez az állóvíz is valami, tehát nincsenek szívdobogtató, stresszes napok, Tibi állapota stabil. Stabilan alszik egész nap :/ Ide oda rakosgatom, mosdatom, öltöztetem, borotválom, megetetem. Néha kinyitja a szemét, talán a tévét nézi, a Klubrádiót délelőttönként bekapcsolom, igaz alszik de azért biztos hallja. Ez a kedvenc magyar rádiócsatornája. 

Nem, nem nézek tükörbe. Ha mégis, úgy látom, kialvatlan, gyűrött az arcom. De ez lehet, hogy a korral jár, nem tudom. Néha szépen kifestem magam, ha boltba megyek. Elköltözött a kedvenc charity boltom, amit mindig útba ejtettem amikor vásárolni mentem. Olyan jó volt a kacatok között matatni. Most Paigntonba vannak, ami persze tíz perc autóval de nem esik útba, szóval nem is megyek. 

Szula néhány hete hétfőnként kardozni jár Exeterbe. Nem vicc, tényleg. Olyan középkori kardozás. Mindig szeretett volna és végre talált valamit. Igaz, hogy csak hétfőnként van, és Exeterbe, ami vonattal kb 45 perc és este hét és kilenc között tartják, szóval tíz óra mire hazaér. Azért el szoktam menni érte Newton Abbotba ahol át kell szállni,  mert mindig késik a vonat és nem éri el a csatlakozást. Meglepődtem mikor mesélte, hogy az első alkalommal szinte csak idősebb férfiak (neki idősebb :P) voltak, és egyetlen nő volt, aki az egyik szervező. Egyébként nagyon cool helyen van, egy templomban, szóval a környezet igazán autentikus. Második alkalommal közelharcot is tanult, mint a régiek, amikor épp nem a kardot használták, hanem a karjukat, hogy kivédjék a támadást, vagy épp jól el tudják lökni a delikvenst és ha az elesik akkor wáááá, jól leszúrják. Akkor is csak férfiak voltak, de normálisak. Szulát tizenévesnek nézték, még kérdezték is tőle, hogy az Exeter Collage-ban tanul? Múlt héten aztán nem tudta rávenni magát, hogy elinduljon, valahogy nem volt jó nap. Ezen a héten pedig ment volna, de ők mondták le a programot, mert valami közbejött. Örültem, hogy van végre valami amit csinálhat, amitől jobb kedve lesz. Azért remélem majd folytatja.

Aisa nemsokára hazajön, a húsvéti szünetben, visszafelé pedig majd Szulával együtt mennek Londonig, mert az útlevelük lejárt és muszáj újat csináltatni. Aisa ősszel Spanyolországba megy year abroadra, szóval kell az érvényes útlevél. 

Azért igyekszem hasznosnak érezni magam itthon. Kifestettem a fürdőszoba plafonját, a konyhát, szépen rendbetettem a háztartási helyiséget. Aisa szobájába is festettem valami szép mintát a tükör köré, de amikor megmutattam neki, csak kínosan mosolygott. “Anya én nem nagyon szeretem már a kék színt” hehe, mindegy, átfestettem néhányszor fehérre, szóval vissza az egész. Szegénynek lelkifurdalása volt, hogy nem tetszett, de hát én vagyok a hülye. Mindig elfelejtem, hogy már nem kisgyerekek. Nem bántam, hogy vissza kellett festenem, legalább csináltam valamit addig is. 

A hülye talpam még mindig fáj. Ezt a talpi bőnye gyulladást nagyon nehezen és hosszú ideig tart kikezelni, de minden nap masszírozom, csinálom a gyakorlatokat, papucsban járok, vettem olyan cipőket, ami segíti a gyógyulást. A podiatrist még nem látta de már kétszer beszéltünk telefonon. Áprilisban megyek személyesen el, talán akkor kiderül, hogy nem is az a bajom :D  Francnak kellett nekem mindig mezítláb rohangásznom! 

Azért egy kis vidámság ide a végére. Azt mondták a jóga sokkal pihentetőbb ha az ember kedvence is ott van mellette, hát ma beengedtem Sunnyt a alsó szint szentéjébe… :P

A kedvenc köveimből készítettem :P

Most ilyen a hálószobánk

Mi az ami hiányzik?

