Hétfőn minden sokkal bonyolultabb

 Eleve már stresszeltem, hogy Tibivel a Newton Abbot Hospitalban volt időpontunk a neurológusnál. A reggeli után viszont lemerült az áram. Ez néhány hete még nem lett volna nagy probléma, mert kirohantam volna és bedugtam volna az elektromos kulcsot a villanyórába, hogy addig is amíg feltöltöm a közeli postán, a készenléti tartalékot használjuk. De mivel néhány hete több órás munkával kicserélték "smart meterre" a villanyóránkat, ami alapból annyit jelentene, hogy online feltölthetjük a villanyt és a gázt illetve normális esetben kaptunk volna egy benti monitort, amelyen folyamatosan követhető, mennyi van még az órában, nem kell folyton kirohangászni, hogy megnézzük. Azonban nálunk miért is menne minden úgy mint a karikacsapás? Monitort nem kaptunk mert valami gond volt, sejtem, hogy a pincehelyiségből nem tudta volna közvetíteni a lakásban lévő monitorra az adatokat mert ott soha nincs térerő. Tehát nincs monitor, de az applikáción fel tudom online tölteni a villanyt és a gázt, de az csak néhány óra múlva kerül az órába. Ha véletlenül teljesen lemerül az áram akkor manuálisan kell beütni egy 19 jegyű kódot és megnyomni kétszer az A majd kétszer a B gombot vagy fordítva. A számok manuális beütése kész őrület mert annyiszor kell megnyomni a gombot amennyi a szám összege. Ha nem sikerül kezdhetem először. Engem ez emlékeztetett a régi telefonokra, amikor végre feltekerted a hét számjegyet (a Budapesti számok esetében) majd a hetediket elrontottad, akkor kezdhetted előlről. Így volt most is. A lépcsőlift folyamatosan pittyeget, jelezve, hogy nincs kapcsolata a töltőállomásával (ettől eleve kiver a víz tíz perc múltán). Miután megpróbáltam kétszer beütni a kódot és még mindig nem sikerült áramot varázsolnom a lakásba, felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol automata kérdésekre kellett válaszolni, és persze sehová sem lyukadtunk ki, kezdtem előlről. Végül egy fél órás várakozás után sikerült egy élő emberrel beszélnem. Közben Tibit felöltöztettem mert indultunk volna a kórházi időpontra. Az operátor javasolta, menjek ki az automatához, de ahogy odaértem megszakadt a vonal, mert olyan mint egy betonbunker, se térerő se wifi semmi. Azért rendes volt, mert visszahívott mindahányszor megszakadt a vonal. Végül feladtam és elrohantunk Newton Abbotba Tibivel. Gondoltam majd utána újra megpróbálom.

A neurológus egy litván hölgy, nagyon kedves, de őszíntén szólva nem tudott semmivel meglepni bennünket. A fél tizenkettes időpont helyett negyed egykor mosolyogva bocsátott be minket a szobájába. Megkérdezte, hogy van Tibi,  mikor megyünk újra onkológushoz, vagy voltunk-e olyan vizsgálaton ahol az apróbb rohamokat is tudják mérni. Nem voltunk. Olyan papírmasé kívánságokkal bocsátott el minket, mint hogy "tartsunk ki" "harcolj Tibor tovább" és hogy tudja milyen nehéz időket élünk most meg. Ezekkel a jókívánságokkal és erősítő tanácsokkal a zsebünkben már teljesen máshogy láttuk a világot, még a nap is kisütött és láttuk a fényt az alagút végén. Ő viszont kipipálhatta Kána Tibi nevét a naptárjában, vizsgálat letudva.

Hazafelé felvettem Dant és megkértem, hogy próbálja megnézni mi a gond a smart villanyóránkkal. Az elektromos művek által küldött sms-ben lévő instrukciókat beütötte és egy perc múlva volt áram a lakásban.

Aisa szemébe visszatért a fény az ágyon fekve a kutyával. Arra panaszkodott, hogy wifi nélkül kellett túlélnie két órát miközben pittyegett a lépcsőlift az agyában és a vécében sem volt világítás. Azon tűnődtem, hogy én hülyülök, vagy Dannek van arany keze, mert ugyanezeket a gombokat megnyomkodva nem tudtam eredményre jutni néhány órával azelőtt, de lehet hogy nem ugyanabban a sorrendben nyomkodtam a gombokat... ki tudja? 

Gyors vásárlás és ebéd főzés után már csak mérhetetlen fáradtságot éreztem úgy fizikailag mint szellemileg. Tibi a napi fánk adagja után kényelmesen felemelhette az elektromos fotel lábrészét és természetesen használható kezét ökölbe szorítva elkezdett harcolni a rák ellen, mert az orvos ezt a lelkére kötötte. 

Most így visszaolvasva nem vagyok abban biztos, hogy teljesen érthetően írtam le mindent, de a fejemben még mindig káosz van. Így jár akinek beszűkül a világa az otthon - bolt - kórház háromszögbe. A problémamegoldó képességem a minimálisra csökkent az utóbbi időben. De nézzétek milyen jó kis képet találtam magunkról 1994-ből. Én 26 Tibi 24 éves volt. Alsóörsre jött le utánunk, ahol anyuval és Vikivel nyaraltunk. Meglepett, hogy utánam jött. Elmentünk Füredre és kölcsönöztünk egy buggy-t, azzal tekeregtünk mindenhová. Jól néztünk ki, nem?  De jó is volt.

