Új év napja előtt

Nincs kedvem számot vetni az elmúlt évvel. A napok szinte egybefolytak, azt sem tudom mikor múlt el a tavasz, mikor fordult őszbe a nyár. Egyetlen dolog, ami megmaradt ebből az évből, hogy Tibit elvittem Magyarországra. Talán a legutolsó pillanatban, amikor még élvezhette a kedvenc ételeit, találkozhatott a régi, jóbarátokkal. Néhány hónappal később már azt sem tudta volna, hol vagyunk. Lassan egy hónapja is van, hogy nem beszél. Előbb csak halkan válaszolgatott, majd az is eltűnt. Néz rám, néha értem mit mond a szemeivel. Furcsa módon éjszaka, ha hirtelen felébredek mert csuklott, vagy köhögött, vagy csak hangosabban vette a levegőt, és odamegyek az ágyához, megkérdezem, mi baj. Akkor többnyire mond valamit. Persze akkor is csak annyit, hogy semmi, vagy nem tudom, de alig halhatóan, szinte csak gondolom, mit formál a szájával. Ma reggel, mikor felébresztettem miután visszajöttünk a kutyasétáltatásból a lányokkal, megkérdeztem, hogy kér-e vizet. Azt mondta, nem. Ha azt tudod mondani, nem akkor miért nem tudsz mást is mondani nekem? Elfutotta a szemem a könny. Megsimogatta a kezem és azt mondta, igen. Erre elnevettem magam, mert ez annyira tibis volt. Nem igazán erre gondoltam, mondtam aztán. Úgy hiányoznak a beszélgetéseink… :/

Elkanyarodtam picit a témától. Szóval vacak volt ez az év is, kivéve azt a hetet amit otthon töltöttünk. A következő évet sem várom és nem fogok koccintani, hogy Buék! Nem lesz boldog az újév. Holnap ugyanolyan szürke lesz az ég, mint ma, csak 2024-et fogunk írni. Tibi három éve beteg. Mondtam neki, hogy a Bliss bekaphatja (a volt onkológusa) aki azt mondta, 14-18 hónapot ad neki. Hát ezt neki! Kána Tibi mindig átlagon felüli akart lenni, ha más egyet akkor ő másfelet tett hozzá a teljesítményéhez. Aki emlékszik még a terepjárós múltjára, a Quados múltjára, vagy a bicajos múltjára de akár a három évvel ezelőtti futós múltjára is, az tudja, hogy Tibi mindig kétszáz százalékon teljesített, ha egyszer elhatározta, hogy megcsinálja. A járvány ideje alatt a félmaratont úgy futotta le, hogy alig néhány hónappal azelőtt kezdett rá edzeni. De nem ám úgy hűbelebalázs módjára, megtervezve, a Garmin adta edzéstervvel, szigorú diétával és hajnali edzésekkel, ha esett ha fújt. Mert ő elhatározta, és megcsinálta. Szóval ez a nyavalyás betegség a GBM4, egy és másfél, jobb esetben két év alatt hidegre teszi az embereket. Nagyon ritka esetben történik az hogy három vagy négy évig kihúzzák, pláne kezelés nélkül. Augusztus óta Tibit sem kezelik, mert nem látták már értelmét, hiszen a daganat nőtt. De még velünk van, és mindent megteszek, hogy velünk maradjon ameddig a szeméből kiolvasom az élni akarást. Az pedig még ott van, ha beszél, ha nem.

Azt kívánom, hogy felejtsétek el, hogy holnap egy új év kezdődik. Ne tegyetek fogadalmakat, csak éljetek meg minden egyes percet azokkal, akiket szerettek. Most! Mert nem lehet tudni, hogy másnap reggel mire ébredtek fel. 

2020 december 31.

