Az én mesebeli városom: Dartmouth

Valahányszor  Dartmouthba megyek, mindíg rácsodálkozom a négyszáz éves házakra a kanyargós kis utcákon, az apró boltokra a házak alján, a mesebeli kis parkra a szökőkúttal, a Dart folyón horgonyzó kis fehér vitorlásokra, a dombon sorakozó szines házakra, a Britannia Royal Naval College óriási és méltóságteljes épületére a város felett. Itt mindíg jó hangulatú rendezvények vannak, legyen az karácsonyi vásár vagy nyári fesztivál vagy a mostani Dartmouth Regatta. A komp ami átvisz minket Kingswear-ből tele autókkal és gyalogosokkal. Mi is ebbe a kis városkába hagytuk az autót és gyalog mentünk át a folyó túloldalára. Szines kis papírdíszek, inycsiklandó illatok, nagy vásár a folyó menti sétányon. Itt valahogy nem tűnik giccsesnek a sok kis bódé, kőrhinta és zenedoboz. Az emberek a folyót szegélyező magas parton üldögélnek, eszegetnek vagy rákot fognak, vagy csak úgy nézelődnek mert van látnivaló elég. Lent a mélyben sok sok pici motoros gumicsónak (boci hajósnyelven) várja gazdáit, hogy visszavigye őket a vitorlásra miután bevásároltak, vagy csak úgy nézelődni, szórakozni kimentek a partra a hajójukról. Vizitaxik jönnek, mennek a két part között. Balra a nagyobb komp viszi utasait, jobbra egy kisebb. Nagy a forgalom. Megnézzük ahogy először a Typhoon majd a Red Arrows gépei áthasítják az eget fölöttünk úgy hogy a talpamban is érzem ahogy a hang utóléri a látványt magát. Aztán visszakompozunk Kingswear-be  és bámuljuk a közben vérbeborult eget ahogy a nap lassan nyugovóra tér Dartmouth dombjai mögött.

 

Szeretem ezt a környéket

A defekt már a múlté, ma korán keltem és legurultam a még szinte ébredezõ városba, végig a tengerparti úton, majd át a következõ városba Paigntonba. Korán reggel még a központban ott vannak a nyomai a tegnap esti buliknak, de már szorgos kezek, munkagépek tisztogatják a járdákat, szedik a szemetet, locsolják a virágokat, hogy az itt nyaralók mire felébrednek és egy jó "english breakfast" után a nyakukba veszik a riviérát már minden makulátlan tiszta és élvezhetõ legyen. Apály van. A tengerpartokat traktorok tisztogatják, gereblyézik simává. Jó ránézni. A kutyatappancsok már ezen a korai órán nyomot hagynak a homokban. Õket követik a gyerekek, strandozók, s majd épülnek az óriási homokvárak. Majd "sandyman" is megérkezik és hatalmas feliratokkal és motívumokkal rajzolja tele a strandot. Majd dél körül itt van újra a dagály és rendet teremt, visszaküldi a napozókat a lépcsõkhöz. Majd este...újra lejöhettek.

A most még üres kávézók és éttermek terasza hamarosan zsúfolásig telik, megtöltve a levegõt a frissen fõtt kávé és a fish&chips illatával, ami odavonzza a sirályokat, hátha leesik egy egy krumpliszem nekik is. A Paignton-i parton a  szines kis strand házakon látszik az árnyékom ahogy végig gurulok az úton. Néhány bringással, futóval, kutyással találkozom. A kikötõben mossák a kis halászhajót, a kirándulóhajónak szerelik a motorját. A kisebb hajók a belsõ kikötõben kissé féloldalasan az alig vízben várják a dagályt. Még csak fél nyolc, de már melegen süt a nap. A kikötõ másik oldalán már hajnal óta megy a munka a kis halfeldolgozó üzemben.

Egy picit leülök itt és hallgatom a reggeli zajokat. Visszafelé már népesebb a part, a tengerparti út, az angol riviérán elindul az élet. 

Defektes vagyok...

