Úgy írni blogbejegyzést, hogy semmi különösebb okod rá, de örömet akarsz okozni a több ezer mérföldre lévő lányodnak, nem olyan könnyű, de nem is lehetetlen.
Kezdjük azzal, hogy a több ezer mérföldre élő lányom sokszor úgy érzi, hogy
a.) három nyelvet ismer de egyiket se beszéli rendesen, mert elakadt a magyar nyelvben valahol egy tizenhárom éves színvonalán (ennyi idős volt mikor kijöttünk Angliába),
b.) az angolt megtanulta, hiszen hét évig itt tanult (de mégis úgy érzi, hogy mások jobban tudnak nála),
c.) a koreai nyelvet tanulja több mint két éve, de úgy érzi, nem tud úgy beszélni mint az osztálytársai.
Ezekre a pontokra három jó válaszom is lenne, de hiába fogom most leírni, ő úgysem fogja nekem elhinni, mert szerinte én elfogult vagyok.
a.) Ő az aki még ha ír is nekem messengeren magyarul, kínosan odafigyel a helyesírásra és ha valamit tévesen írt le, akkor azonnal kijavítja. Ha beszélünk 99 százalékban magyarul mondja el amit akar, pedig érzem, sokszor angolul könnyebben menne, de ő igyekszik ráerőszakolni magát, hogy magyarul fejezze ki amit akar. Ha valamit nem tud, akkor megkérdezi, hogy mondják ezt magyarul.
b.) A helyesírása angolból szerintem kifogástalan, sok (mit sok, millió!) angol gyerek (és felnőtt) tanulhatna tőle helyesen írni. Az rendben van, hogy néha az embernek nem jutnak eszébe a kifejezések, de ez miért ne fordulhatna elő egy többnyelven beszélő embernél? Olvasni, olvasni, olvasni! Ezt mondom mindhárom lányomnak, amikor a szókincsükre panaszkodnak. Úgy érzed, nem tudsz magyarul? Olvass magyarul! Úgy érzed gyenge a szókincsed az angolban? Olvass angolul! Ez a titka a szókincsünk fejlesztésének.
b.) Az én szememben egy ázsiai nyelv megtanulása maga a csoda, főleg az írás! Ha valaki európai létére elsajátít egy ilyen nyelvet annak "le a kalappal", elismerésem. Persze, hogy az ázsiai (kínai, vietnami, japán) emberek, könnyebben megtanulják, hiszen azért valami hasonlóság mégis van ezek között a nyelvek között. Jobban rááll a nyelvük a hangsúlyokra, a különösen kiejtett hangokra.
De itt is csak azt tudom mondani, hogy ha fejleszteni akarja valaki a nyelvet amit tanul, akkor olvasni kell, azon a nyelven kell filmeket, híreket nézni és keresni kell az alkalmat, hogy egy ott élővel beszédbe elegyedjünk, hiszen hol máshol, mint Koreában találkozhatunk ilyen emberekkel. Muszáj levetkőzni a gátlásainkat, mert a cél a fontos, hogy jobban megtanuljunk. Kár, hogy Koreában nem szokás, hogy az odalátogató külföldi diákokat egy család fogadja be, mint ahogy sok helyen a világban csinálják. "cserediák" Megismerhetünk emberközelből egy kultúrát, rákényszerülünk, hogy nap mint nap beszélgessünk azokkal, akiknél lakunk. Ez a diákszállás nekem kicsit elszigeteli a külföldi diákokat az ott élőktől, hiszen az osztálytársaik sem koreaiak, hanem más országokból érkeztek. Ezért kéne barátokat szerezni, akik valóban ott élnek.
Persze, úgysem hiszi el, hogy így van, vagyis legalábbis nem most, talán később.
Nézzük az itthon lévő lányokat.
A legkisebb, májusban lesz két éves. Szokásává vált, hogy addig nyúzza az embert, amíg nem kap valami kaját, vagy kekszet, vagy fogtisztító rágcsát. Ha végre kapott valamit, gyorsan megeszi, aztán odarohan, hogy kinézze a szádból a falatot, vagy leül melléd a székre és ráteszi a fejét a karodra, hogy cuki legyen, megszánd és adj neki valamit. De ha nem veszed észre, addig nyomja lefelé a karodat, amíg az elzsibbad. De ha így se kap semmit, akkor sem adja fel, hanem nyüszörögni kezd. Ha addig sikerült befejezni a kajádat akkor odarohan a kandallóhoz (mert az a másik kedvenc elfoglaltsága), hogy a meleg levegőt kapcsold be neki. Ha elereszted a füled mellett, hogy nyüszörög, akkor elkezdi nyomkodni az orrával a kandallót, és a tappancsát ráteszi, hátha sikerül bekapcsolnia, mert látta, hogy valahogy így kell. Amikor már nem bírod nézni a kínlódást, akkor bekapcsolod neki.
Ekkor megszólalsz, hogy "megyünk sétálni", így berohan az asztal alá, és csak négykézláb bekerítve tudod elkapni, hogy a hámot ráadd.
A nagyobbik kisebbik lázasan készül az itteni érettségire. Marha sok leckét adnak nekik nap mint nap és még ott az online házija is amit ha nem csinál naprakészen, akkor lemarad. A szobája dzsungelesedik ( lehet így mondani?), mert mindent növények foglalnak el lassan, csak nem mindegyik marad életben hosszú távon. Ez persze nem az ő hibája, mert mindent elkövet, hogy megmentse a haldoklókat. A múltkor képes volt azért sírni, mert a nárcisz szárai ami ott nőtt, növögetett a kis cserépben, túl hosszúra nőtt, és lekonyult, mielőtt még virágot hozott volna és nem tudott mit kezdeni vele.
Pár napja vettem neki a charity boltban egy olyan szélharangot ami bambuszból van és nagyon érdekes hangokat ad ki, mikor összeütköznek a különböző hosszúságúra lefaragott bambusz szárak. A zapja azt mondta, mikor meglátta, hogy ugye ezt most nem gondolom komolyan, hogy kirakom és ha szeles az idő (mindig) akkor ezek itt fognak kolompolni és majd ezt hallgatjuk egész nap. Mondtam neki, hogy dehoooogy, ezt Aisa szobájába vettem :) És ő imádja.
A legnagyobb már olyan bátran jön megy az autóval, hogy hétvégén elment az exeteri Ikeába egyedül, vett egy komódot, hazahozta, de az összeszerelést már Dan-re bízta, bár szerintem,
simán egyedül is összerakta volna a millió darabból álló szekrényt. De mikor elmegy, mindig hoz nekem is valamit, mert eszébe jut, hogy mondtam, szerezni kéne egy gyúródeszkát (nem lehet itt mindenhol kapni) mert kicsi a konyhában a munkafelület és sokszor alig van hely, ha valami tésztát akarok nyújtani. Szóval vett egyet. Már fel is avattam, mert kétszer sütöttem kakaós kalácsot, amit a deszkán nyújtottam ki.