Karácsony este

 Nem hitték el a lányaim, hogy a már amúgy is zsúfolt nappaliba el fog férni másfél asztal öt székkel, de elfelejtették, hogy én tetris mester vagyok :D. Már nem emlékeznek rá, hogy néhány éve egy apró Toyota Aygoval négyen indultunk sátorozni Skócia hegyei közé. Amikor az egyik kempingben kipakoltunk az autóból, szomszédaink elhűlve kérdezték Tibitől, hogy ez a négyszemélyes sátor, a hálózsákok, táskák, kosarak tele élelmiszerrel plusz mi négyen tényleg ebben az autóban jöttünk? És amikor azt mondtuk, nem is olyan közelről, hanem több, mint 11 órát vezettünk idáig pont a sziget másik végéről, végképp elnyertük az elismerésüket.

Az ágy tetejéről fotózva :)

Szóval az asztal. Felhoztam a lenti szobából és összeraktam, majd a kinyitható asztalt is behoztam és csak az egyik felét nyitottam ki. Az óriási terítő, amit mindig kettébe kellett hajtani mert túl nagyot rendeltem anno, most pont jó volt az ünnepi asztalra. Felhoztam innen onnan az ilyen olyan székeinket, Tibi a fotelben maradt, csak el kelett fordítanom az asztal felé és a székek is elfértek. Szépen megterítettem és mire Debiék megjöttek a hús is kész lett, ők hozták a pirított zöldségeket a krumplit és egy almás süteményt, mi készítettük a húst, a francia salátát (Szula ügyesen előző nap összerakta a tormás sonkatekercsekkel). A vacsora jól telt, Tibi is evett, biztos imádta a kissé bénára sikerült kaszinótojást (a fedőmáz túl sűrű volt és úgy néztek ki mintha valaki véletlenül elbotlott és beletenyerelt volna a tálba. De már nem volt erőm újat készíteni, mert mostanában ha sokat állok akkor nagyon fáj a sarkam meg a térdem. De azért szerette így is, nem mondta, de láttam hogy jólesik neki. Vacsi után Debi kivitte Sunnyt, aki egyébként is nagyon fel volt pörögve egész nap. Még a délután kiszúrta a polc tetején a csomagot amiben az ajándék labdái voltak és ott pitizett hogy vegyük le neki. De még nem volt ott az ideje. Dan szétszerelte az asztalt, levittük a helyére és elpakoltunk mindent, hogy kényelmesen le tudjunk ülni az ajándékozáshoz. Sunny volt a legviccesebb, mert végre széttéphette a csomagolást az ajándékain. Mindenki jól mulatott, kellemesen telt az este egészen nyolcig mikor Debiék hazamentek és nálunk is elkezdődött a lefekvés előtti rutin. Persze készítettünk néhány képet mert ehhez mindig ragaszkodtam mióta a lányok megszülettek. 

A legviccesebb ezek közül.

Merakutyamindigleugrik….

Aisával

A tizenhat kép közül ez lett a legelfogadhatóbb

Elf Star Wars-os karácsonyi pólóban :)

:)

Debiék érkeznek, Sunny már tudja

Nem repedt el…(Karácsonyi hercehurca III.)

 Nem tudom miért… Biztos jobban odafigyeltem, hogy mindent pontosan…vagy annyira akartam, hogy legalább most jól sikerüljön. A gluténmentes is tökéletes lett. Mákosat is készítettem, ráadásul cukormentes vagyis Truvia édesítőszerrel, Debi miatt, és hat rúd diósat. Amikor tegnap este kivettem őket a sütőből, valahogy kiszakadt belőlem a keserűség, elsírtam magam. Aisa és Szula döbbenten álltak a hátam mögött, mi történt? Semmi, csak épp most, ebben az évben, amikor Tibi szinte fel sem fogja mi történik körülötte, végre nem panaszkodom, nem nyavalygok, hogy megint elrepedt, vagy kiskanállal kell enni, vagy túl száraz lett a tésztája, vagy túl folyós a töltelék. Ő mindig megnyugtatott, hogy bármilyen is, de nagyon finom és ő így is szereti. Tömte magába már karácsony előtti este a kóstolókat.  A büdös életbe…