Defektes vagyok és ez látszik is rajtam, ahogy tolom, tolom a bringám az úton és olyan lassan haladok, hogy az már idegörlő. És a hátsó gumim csak flaffog, flaffog ahogy tolom a bicajt a macskaköves utcán. Pedig olyan szépen indult a nap. Fél órával korábban indultam dolgozni, hogy ebben a gyönyörű nyárvégi reggelen még kiélvezhessem a kora reggeli, szinte néptelen kikötői sétányt és a hosszú mólót, amelyen végig gurultam és élveztem a kellemes reggeli napsütést. Egy picit leültem a fehér öntöttvas padra egészen a móló végén. És élveztem a nyári reggelt. Aztán elindultam vissza a kikötő felé amikor egyszercsak azt éreztem, hogy valami nem stimmel a hàtsó kerékkel. Leszálltam és a gumi szinte teljesen leeresztett néhány másodperc alatt. Ahogy forgattam a kereket egyszercsak egy vékony drótot  vettem észre ahogy dárdaként fúródott a gumiba.  Gondolkoztam, hogy most toljam haza a bringát és induljak el újra az autóval, de már 8.41 volt és aligha értem volna haza kilencig, pláne a szállodába aztán. Ugyhogy elindultam felfelé a munkahelyemre. Munka után letoltam a központba a bicajt és vettem egy egyfontos pumpát, de nem sikerült életet lehelnem (szó szerint csak lehelt a pumpa és nem fújta a levegőt) a gumiba. Így hazáig toltam aztán szegényt, halál unalmas volt...

Most várom, hogy Tibi megjavítsa a gumit, mert holnap szabadnapos vagyok és jó lenne egyet tekerni, szállni szélsebesen...

Cockington

Egy fárasztó nap után újra itt ülök a Cockingtoni óriási park közepén egy fa alatt és a kávémat iszogatom. Ez egy meleg nap volt, ráadásul váltás volt a szállodában, szóval sok sok meló. Rávettem Szulát és Aisát, hogy jöjjenek be segíteni. No nem ingyen...Szula minden szoba porszivózásáért egy fontot kapott, Aisának ötven pennyt ajánlottam fel a szerviztálcák feltöltéséért és a WC papirok osztásáért de alkudozott és végül 70 pennybe egyeztünk meg szobánként. Legalább picit megmozgattam õket.  Hazafelé Tibivel futottunk össze. Bringával ment a boltba, de nagyon melege volt. Elszoktunk a nagy melegtõl, pedig ez csak 24-25 fok volt. A magyarországi 30-35 fokokhoz képest es semmi, és nem fülledt a levegõ mert mivel a tenger mellett vagyunk, soha nincs teljes szélcsend. Tibi, aki imádja a meleget, most azt mondta ez már sok, pedig tõle ritkán hallani ilyet. Most, mikor már picit kellemesebb, lekerekeztem újra ide a nyugalom szigetére. Tegnap egy kis ösvényen toltam végig a bicajt kifelé a kis faluból. Pici patak susog mellette, a nap már szinte vizszintesen sütött. Amikor a városközpontba értem szinte zavart a nyüzsgés és a hangos zene ami a tengerpart melletti vidámparkból áradt. Nem nagyon szeretem, szerencsére augusztus végén szedik a sátorfájukat. Beugrottam a központba a Tescoba még néhány dologért, s addig kikötöttem a bicajt a kijelölt helyre. Amikor kijöttem a boltból, akkor jöttem rá, hogy nem a bicajos nadrágom van rajtam aminek a zsebében tartom a zár kulcsát. Felhívtam a lányaim, hogy hozzák le és szabadítsanak ki. Mondjuk nem bántam, hogy így esett mert egész nap a lakásban voltak, pedig ebben a melegben és szép idõben igazán csinálhattak volna maguknak valami kinti programot. Hát, én csináltam nekik. Ma hiába hívtam õket, nem volt kedvük lejönni velem, még Tibinek sem, pedig õt rá lehet venni ilyen kis kirándulásokra. Úgyhogy itt vagyok egyedül, de nem bánom, mert jó a csend.

