Aisa panaszkodott az év eleji sulikezdésnél, hogy újra kezdődnek a szürke hétköznapok. Mondtam, gondoljon arra, hogy a szürke hétköznapok után mindig jön két nap hétvége, és annak már pénteken lehet örülni. Irigylem ezt az érzést: örülni a pénteknek, főleg a péntek délutánoknak, mikor már tudod, hogy jön a hétvége. Holnap lehet tovább aludni, esetleg későig fennmaradni, vagy elmenni valahová a hétvégén...
Öt éve annak, hogy ezt nem éreztem. Van szerda, kedd vagy csütörtök érzésem mikor tudom, másnap szabadnapos vagyok. De ez sajnos nem ugyanolyan.
Épp ezen gondolkoztam hazafelé pénteken, fél kettőkor. A kis, piros autómmal döcögtem a kisvárosi forgalommal. Be kellett ugranom a lengyel boltba cérnametéltet venni, mert húslevest kért Tibi ebédre. Hétfő óta betegeskedik. Influenza, vagy csak valami vírus? Ki tudja. Lényeg az, hogy napok óta fekszik, heveri ki a betegséget. A húsleves pedig tudvalevő, hogy minden bajok gyógyszere. És ahogy azt a közmondás is mondja : "Ha egy szegényember csirkehúst eszik, akkor vagy ő beteg, vagy a csirke..." :D Vagy valami ilyesmi. Tény, hogy a gőzölgő, zöldségekkel és cérnametélttel gazdagon megrakott, aranysárga húslevesnek még a látványa is javítja az ember közérzetét.
Tehát a cérnametélt volt a cél a lengyel boltban, mert sajnos máshol nem lehet kapni, legfeljebb a kínai rizstésztát (azt Szulának szoktam hozzá venni, mert gluténmentes) A lengyeleknél van szép, sárga házitésztának tűnő cérnametélt, gyufatészta, vagy amit otthon megszoktunk a leveseinkhez.
Gyorsan beugrottam, és mivel a bolthoz nem tartozik parkoló - csak egy sárga csíkkal festették fel az út szélére, hogy várakozni esetleg lehet, de parkolni tilos - bekapcsoltam az elakadásjelzőt arra az öt percre. (ha két sárga csík van felfestve akkor megállni sem lehet, még öt percre sem) Vettem ezt azt, majd visszaugrottam az autóba és indultam tovább. Kicsit nehezen indult, még meg is lepődtem, hogy kicsit nyöszörögve éled újra a motor. Tán' kevés az áram, vagy mi... (a kilencszáz köbcentis autómnak nevetségesen apró akkumulátora van, és az is már öregecske. Volt, hogy öt percre égve felejtettem a világítást de a motor nem járt és teljesen leszívta az aksit) De most csak az elakadásjelző ment. Beugrottam a Tescóba is útközben. Mivel ott is csak öt percre álltam meg az út szélén, hát újra bekapcs az elakadásjelző. (A központban lévő Tescóhoz sem tartozik parkoló, oda csak gyalog lehet menni vagy busszal.)
Tényleg csak öt perc volt, max. tíz, de az autó annyit mondott: nyekk és többé se kép, se hang. Mivel az út kissé lejtett, hát vettem a bátorságot, megpróbáltam legurulni, közben beindítani, mint a nagyok, de nem működött.
A régi szép időkben emlékszem mennyit rollereztem az öreg, 1.6-os Volkswagenemmel amit száztízezer forintért vettem, mikor letettem a jogsit. Tibi azt mondta, hogy jó lesz egy ilyen olcsó kis autó ahhoz, hogy gyakoroljak. Kár lenne összetörni egy szépet. Annak is az aksija volt beteg. Reggelente a lakótelepen, kosztümben, tűsarkúban, fél lábammal a járdán, másikkal a kuplungon próbáltam beindítani a kissé lejtős utcán az autóm. Néha sikerült, néha nem. Hazafelé könnyebben ment, mert az iroda ahol dolgoztam egy budai, nagyon lejtős utcában volt, és mindig úgy parkoltam, hogy orral lefelé legyen a lejtőnek az autó. Még rollereznem sem kellett, mire a domb aljára értem, sikerült beindítanom. Persze, teljesen felesleges volt az aggodalom, ezen az ütött kopott autón egy karcolást sem ejtettem míg megvolt, ellenben mikor Tibi kölcsönadta az akkor zsír új, királykék Skoda Favoritját, beledöccentem a Karolina úton az előttem várakozó Fordba, mert nem láttam jól a táblát, hogy hol kell lefordulnom és elbámészkodtam. Harmincezer forintomba fájt a javítása.
De most vissza a jelenbe. Megálltam az út szélén, kipattantam az autóból, hogy szerezzek egy bikakábellel rendelkező autóst. Közben, kirohant a főnöknőm a szemben lévő Pappas kávézóból, megpróbált segíteni eltolni az autót, mikor látta, hogy a tizenkettes busz nem tud tőlem elkanyarodni a szűk utcán, és hiába veselkedtem neki, nem sikerül megmozdítanom (pedig nem húztam be a kéziféket istenbizony) Jött egy másik pasas, és együttes erővel betoltuk az autót egy, a forgalmat kevésbé zavaró helyre, majd elindultam vadászni.
A taxisok sorbaálltak a droszton. Regisztráltam, hogy ezek sem különbek mint otthon. Hiába volt az egyiknek - a másodiknak a sorban - bikakábele, nem volt hajlandó elhagyni a helyét, mert ha az előtte lévő elmegy, akkor ő gurulhat a sor elejére és várhatja a zsíros fuvart (ami feltételezhetően a Tescóból kicsámpázó, túlsúlyos hölgy lesz, két szatyorral felszerelkezve, és aki legalább három utcányira lakik a bolttól, ami cirka hat font fuvardíj lesz) Mondtam, hogy semmi gond, majd keresek mást.
Szerencsémre a sétálóutcában - ahol csak a buszok járhatnak, most nagy építkezés folyik - sikerült egy embert kerítenem, aki egy létrákkal megrakott mikrobusszal közeledett. Volt bikakábele, és öt percen belül az autóm motorja felpörgött. A főnökasszonyom közben ki- s be rohangászott a kávézóból, hogy minden rendben van-e. A megmentőmnek ajándékoztam utóbb az egyik doboz lengyel süteményt, amit néhány perccel azelőtt vettem. Az szabadkozott, hogy ő tényleg csak segített, de aztán mégis elfogadta. Szóval a lényeg, hogy húsz perc alatt megoldódott a gondom, de kell vennem egy új aksit a lendkerekes autómba mert legközelebb nem biztos, hogy ilyen szerencsém lesz. Nekem az is péntek érzés volt, hogy végre gurulok haza. Fél négyre kész volt a leves és a rántott sajtgolyó tartármártással.