Hát…bejgli

Dobos tekercs

Ma korán feltettem egy levest és volt időnk még ebéd előtt elmenni kicsit sétálni, bár még elég szeles volt az idő. Tibit jól felöltöztettem, a múltkor vettem neki a powerchairbe való meleg lábzsákot, sapka, kabát, maszk. Szegény alig bírt mozdulni, de legalább nem fázott. Sok ember volt a városban, jobb is hogy a maszk rajta volt. Aisa is velünk jött, még egy kései ajándékot meg akart venni. Két napig keményen dolgozott hogy leadja a határidős munkáit. Sokat stresszelt miattuk. Most úgy döntött, hogy még ezt az évet befejezi de nem folytatja az egyetemet. Mit mondjak neki? Ilyenkor olyan tanácstalan vagyok. Az én anyukám folyton azt mondta nekem, hogy Krisztike ahogy neked jó, úgy csináld. De bárcsak kicsit keményebben fogott volna. De az ő élete, az ő döntése. Majd meglátjuk még mi lesz az év végén. 

Holnap karácsony. Debiék jönnek délután és együtt töltjük az estét. Remélem minden rendben lesz.

Békés, nyugodt karácsonyt kívánok minden olvasómnak!

Álljuk körbe a fát

Öleljük körbe mint a gyertyafény
Pihenjünk meg egy percre, hunyjuk le a szemünk és utazzunk vissza anyánk ölébe… persze csak kinek olyan szerencséje volt. 
Mennyből az angyalt énekeltünk, és ti? Toporogtunk hogy végre feltáruljon az ajtó mögötti csoda. Hittünk az angyalban hittünk a mesékben, faltuk a friss havat, letörtük a jégcsapot és boldogok voltunk. Akkor boldogok voltunk igazán, nem számított hány szaloncukor lógott a fán. 
Lefolyt a hólé a csizmánkról, orrunk piros volt a hidegtől és megdermedt ujjaink a szánkóhoz tapadtak. Csak még egy percig, anya! Hálátlan dolog felnőni és kimaradni ebből. Még hálátlanabb ha már a gyerekeink is kinőttek a hóangyal készítésből. Csak egy estére legyünk még egyszer boldogok! Mikor már leülhetünk mert az ünnepi vacsora az asztalon. Nézzük meg az utolsó gyertyát ahogy táncol a lángja… aztán menjünk mosogatni.

2003 december 24.

Hárman a konyhában (Karácsonyi hercehurca II.)

 

Aisa hazajött karácsonyi szünetre az egyetemről, cérnavékonyságúra fogyva, óriási, telipakolt bőrönddel. Nem engedtem két óriási telipakolt bőröndöt hazahozni, ezért abba az egybe tuszkolt be mindent. Két napig most kicsit olyan volt mint régen, egymást túllicitálva a hangerővel Szulával beszélgettek hol magyarul hol angolul. Tegnap reggel együtt reggeliztünk a konyhában ami nem kis teljesítmény nálunk. Máskor mindenki elvonul a saját kis tányérjával a szobájába, és mire én Tibit rendbe szedem, reggeli, mosakodás vécé, már tíz óra is elmúlik sokszor, akkor reggelizem a kinyitható asztalnál a konyhában. Egyébként elég jó kis hely, bekuckózva a a sütő a mosogató és a polcok között. Minden karnyújtásnyira tőlem, még fel sem kell állnom, hogy a borsot levegyem az ablak melletti polcról. De tegnap megvártak, három széket bepasszíroztunk a félkör alakú asztal köré és együtt reggeliztünk. Lakótelepi konyha érzés volt, de nem bántam. A kedvenc gyerekkori könyvem egyik részlete jut eszembe erről (G.Szabó Judit Megérjük a pénzünket) amikor Anikó - a három lány közül a középső - elmeséli, hogy zajlik náluk egy közös vacsora a konyhában:

A mi karifánk

“ Mi mindig a konyhában vacsorázunk. Nagymama zárná belé hóttáig aki tervezte. Az nem fér a fejébe, ha nekünk van lábunk akkor az asztalnak miért nincsen? Azért hogy oda az edényeket lehessen tenni. Tulajdonképpen, inkább láda. Apa ül az egyik végén derékból kicsavarodva,  én középen a fióknál terpesztve, túlnan anyánk bal kézzel kanalazza a levest, mert a jobbja már nem fér, Mari zsámolyon kucorog, védőn átöleli  a tányérját, nehogy felborítsuk, Éva helye a kis macskaasztal, fél lábát ki is tudja nyújtani. Ha a helyemre akarok jutni, apa készségesen feláll, és a falhoz lapul, az én székemet átemelem az asztal felett, Mari behúzza a nyakát, hogy át tudjam őt lépni, Éva megfogja a pohár tejét, nehogy abba hágjak, és már a helyemen is vagyok. Ilyen kényelmesen el tudunk férni, ha a nagymama már vacsorázott. Aztán apa lapjával bekúszik a székére, és folytatja az evést, Mari kényelmesen elhelyezkedik, Éva a bögréjéba bújik, hogy nagyot húzzon belőle. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy szükségem lenne a zsebkendőmre, amit a szobában felejtettem..."

Jól bereggeliztünk, és imádtuk, hogy még a kutya is befészkelődött az ölembe az asztalt fürkészve, maradt-e rajta valami morzsácska szegénynek.

Tegnap átmentünk Aisával Brigittához, Viki és a lányok is ott voltak. Brigi mestere a karácsonyi díszleteknek, mesebeli házikó, óriási fényes karácsonyfával az ablakban. Még arra is van mindig ideje, hogy finom sütiket süssön ha vendég érkezik. Jázmin és Miri fent játszottak a nővérem szobájában (ott mindig van valami érdekes, babák, macik stb) Aisa már részt vett a felnőtt beszélgetésben :D és egy pohár krémlikőrrel a kezében fejtette ki a véleményét különböző fontos dolgokról. Cserébe oldalba pisilte őt Mangó, a nővérem 14 éves öreg Yorkshire terrierje :P 

Brigittáék fája

Egy hete viszonylag nyugodtak a napjaink, Tibi nincs rosszul (remélem most nem kiabálom el). Egy héttel ezelőtt több apró rohama is volt a hányáson kívül (biztos a kettő összefüggött) azóta nyugisabb lett. Cserébe viszont csöndes, nem beszél csak ha többször megkérdezek valamit suttog halkan valami igent vagy nemet. Jó ötlet volt viszont feldíszíteni a fát függetlenül attól, hogy nagyon kevés a hely (este alig bírtam kinyitni az ágyat amin alszom). Sokat nézi a csillogó díszeket, égőket. A kedvéért még a színeseket is feltettem, mert az utóbbi néhány karácsonykor csak a meleg fehér égők voltak fent, és mindig morgott, hogy ő a színeseket szereti. Nézem ahogy rátapad a szeme az óriási narancssárga üveggömre, vagy a néha fel- felvillanó színes égőkre.

Dan az iskolából ahol tanít hazahozott egy gyönyörű fát, úgyhogy Debi kétszer díszített ebben az évben, mert már egy hete fel volt díszítve a műfenyő amit szoktak használni. 

Debi és Dan karácsonyfája

Debikém Dan anyukájának születésnapján

Dédi 100 éves lenne

 Szégyenlem, de öt nappal ezelőtt volt Dédi születésének századik évfordulója, de talán még nem késő megemlékezni róla.