Vágyak

Itt ülök a dombon és nézem ahogy egy kiskutya játszik. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne egy kutya. Aki jönne velem és nem keresne kifogásokat. Beültetném a bicajom kosarába és úgy utazna velem mindenhová. Itt Cockingtonban aztán kivenném és kergethetné a madarakat és visszahozná a sárga teniszlabdát. Én meg csak itt ülnék és nézném milyen boldog. Tudom, hogy hiába vagyunk öten a családban, egy idõ után úgyis én gondoskodnék róla egyedül. Vinném hajnalban sétálni még ha esik akkor is.  Még az ágyra is felengedném, és nem bánnám hogy kutyaszõrös lesz, úgyis én takarítok. Izgatottan várná hogy hazaérjek amikor mindenki suliba meg dolgozni van csak én érnék haza korán. Akkor lefutnék vele a tengerpartra ahol kedvére rohangászhatna és kutyabarátságokat köthetne. Jó kutya lenne, szófogadó. Akkor mások irigykedve néznék ahogy játszom vele itt a parkban és nem én lennék szomorú, hogy nincs kutyám...

Kempingezünk! Irány Liverpool!

Vasárnap reggel Liverpool alsón a mekiben mostunk fogat miután megreggeliztünk. A lányok tiltakoztak de végül győzött az anyai szigor és kényelmetlenül is érezték volna magukat enélkül. Miután eképpen kipofozottnak éreztük magunkat elindultunk a belváros, jobban mondva a kikötő felé, mert sok Beatles múzeum van a városban de szerintem a legjobb az ami az Albert Dock- ban van ( ez nagyképűen hangzik de mivel mi csak ezt az egyet néztük meg, hát úgy döntöttem, ez a legjobb) 

A kikötő és környezete nagyon elegáns és modern. Társasházak, üzletek, belső kikötő, óriáskerék és egy nagy rendezvényközpont. Fél kilenckor egy csomó puccparádéba vágott ember ugyanabba az épületbe tartott. Fehérek, feketék, gyerekek, felnőttek de mind piszokul elegánsan. Szerintem a helyi hitgyülibe igyekeztek, mert hova máshova menne az ember vasárnap reggel az ünneplő ruhájában? Miután gondosan leparkoltuk az autót a "The Beatles story" felé vettük az irányt ami kilenckor nyitott és már néhányan ott gyülekeztek a bejáratnál. Tibi úgy döntött, hogy ő inkább addig pihen amíg mi végigjárjuk a kiállítást.  A lányokkal mi izgatottan vártuk, hogy érdekes lesz e vagy sem. Nekem itt sokszor az az érzésem, hogy bizonyos rendezvények, kiállítások körül nagyobb felhajtást csapnak az angolok mint amit a valós tartalom mutat. Persze, hogy az ember kifizet egy 40-50 fontos családi jegyet ha valami érdekes és különleges dologra számít, de aztán kiderül, hogy papirmasé, kártyavár, sok sok felirat a falon, meg képek aztán viszlát.

Szerencsére most nem ez történt. A pénztárnál egy kedves hölgy megkérdezte, hogy honnan jöttünk, mi meg ártatlanul válaszoltuk, hogy Torquay-ból. A hölgy először elkezdett keresgélni a számitógépen majd hirtelen leesett neki a tantusz és megkérdezte, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk mert a saját nyelvünkön tudjuk hallgatni egy fülhallgatós szetten keresztül a Beatles story-t. Na erre kiváncsi vagyok, gondoltam. És azonnal mosolyogva válaszoltam, hogy magyarok vagyunk. Persze a válasz nem lepett meg, mert saaaaaajnos az még nincs nekik. Mindenhol van 12 nyelvű tájékoztató még urdu nyelven is de magyarul.... 

Mondtuk, hogy ne aggódjon, jó lesz nekünk az angol is. Erre megnyugodott és a következő pultnál egy srác már akasztotta a nyakunkba a kütyüt meg a fülizét. Sok sok termen keresztül, számozva voltak a pontok ami szerint haladni kellett.

A történetet John Lennon huga meséli el egészen a kezdetektől, tehát mindegyik tagról külön, külön gyerekkoruktól kezdve. 

Képek, berendezett szobák, iroda, stúdió, élethű utcarészletek, plakátok a falon, filmbejátszások, repülőgép belső, tengeralattjáró és még ezer más dolog, effektekkel, hangulatokkal és sok sok zenével fűszerezve. 

Egészen az együttes szétválásáig szól a történet, majd mindegyikről újra külön, hogy mit csináltak ezután. Tényleg érdekes volt. 