Hiányoznak a beszélgetéseink. Bárhová is mentem veled, soha nem unatkoztam, mert végig beszélgettük az utat. De a csönd is jó volt, hallgatni együtt.  Hátradőlni az anyósülésen melletted és néha elbóbiskolni. Igen, az anyósülés is hiányzik. Hiányzik hogy ha egy társaságban voltunk, rád figyelt mindenki, ha elkezdtél beszélni. Adtak a szavadra, széles látókörűnek, nyitott tanult  embernek tartottak. Mindenki azt hitte, diplomás vagy pedig csak minden érdekelt, mindennek utánanéztél, minden mögé bekukkantottál. Hiányoznak azok az időszakok amikor támaszt jelentettél számomra. Hiányoznak azok a vicceink,  beszólásaink amit csak mi értettünk, ketten. Hiányzik a technika iránti lelkesedésed, hogy az elsők között szereztél tudomást  a legmodernebb fejlesztésekről és ha tehetted be is szerezted magadnak a “kütyüket”. Hiányzik hogy ha nem értettem valamit a világpolitikában akkor tőled  kérdeztem meg és érthető megemészthető, tiszta válaszokat kaptam. Hiányzik az eltökéltséged, hogy ha valamiben hittél és elkezdted azt az utat járni arról el nem tántorított senki, hogy futottál, hogy kajakoztál, hogy kerékpároztál. Hogy a fele akkora kerekű Bromptonoddal  lepipáltad a drága versenybringásokat. Hogy drukkolhattam neked a Brompton világbajnokságon, hogy várhattalak a tengerparton amikor kajakoztál hosszú mérföldeket. Hiányzik, hogy örök álmodozó voltál, imádtál utazni, új tájakat felfedezni! Hiányzik, hogy bármikor kértelek, gyere velem, menjünk sétálni, kirándulni, el valahová messzire vagy akár csak a parkba, Te mindig azt mondtad, oké, menjünk és a hónod alá vetted a drónodat és a Go-prot hátha valami érdekes dolgot látunk útközben. Hiányzik, hogy a Te szemedben én mindig minden körülmények között szép voltam és csinos és ezt soha nem felejtetted el kimondani.  Hiányzik a társaságod, hiányzol pedig itt vagy még velem.

2019-ben Szuláért mentünk a sheffield-i egyetemre. Három-négy óra dögunalom az autópályán, de annyi hülyeséget találtunk ki, hogy elrepült az idő.

Egy rövid videó az útról

Egyszer kitaláltuk, hogy csinálunk egy vlog-ot “Hasonfekve Angliában” címmel. Aztán csak eddig jutottunk:

Annyit röhögtünk…

Jógázom

 Őszintén szólva mindig picit lusta voltam az aktív sportoláshoz, de néha rászántam magam, amikor volt valami cél, ami fontos volt számomra. Harminc éves koromban, túl a második terhességen a hasam nagyon megereszkedett. Tekintve, hogy császármetszéssel születtek a lányok, a bikinivonalon lévő nagyjából tíz centiméteres vágások felett lógott a hasam. Talán a barátnőmtől hallottam, hogy a Honvéd kórházban végeznek TB alapon esztétikai műtétet. Nem vagyok az a félős fajta, ha muszáj, hát kés alá fekszem annak érdekében, hogy a fürdőruhában is jól érezzem magam. Kértem egy időpontot és egy nagyon kedves professzor bácsi fogadott aki megnézte a hasam és egyetértett abban, hogy az én koromban (de szerintem bármilyen korban) igenis megérdemlem, hogy normálisan nézzen ki a hasam. Ha jól emlékszem májusra adott időpontot a sebészeti beavatkozásra, de csak abban az esetben, ha addig lefogyok minimum nyolc kilót, így csak a fölösleges bőrt kell eltávolítani. Elszántan berobogtam a hozzánk közel eső konditerembe és három hónap alatt le is fogytam tíz kilót, úgy hogy igazából nem sokat diétáztam de kisebb súlyokkal és a kondigépekkel zsírégető gyakorlatokat csináltam. A műtét jól sikerült, feszes, lapos hasam lett, bár egy ideig úgy éreztem magam mint egy összefércelt rongybaba. Fűzőt kellett hordanom egy hónapig és nem volt könnyű a regenerálódás, de végül az eredményt tekintve, megérte a fáradtságot. Ez még az utolsó terhességem sem zavarta meg, a hasam utána szépen visszahúzódott. Bár lehet, hogy az is közrejátszott, hogy Aisával terhességi diabéteszem volt, és alig híztam egy-két kilót. Majd később is amikor úgy láttam, elhagytam magam, nekiálltam és fitnesz edzésekre jártam. Itt pedig a kerékpározás szerelmese lettem, bár iszonyúan utáltam a meredek emelkedőket, de annál jobban szerettem legurulni rajtuk. A rendszeres bringázás a munkába, meghozta az eredményét, izmaim kialakultak, és nem kellett aggódnom mit eszek. Aztán sajnos amikor munkahelyet váltottam, a hely közelsége miatt nem érte meg bringázni, kevesebb időm is volt, majd jött Tibi betegsége és végképp az otthonunkban ragadtam. Meg is híztam a megszokott súlyomhoz képest nyolc kilót, ami persze a két éve kezdődő menopauza is elősegített. Ami a legrosszabb, hogy néhány hónapja mindkét talpam elkezdett fájni. Néha olyan iszonyatosan, hogy alig bírtam felmenni a lépcsőn. Ez így nem mehet tovább, gondoltam még novemberben és időpontot kértem a dokitól, aki persze felhívott és felírt valami fájdalomcsillapítót és megígérte, hogy a podiatrist is meg fog keresni. Kaptam is tőlük időpontot (online) aztán végül telefonhívás lett belőle mert azt mondták, valami nem működött jól. Szóval telefonon “megvizsgálatak” és az általam megadott tünetek alapján azt mondták, hogy ez egy elég gyakori probléma, úgy hívják, hogy plantar fasciitis vagyis magyarul talpi bőnye gyulladás. Kaptam egy tájékoztatót, hogy tornáztassam, például egy teniszlabdán görgessem a talpam és nyújtsam sokat. Ennyi. Majd márciusban beszélünk. Jejj, gondoltam hát ez nem sok. Utánanéztem egy magyar doki oldalán és az ott bőségesen leírt tanácsokból néhányat magamévá tettem.  Közben eszembe jutott, hogy akkor most már neki kell állni leadni a kilókat mert ugyan nem vagyok túlsúlyos de biztosra vettem, hogy a súlygyarapodás is elősegítette ezt a problémát. Futógépet vettünk két éve, hogy Tibi tudjon néha egyenletes talajon mozogni, de sajnos nem sokszor használta. Tavaly én is elkezdtem rajta gyalogolni, mert a futás nekem valahogy nem oké, de a gyors gyaloglás ugyanúgy felviszi a pulzust és megizzaszt. (Lehet hogy utána jött ki ez a nyavalya). Most is nekiálltam de éreztem, hogy a talpamnak ez nem tesz jót. Próbáltam cipőt váltani, kényelmesebbre, puhábbra, itthon már papucsot hordok (ja ezt is mondták, hogy a sok mezítláb járás és a flipflop papucsos időszakok után jön ki sokszor a talpi bőnye gyulladás). Szóval ezt egyenlőre ejtettem. Aztán eszembe jutott hogy a középkorú nők, mint amilyen én is vagyok, általában jógázni kezdenek, mert az nem csak a testnek hanem a léleknek is jót tesz, és hát nekem mindkettőre igencsak szükségem van. Elkezdtem böngészni a Youtube-ot és végül rátaláltam egy nagyon jó kis csatornára. Nem kell a nyakamba tenni a lábam meg ilyen olyan kifacsart pózban mérlegkézenállást csinálni, de az első tíz perces gyakorlat olyan jólesett, megnyújtotta a beragadt izmokat, izületeket, hogy másnap újra felkerestem az oldalt, esti, reggeli gyakorlatok, harminc napos challenge, amibe bele is vágtam, és tök jó, hogy nem kell kapkodnom a fejem és bénáznom, mint a kezdők általában, hanem szépen tudtam követni az instrukciókat. Ha valakit érdekel a dolog, itt a link: Jóga  Szóval 56 és jóga! Ez a jelszóm 2024-ben. A gyakorlatoknak köszönhetően és a magyar doki oldalán látott tanácsokat megfogadva, egy hét alatt lényegesen lecsökkent a fájdalom mindkét talpamban, fájdalomcsillapító nélkül.