Eső kopog az ablakon

 Zuhog az eső. Olyan reménytelenül zuhog, mintha soha nem akarna elállni. Emlékszem egy hasonló özönvízszerű esőre, majd' 10 évvel ezelőtt. Persze, akkor augusztus volt... 

Tibivel  a Newton Abbotban lévő Acorn munkaközvetítőbe igyekeztünk nagy reményekkel. Az esernyő feladta az utcasarkon, Tibin a vitorlás kabát zsebe is megtelt vízzel, nekem még a fenekem is vizes lett mire a buszmegállóba értünk. A meleg, párás busz belsejében - természetesen az emeleten a vezetőfülke fölött - reménytelen kísérletet tettünk arra, hogy a húsz perces út alatt megszárítsuk a látható ruhadarabjainkat. Mire a munkáltatói irodánál leszálltunk, enyhe vizeskutya szagot árasztottunk. Zsebünkben elázott az önéletrajt, amit előző nap gondosan megszerkesztve angolul megírtunk és a húgom kinyomtatta nekünk. De a közvetítőt nem igazán érdekelték ezek az apróságok. Tibi beszélt, én csak okosan bólogattam. Később, hazafelé menet a másik közvetítő hívta Tibit, hogy van egy sütigyár Paigntonban, csütörtöktől kezdhet. Olyan boldogok voltunk, hogy van végre munkája...

Mindössze tíz éve volt, csupán tíz röpke éve...

A számomra teljesen komolytalannak tűnő onkológus szobájában Tibi a falat bámulja. Mindig csak a jobb oldalt. Egy éve még a bal oldalra húzott a szeme, most, hogy a daganat terjedni kezdett, a jobb oldalán is észlelhetőek azok a jelek, ami egy éve a bal oldalán voltak láthatóak. Remeg a lábfeje, gyengül a keze. A bal oldala teljesen használhatatlan. Az onkológus úgy viselkedik, mintha véletlenül keveredett volna ide, és igyekszik néha vigyorogva, néha Tibi tekintetét keresve rámutatni arra, hogy sokkal gyengébbnek tűnik a páciense mint előző alkalommal. Csúnyán nézek rá, még jó, hogy a maszk rajtam van. Nem muszáj, de a saját véleményem folyton kiül az arcomra, de nem akarom ezzel rontani az esélyeinket. A pasas velem kommunikál leginkább, Tibi csak akkor mond valamit ha megkérem rá, hogy válaszoljon. A doki magyaráz valamit, aztán mint aki lefagyott, elidőz a... pólomon? Nyakláncomon? Azt szeretném hinni hogy ezek valamelyikén. Tíz másodperc múlva feleszmél és folytatja a hülyeségeit. Tizenhatodszor kérdezi meg hogy akkor minden rendben a kemoterápiás gyógyszerekkel? Tibi próbál rákérdezni, hogy tud-e valami új kísérletről amire lehetne jelentkezni. Végre egy kérdés Tibitől és a faszi nem is figyel, irogat valamit. Majd úgy tesz, mintha nem értette volna, pedig Tibi kivételesen érthetően beszélt. Nem folytak össze a szavak, mint sok alkalommal mostanában. Rákérdezek én is, kicsit hangosabban. A doki rázza a fejét, neeeem, nem tud semmilyen trial-ról. Hát persze, hogy nem. Kurvára elfoglalt, nincs ideje ilyesmire. Megkérdezem tőle, hogy ha mi találunk valamit akkor jelezhetjük-e, mert csak ő tudja Tibi ajánlani. Bólogat, hogy persze, persze. Aztán újra semmi, csak a szokásos kérdések, papírmunka, ez is megvolt, pipa, mehet haza a páciens.

Másnap Tibi születésnapja van, az ötvenharmadik. A lányok kártyát vesznek neki, Tibi szereti nézegetni őket. Parfümöt kap, hasznos apróságokat. "Apának soha nem tudjuk mit vegyünk, mert folyton olyan dolgokat akar amit mi nem tudunk megvenni" Panaszkodnak. És valóban, húsz éve mikor megkérdeztem mit szeretne, akkor házimoziról beszélt, később vitorláshajót akart majd Quadot. Ipadet három éve karácsonyra kért, hogy a drónnal készített felvételeket ott megszerkeszthesse. Megvettem neki, Paypal creditre, még ma is fizetem. Egy hónap múlva összeomlott a világunk és azóta a romok alatt vagyunk, az Ipad pedig a polcon pihen.

A tortája viszont finom lett, köszönhetően Tibi volt katonatársának, aki a családjával itt él, Angliában, valahol London fölött. Egyik hétvégén meglátogattak minket, mert mindenképp szerette volna látni a kedves barátját. A telefonon megkérdezte, szükségünk- e van valamire. Kértem, ha gesztenyepürét tudnak szerezni azért nagyon hálás lennék. Tibinek a kedvence. Budapesten minden nap evett. Itt sajnos nem lehet kapni, még a lengyel boltban sem. Feléjük van magyar bolt, így öt csomag gesztenyepürével állítottak be. Nagy volt a boldogság. Ezért természetesen a tortája is gesztenyepürés habos torta volt.