Kifelé menet egy ajándékbolt, persze vettünk kitűzőt és tollat. Még beugrottam a WC-re aztán a lányokat is behajtottam hogy ezt látniuk kell. A mellékhelységben kellemes Beatles sláger szólt, a tükrök a falon hajóablakot idéztek, az ajtón John Lennon és a többiek mosolyogtak ránk. 

A belépő zajos ázsiai hölgyek először hasonlóképp rácsodálkoztak a környezetre majd elkezdtek szelfizni a klotyóajtóval.

 Ezután kőrbejártuk a  dokkot és volt szerencsém Onedin kapitány hajóját is lencsevégre kapni.

A belső kikötő

Gumicukor Beatles

kellemes társaságban

Ha meglátom azonnal hallom a sorozat főcímdalát..ti is? (Onedin Család)

 Autóval azért kőrbejártuk a várost, ami tényleg nagyon szép. Valahol a kínai negyed mellett leparkoltunk és ebédeltünk és sétáltunk még egy picit majd célbavettük Torquay-t. Tibi hozta a formáját mert alvás nélkül sikerült levezetnie közel ezer kilómétert. Este fél nyolcra értünk haza. Debi és Dan is két napos Cornwall-i sátorozásból értek haza majdnem ugyanabban az időben. Volt mit mesélni nekik is és nekünk is.

Kempingezünk! Irány Loch Ness!

Miután a menetrend szerinti tizenhatodik járat is elhúzott a fejem fölött reggel hétkor, kénytelen voltam felébredni. Az Edinburgh-i reptér igen forgalmas volt és a camping fölött vezetett át minden felszálló repülő útja. Érdekes hogy éjszaka nem is vettem észre a motorzúgást. Picit hüvi volt, de a camping fürdőjében kellemes meleg. A családot is felkeltettem egy idő után, és a kis gázfőzőn zabkását főztem és vizet melegítettem a kávémhoz és a két háló közötti tér lassan kellemesebb lett a kis gázláng melegétől. Azért a sátrat nem égettem ki de a hajléktalan pókok is maguktól távoztak az éjszakai menedékhelyről ennek köszönhetően. Én azt hittem hogy nagy sátrunk van de a körülöttünk lévő sátrak, és lakóautók nem ezt bizonyították. A sátrakhoz nagy terepjárók vagy kombi autók tartoztak. A szomszédunk először érdeklődve figyelte, hogy mennyi cuccunk van (sok) de egy idő után nem bírta ki és Tibitől megkérdezte, hogy ezeket tényleg abba a pici piros autóba fogjuk pakolni, és még négyen be is ülünk? Tudvalevő, hogy a Toyota Aygo csomagtartójába legfeljebb két kempingszék összecsukva és állítva fér be, ezzel szemben mi két 45L-es megpakolt hátizsákot, egy táskára csukható gázfőzőt (a négy flakon gáz a pótkerék mellett töltötte ki az üres helyeket) a sátrat, két hálózsákot, egy hűtőtáskát sok kajával, két kispárnát és két összetekert polifoamot tettünk. Jó, a hátsóablakon nem lehetett kilátni, de ez Tibit nem zavarta. A másik két hálózsák a lábamnál és előttem a kesztyűtartós részben volt ( ezen az autón csak egy polc) a lányok lábánál az első ülés alá betuszkolva két polifoam, a lányok elött a saját hátizsákjuk és kispárnájuk, és a lábam mellett még egy kosár amiben az útközbeni csemegéket, innivalót tartottam. Szóval csak ámultak a szomszédok amikor betetriszeztük a cuccokat és elindultunk az újabb kaland felé Loch Ness-be!

Az idő nem volt rossz, de azért nem sütött verőfényesen a nap sem. Inverness három és fél órára volt tőlünk és reméltük, hogy minden akadálytól mentes lesz az utunk. Sajnos az eső egyre többet esett, de amikor megpillantottuk az óriási hegyvonulatokat, amelyeket foltokban lilára színezett az alacsony növényzet, akkor elállt a szavunk. A skót felföld fantasztikus látvány volt. Egy helyen megálltunk, hogy néhány fényképet készítsünk, ahogy a párafelhők tekergőznek  és mint egy óriási sál ölelik körül a hegytetőket, de persze a látvány sokkal szebb volt mint a kép ami készült róla.