Reggeli rutin

 Két nap horror után újra visszatértünk a mostanában normális kerékvágásba, sőt. Most nem szóltam a Rowcroft hospice nővéreinek, tudtam, hogy másnap jobb lesz. Tibi sokat hányt, elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Nem válaszolt, nem reagált semmire. Alig ivott, nem evett, csak hányt és hörgött, néha aludt, de csak felületesen, nem mélyen. Tegnap reggel már sokkal jobb volt, majd estére teljesen visszatért közénk. Evett keveset, a gyógyszert is be tudtam neki adni anélkül, hogy kihányta volna. Három hónapja hetente egyszer van egy “hányós nap”, de már második alkalommal fordult elő, hogy ilyen rossz bőrben volt. De már nem pánikoltam, és ahogy a múltkor is, nagyjából másfél nap után rendbejött. Nehezen érthetően, de kommunikál, kérdez, válaszol, sőt elejt egy-egy tibis viccet is. Ma már jó volt az étvágya is és eleget ivott, hogy pótolja az elvesztett folyadékot. Készítettem a reggeli rutinunkról egy videót. Igyekeztem tíz percbe belesűríteni mindent. Szeretném hozzátenni, hogy nekem rendkívül szerencsés a helyzetem, mert az eszközök amelyek a rendelkezésemre állnak lényegesen megkönnyítik a dolgom, de még így is sokszor a nyelvem kilóg mire végzek. Ezután a vásárlás és főzés már szinte gyerekjáték. Szerencsére Szula sokszor leveszi a vállamról a főzés terhét és amikor “hányós nap” van akkor a vásárlást is ő intézi és a kutyát kiviszi. Amikor Aisa itthon volt, ő is sokat segített ezeken a napokon. 

Hát íme a rövid dokumentumfilm, az életünk egy morzsája, mostanság.

A videót sajnos csak a YouTube csatornán keresztül tudtam ide feltölteni, közvetlenül nem sikerült, ezért comic mono filtert használtam, hiszen úgy sem az a lényeg, hogy ki- vagy kik szerepelnek a videóban. Szerettem volna megmutatni mostani életünk egy szeletkéjét. Köszönöm, hogy időt szenteltek rá.