Én nem ismertem a nagypapáim, Tibinek megadatott, hogy mindkét nagyapját ismerhette. Nem volt egyik sem könnyű eset. Bandi bácsi különösen megkövetelte a figyelmet és elvárta hogy Tibi akár szombaton éjjel vagy vasárnap hajnalban ott legyen nála ha segítségre volt szüksége. Elég kritikus volt mindenkivel szemben és nem rejtette véka alá a véleményét. Az sem zavarta, ha valakit vérig sértett vele. Engem valamilyen különös okból kifolyólag kedvelt. A dédunokáit pedig imádta, így minden hétvégén ott volt nálunk Tárnokon, de a születésnapokat sem hagyta ki. A lányok nem jártak volna soha olyan remek iskolába, mint a Lauder volt akkoriban, ha Dédi nem segít a megfinanszírozásában. Az élete nem volt tragédiákól mentes. 1923-ban született, édesanyja belehalt a szülésbe, édesapja pedig a felesége szüleihez vitte a kisfiút, hogy nem tud vele mit kezdeni, majd kivándorolt Amerikába és ott új családot alapított. Később nagybátyja vette magához, aki hentes és mészáros volt. A háborúban az egész családot Matthausenbe deportálták és rajta kívül senki nem jött vissza. Ő, aki akkor 17 éves volt, megmenekült, bár nagyon beteg volt. A háború után azonban összeszedte magát, megnősült és tanulni kezdett. Keményen dolgozott és felküzdötte magát a Húsipari Vállalat vezérigazgatói posztjáig. Onnan ment aztán nyugdíjba. Azt mondják kemény kezű főnök volt, de ha valakinek segítségre volt szüksége, megtett mindent amit tudott. Jelentettek is róla,  de szerencsére nem tudtak rajta fogást találni. Valamikor a jelentéseket megszereztük és azóta őrizgetjük. Bejárta a világot, nyugdíjazása után is sokat járt külföldre, akkor már Tibi vitte, hozta mindenhová. Hihetetlenül éles volt a memóriája és úgy számolt fejben nyolcvan évesen hogy alig tudtuk követni. 2010 januárjában halt meg. Néhány hónapig abban a lakásban laktunk, ahol ötven évig élt a családjával. Az apró lakás tele volt könyvekkel, vadásztrófeákkal, ötven év összegyűjtött emlékeivel. Ide csöppentünk mi öten 2008 telén, hogy megspóroljuk az útiköltséget és a nagy ház rezsijét Tárnokon. Akkor már elég rosszul mentek ott a dolgaink. A lányok húzták a szájukat, hogy egy szobában kell aludniuk és az egész lakás belefért volna a tárnoki házunk nappalijába. Mégis az a hat hónap amit ott töltöttünk olyan nyomot hagyott bennük, olyan meleg szeretettel és nosztalgiával emlékeznek vissza az ottani életünkre, ami meglepő az első benyomásukhoz képest. Ott kezdtem el ezt a blogot is írni. Kedves nagypapi, Dédi, Bandi bácsi! Igyekszem megtenni mindent, hogy az emléked sokáig megmaradjon a családunk emlékezetében.

Aisa szülinapján

Debi szülinapján

Szula szülinapján

                                              2009 karácsonyán Dédi lakásában

Lépcsőlift (avagy minket is érhet néha meglepetés)

 Ez alkalomból kellemesnek mondható. A lépcsőliftet meghirdettem a FB csoportokban ahol ilyesmivel foglalkoznak. Valaki ugye jelentkezett, hogy bár a világ végén lakunk, eljön, leszereli és kifizeti az általam meghirdetett árat érte. Ebben maradtunk, s bár rossz szájízzel, de le kellett nyelnem a békát, hogy ennél többet nem kaphatunk az alig hét hónapig használt liftért. Ma azonban felhívott az Acorn (a gyártó cég) ügykezelője, elmondta, hogy látták a hirdetésem a hivatalos Acorn felhasználók csoportjában és tekintve, hogy alig hét hónapig használtuk a liftet felajánl egy lehetőséget, miszerint átváltoztatják a szerződésünket bérleti szerződésre ezért hat havi díjat levonnak abból amit kifizettem és a többit visszautalják nekünk. Nekem csak annyit kell tennem, hogy aláírva visszaküldöm a szerződést amit még délután elküldenek. (Most, hogy ezt így leírtam hirtelen elbizonytalanodtam és leellenőriztem az email címet és a telefonszámot amiről megkerestek, mert annyi átverésről hallani mostanában, de szerencsére ellenőrzött és tiszta mindkettő…phühhh) Szóval, majdnem a felét visszakapjuk amit kifizettünk májusban a lift felszerelésekor. Nem tudom, hogy ez általános-e, mert végigböngésztem a szerződést amit velük kötöttem, az oldalukat is mielőtt elkezdtem volna magam hirdetni, illetve őket is felhívtam de akkor erről nem esett szó. Természetesen lemondtam a péntekre ígérkezett vevőt és kíváncsian várom a folytatást.