Inverness nagyon helyes kis város, és igazán sajnálom, hogy odafelé nem álltunk meg, hanem azt gondoltuk, hogy majd miután megnéztük a Loch Ness-t, visszamegyünk és kőrbejárjuk. Mert miután a tóhoz értünk folyamatosan esett az eső, élvezhetetlenné téve a kirándulást. A tó magában, hm...hogy is mondjam, szép volt de semmi különös. Engem sokkal jobban megragadott a tó mentén húzódó erdő, a fenyőóriásaival.

 Szeretem a fenyőerdőket, és ez gyönyörű volt. Tibi is picit csalódott, nem ezt várta az előzőleg látott dokumentumfilmek alapján, sokkal vadregényesebbet, misztikusabbat.

 A rengeteg visitor center, étterem és szuvenír bolt turistákkal volt tele, mi oda nem vágytunk. 

Visszamentünk Invernessbe és próbáltunk picit sétálni és kajálni valamit és néhány fotót is készítettünk. Azért itt bementünk az ajándékboltba, hogy a kollégáknak, rokonoknak néhány hűtőmágnest vagy valami pici emléket vegyünk. 

Az esőben még megpróbáltunk a szép helyeken egy egy fotót készíteni, majd elindultunk visszafelé. Mivel szabad helyet nem találtam a neten ahol fedél alatt alhattunk volna     ( ugye az eső miatt nem akartuk a sátrat, ráadásul hideg is volt) arra gondoltunk, hogy az éjszakát utazással töltjük, a lányok majd elalszanak az autóban, és reggelre Liverpoolba érkezhetünk, mert Beatles rajongó is van a családban, Szulamit. 

Estefelé még a skóciai részen egy facebook üzenet új kihívásra adott alkalmat. Az egyik ismerősünk irta, hogy egy kedvenc sorozata (Outlander) helyszine is arrafelé van ahol mi járunk és ha még oda is elmegyünk akkor igazán irigy lesz.  A történet valahol a második világháború után kezdődik és ezen a helyen  (a filmbeli neve Craigh Na Dun volt de Kinloch Rannoch az eredeti neve) egy dombon a fák között magas fehér kövek vannak  és a főhősnő amikor megérinti az egyik ilyen követ akkor átrepül az időn és az 1800-as évekbe találja magát. Utólag megnéztük a videókat az odalátogató rajongókról és kiderült hogy a kövek nem igaziak voltak, de a hely akkor is nagyon hatásos. Kíváncsiságunk hajtott és nemsokára letértünk az útról egy kis kanyargós hegyre fel hegyről le, erdőkön keresztül, barikák és bocik, szünni nem akaró eső az egyre sötétedő égen, távolban a hegyek és mesebeli de néha picit félelmetes útra.

A Loch Ness ahhoz a látványhoz képest ami a megérkezésünkkor fogadott egy nulla volt.  Az eső elállt és a fények és a formák meg a hangulat összhatása borzongatóan szép volt. Elakadt a szavam, bár ezeken a képeken biztos nem jön át a hangulat. De van az a különös fény amikor még nincs sötét és szinte csak a zöld fű világít. A hátunk mögött a távolban szarvasok figyeltek minket. Előttünk egy dombon a fák között a valószinűtlen zöld fűvön barikák pihennek, egész picik is. Messziről néztük csak őket. Mögöttük a sötét hegyek, alattunk egy tó, mögötte újabb hegyek... Soha nem fogom elfelejteni ezt a látványt.

                                                    A filmen a domb a fehér druidákkal

A GPS vétel megszünt, jó ideig kellett visszafelé mennünk hogy újra feléledjen a navigáció. Addigra sötét lett. Jobbra szarvasok jelentek meg újra. Az autóval lassan haladtunk, hogy megbámulhassuk őket, ők meg minket. Az út mentén balra egy figyelmeztető tábla, rajta ábra egy birkáról és valóban az út közepén birka állt. Megálltunk néztük, ő is megnézett minket majd lesétált kényelmesen az útról. Denevérek röpködtek a fák között, de hamarosan visszatértünk az autópályára. Irány Liverpool!