Hullámvasúton

 Két nappal ezelőtt Tibi állapota rosszabbodott. Nagyon hangosan hörgött, zihált éjszaka aztán újra hányni kezdett. Nagyon megijedtem, mert a hányást már nagyjából tudtam kezelni és számítottam rá hetente legalább egyszer, mert már két hónapja megy ez az állapot. De a hörgés, nyitott szemmel a semmibe nézés engem is megrémített. Persze nem aludtunk egy percet sem. Reggel felhívtam a Rowcroft Hospice-t hogy tanácsot kérjek tőlük.  Nem tudtam se enni se inni adni Tibinek és ami a legnagyobb baj, hogy a gyógyszereit sem tudtam beadni. Már egy ideje folyékony a rohamok csillapítására szolgáló gyógyszer és a többit összepréselem két kanál között és a reggeli zabkásába rejtve tudom beadni. Néhány órán belül kijött egy nővér és azt tanácsolta, hogy a gyógyszerek adagolására tegyünk rá egy pumpás gyógyszeradagolót (syrunge driver). Akkor viszont számítsak rá, hogy szinte állandóan aludni fog, mert abban nyugtatók is vannak. Először nem válaszoltam, mondtam, hogy én tudom mit jelent a Syrunge driver, mert a Care home-ban ahol dolgoztam, ha valakire rátették akkor már tudtuk, talán egy vagy maximum két hete van hátra az életből. Akkor többé se séta, se tévénézés, se egy pillantás a szemünkbe, semmi. Csak fekszik majd és alszik. De ha nem tudja a gyógyszereit bevenni akkor nincs más választásunk. Azt ígérte, délután visszajönnek és hozzák a drivert illetve a gyógyszereket amivel feltöltik. Nagyon el voltam keseredve, és hulla fáradt is voltam. Tibi nem hányt reggel óta, és aludt a fotelben. Borzasztó dolog dönteni egy ilyen dologban, de tudom, hogy az agydaganat gonoszul trükkös játékos, és a tapasztalataim azt mutatták a három év alatt, hogy nem minden az aminek látszik és nem minden állapot végleges. Amikor délután visszajöttek a nővérek, elmondtam nekik, hogy szeretném, ha még várnánk az adagolóval, mert lehet, hogy csak egy nagyon rossz napja volt, esetleg kettő, több roham kíséretében, de lehet, hogy picit jobb lesz. Nagyon kedvesek voltak, és biztosítottak arról, hogy nem fáradtak ide hiába, és hálálkodtak, hogy milyen megfontoltan tudok dönteni, hiszen én élek Tibivel harminc éve, illetve ápolom három éve, tehát hagyatkoznak a tapasztalataimra illetve a megérzéseimre. És valóban, Tibi estére jobban lett. Meg tudtam etetni egy kis tejbegrízzel, a gyógyszereit is sikerül beadni. Éjszaka is aludt keveset, de már nem zihált, nem hörgött, nem hányt. Másnap újra válaszolt a kérdéseimre, sőt mondatokat mondott, bár kissé elmosódottan, de mégis érthetően, ami már legalább két hónapja nem történt meg! Nézi a tévét, reagál bizonyos dolgokra, eszik! Úgy megnyugodtam, hogy ha csak egy kis időre is, de visszajött közénk. És annak is örülök, hogy a pánikot nem engedtem eluralkodni magamon, hogy inkább egy könnyebb megoldást válasszak. Nagyon nagy felelősség ez. Orvosok, nővérek, tapasztalt szakemberek vannak körülöttem és tőlem várják, hogy döntsek, mi legyen a következő lépés. Nem tudom Magyarországon hogy megy ez a dolog. Szerencsére nem volt okom megtapasztalni, hogy egy gyógyíthatatlan beteg esetében mennyiben veszik komolyan az őt ápoló családtag véleményét. Amikor a gyerekek kicsik voltak, és sokat jártunk orvoshoz, nem sokat teketóriáztak, felírták a gyógyszereket vagy a kezelést és nem igazán kérdezték a véleményem semmiről. Persze amikor már tapasztaltabb voltam, akkor a fele gyógyszert ki sem váltottam, mert a “pöttyösdoktornéni” egy fél zsák antibiotikumot és egyéb kiegészítőt írt fel (amit az orvoslátogatóktól kapott kedvezményre válthatott és utazgathatott a nagyvilágban) nekünk viszont a fél fizetésünk ráment egy oviban kapott tüszős mandula gyulladásra vagy influenzára. Szóval igen, néha itt érzem, hogy felnőtt embernek tartanak akinek számít a véleménye, ha azt kinyilvánítja természetesen. Tegnap meglátogatott a körzeti orvos is, akit nem igazán szeretek, mert kicsit lelketlennek tartok és a múltkor is csak berohant, meg sem kérdezte, Tibi hogy van, sőt rá se nagyon nézett és csak a kezembe nyomta a “just in case medication” csomagot. Most azonban ő is kedvesebb volt, azt mondta azért jött, hogy érdeklődjön hogy van Tibi, mert a hospice őt is felhívta. 

Aisa nem ment végül szerdán vissza az egyetemre és óriási segítség volt mindkét lány, már azzal is, hogy körülöttem voltak. Kivitték a kutyát, tették a dolgukat, vagy csak ott ültek a kanapén, nem zárkóztak a szobájukba. Tudom, Aisa azt mondta, hogy azért megy vissza mert következő hétfőn vizsgája van és ott jobban tud tanulni, és hát igaza is lett, mert egy percet sem tanult, de sokkal nyugodtabb voltam, hogy ő is itthon van és nem egyedül messze, egy üres házban :/ Az is jó, hogy picit jobban megértették Tibi állapotát, és persze ők is tudják, hogy ez nem fog örökké tartani, de legalább az ilyen napoknak tudunk örülni.

A falon végignézték a képeket a hospice nővérei és végigkérdezték, ki kicsoda, mikor készültek a fotók. 

Ez a fotó nagyon tetszett nekik, és alig hitték el, hogy nincs még három éve, hogy Brixhamben a huszonnyolcadik házasságtalan évfordulónkon készült. Én is szeretem ezt a fotót.