“Megerősítem hogy az Ön ügyét teljes körűen felülvizsgáltuk és a körülmények hatására, a jóakarat jeleként a a következőket szeretnénk felajánlani…”

Ilyesmit is ritkán olvastam.

Karácsonyi? Hangulat? (Karácsonyi hercehurca I.)

 Aisának nagy csomagot küldtem, finomságokkal, adventi naptárral, apró karácsonyfával (hogy legyen ott is picit karácsonyi a hangulat). Cabanossi kolbászt, füstölt sajtot :D gyümölcsöket. Szerencsére egy nap alatt megérkezett, így nem kellett aggódnom. Elsején felkerült a mi adventi naptárunk a falra, egy óriási piros fenyőfa rávarrt zsebekkel. (Ezt még TKMax-ban vettem hét évvel ezelőtt). Most csak Szulának rakosgattam bele csokikat (remélve,hogy kiveszi attól függetlenül, hogy néha jól leszúr, ha ilyesmivel traktálom). Volt idő amikor hat csokit kellett naponta beletuszkolnom az 5x5 cm-es zsebecskékbe, mert itthon volt mindenki. Debiék lent laktak a nagyszobában, Aisa és Szula a TA-ba járt még suliba. Bár kevesebb volt az időm, mégis olyan izgalommal díszítgettem a házat, vettem az apróságokat, készítettem a mikulás csomagokat (még Dannek is varrtam egyet, aki ehhez nem szokott hozzá, itt nincs Mikulás december hatodikán) Most olyan messze van mindez, pedig csak két éve múlt, hogy utoljára együtt laktunk mindannyian. Igaz akkor még Szula volt egyetemen. Díszítgetek, igyekszem, na. Mégsincs karácsonyi hangulatom. Ajándék? Ahhoz sincs kedvem. Inkább ne, de mégis, de mégsem… Elteltnek a napok és csak tologatom magam előtt a teendőket, amit játszva megcsináltam amikor nyolc sőt tizenkét órában dolgoztam. Most meg, odatapasztottam néhány óriás hópelyhet az ablakra. Feltettem a visszaszámlálós naptárt (ezen régen mindig összevesztek a lányok, hogy aznap ki fogja kihúzni krétával a kis fekete tábláról a számot) Az adventi naptárt és az ajtóra a koszorút. Jól mutat. Most legalább hófehér az ajtó, mert májusban lefestettem. Ennyi, egyelőre. A karácsonyfát még mindig nem tudom hogy passzírozom be a sarokba. Debi már feldíszítette a sajátját, legalábbis az instagram profilján ezt láttam. Ők legalább járják a karácsonyi vásárokat, igyekeznek hétvégén eljutni a kedvenc helyeikre, nézelődnek, hangolódnak az ünnepekre. Jól teszik. Én is ezt tettem régebben.  Szula is kicsinosította a szobáját, a kis karácsonyfáját is feldíszítette. Jól érzi magát legalább a kuckójában és ez a lényeg. Most mindketten a langyos vízben toporgunk, hagyjuk hogy elröpüljenek a napok a fejünk fölött anélkül, hogy történne valami. A változás drasztikus lesz, és muszáj  lesz kipofoznunk magunkat az előző életünkből, hogy el tudjuk kezdeni az új fejezetet. Nah, hát kicsit morózusra sikeredett ez a poszt. Vágyom egy kis hercehurcára, a vidámabbra természetesen. 

Jövő hét pénteken jön valaki leszerelni a lépcsőliftet. Az áprilisban kifizetett összeg tíz százalékát fizeti érte (természetesen nem az Acorn cég akitől vettük). Alapos kutatás után rájöttem, hogy a lépcsőlift csak akkor drága ha szükségünk van rá, ha meg akarunk szabadulni tőle akkor semmit nem ér. Hét hónapig azonban mindent jelentett nekünk, hiszen egy kis mozgásszabadságot adott Tibinek abban az időben.

Ezzel megleptem magam (3 fontba került a Charity shopban) a Google szerint kb a tizenkilencedik század végén készülhetett. Az alján James Yates Ltd lenyomattal) Jó nehéz, de szeretem. Még nem tudom hová kerül a konyhában :D