Utolsó napom a Carehome-ban

- Good morning Melissa! - köszönt rám a 18-as néni, aki jó ideje így nevez. Valamit venni akar tőlem néhány napja, várja az ügyvédet és folyton arról kérdez, hogy freehold vagy leasehold, én persze mondtam neki, hogy freehold, mi más...  A 11-es néni aki nem tud ugyan beszélni csak egy-egy szót mond, de annál kifejezőbb az arcmimikája, már tegnap mikor beléptem délután a szobájába azt "mondta" - Hát így kell megtudnom! - és egymás nyakába kapaszkodva potyogtak a könnyeink.  A 16-osban a mindenki kedvence, aki egésznap az ágyban van és beszélni nem tud, de mindig olyan jókedvű és olyan jókat tud velünk nevetni, megszorította a kezem és ő is megölelgetett. A 12-es néni, aki mindig elmondja, hogy bárcsak úgy tudna németül ahogy én angolul, és rengeteget mesélt a felmenőiről, a gyerekkoráról és, hogy ugyan azt tudja, hogy kell egy kismacskát felemelni, de csecsemő még soha nem volt a kezében. A hatosban a bácsi is a kezemet szorongatva elmondta, hogy fogok neki hiányozni és az ötösben is a néni, aki Robinsonnak hívja a maciját, aki vele alszik (a vezetékneve pedig megegyezik az enyémmel, csak angol változatban).  A hármas néni homloka hűvös volt, mikor búcsúzóul megpusziltam. Fel sem ébredt, mostanában egésznap csak alszik.  A huszasban pedig az örök méltatlankodó, akit bármikor kérdezel, azt mondja, rosszul van és mindjárt meghal,  folyton morgolódik akár egy mesebeli kobold, mikor elmondtam hogy most elmegyek és el szeretnék köszönni, egy darabig csak nézett rám, majd megjegyezte, hogy mindig nehéz elengedni azokat akik elmennek. Ők mind mind kilencven felettiek és nekem most  ők lettek a nagymamáim és nagypapáim ezalatt a két és fél év alatt. Soha nem ismertem a saját nagyszüleim, de itt bepótoltam a mulasztást. Vannak  akik már elmentek, és vannak akik még ott vannak. Ha vége lesz ennek a járványnak, elmegyek hozzájuk. Remélem még sokukat ott fogom találni. 

A kollégáim is úgy köszöntek el, hogy jóleső érzés fog el, ha arra gondolok, ezekkel az emberekkel dolgoztam az elmúlt két évben. Nem mindig egyezett a véleményünk, de ha kellett kiálltak értem, vagy segítettek, mint ahogy én is nekik. Sokat tanultam itt és nemcsak angolul. Remélem barátokat is találtam, akikkel a jövőben ha lesz majd rá lehetőség újra összejöhetünk. 

Karácsonyi herce hurca kezdődik: 1. A fenyőfa

 Valamelyik nap a munkahelyi szakácsnő vidáman mutogatta a telefonján a képet, hogy kiválasztotta a fát... Kérdeztem, hogy milyen fát és hol? Elmondta, hogy évek óta műfenyővel karácsonyoznak, de ez az év annyira rossz volt egyébként is (sőt még most is tart), hogy meglepi magukat egy igazi fenyőfával. Nem messze innen van egy fenyőfa farm, ahol a még élő fát kiválaszthatja az ember, kifizeti és csak akkor vágják ki, mielőbb eljössz érte. Ez az ötlet annyira megtetszett. Egész életemben, gyerekkoromtól kezdve egészen addig, amíg ide nem költöztünk igazi fenyőfánk volt. 

Igen, sokkal macerásabb. 

Igen, hullik a fenyőtű mikor kiszárad.

Igen, védjük a fákat.

Igen, az egyik oldala mindig laposabb és nem tökéletes.

Igen, nehéz beleállítani a tartóba, hogy aztán ott is maradjon (egyenesen)

Azonban ezek a fák, kifejezetten ezért vannak ültetve és a farmon azonnal pótolják a kivágott fákat. És csakis azokat vágják ki amelyet már kifizettek, tehát nincs feleslegesen kivágott majd kidobott fa. Itt egyébként is a helyi újrahasznosító telepre el lehet vinni januárban.

Ez az ötlet annyira belopta magát a gondolataimba, hogy azonnal írtam a családnak,  mit szólnak hozzá. Szerencsére mindenki üdvözölte az ötletet. Lefoglaltam egy időpontot és kifizettem tíz font előleget. 

Természetesen az egész család (6 fő) akart jönni, és választani. Ez nálunk nem egyszerű, de már megszoktuk. Fél tizenegykor a zuhogó esőben elindultunk a farmra, ami kevesebb mint tizenöt percre van. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb fák fogadtak minket. A karácsonyfadíszeket és felszereléseket árusító bódéban egy hölgy várt akinek megmutattuk a foglalást, kitöltöttünk egy papírt, hogy mikor vinnénk el a fát majd elindultunk felfedezni a különböző magasságú és így árban is különböző fenyőket. A méretek színek szerint voltak megjelölve, így tudtuk, hogy a kék (6 ft ami kb. 18Ocm 39 font) narancssárga (7ft kb.2OO cm 49 font) szalagos ami méretben és árban is megfelelő számunkra. 

Az eső megállíthatatlanul ömlött és fújt a szél, néha jégesőszerű cseppek verték a hátunkat, mi meg csak bolyongtunk egyik fától a másikig. Miután elsütöttük a iciripiciri levéltűktől megfosztott fák kiválasztását és lecsaptunk a legmagasabb (plázákba illő méretű) fákra, hol az egyikünk, hol a másikunk talált számára megfelelőt, de a másik mindig tudott rá mondani valami negatívat :" túl gyér a teteje, túl görbe, túl vastag, hiányzik a fél oldala, túl magas, túl alacsony stb." Természetesen a legszebb, legkerekebb, legtökéletesebb fákon nem volt semmilyen színű szalag, tehát nem voltak még eladósorban.

Végül, mikor már a gumicsizmámban is cuppogott a víz és egy milliméternyi száraz terület sem volt egyikünkön sem, mert bőrig áztunk a szó legszorosabb értelmében, lecsaptunk az egyik fára és rákötöttük a szalagunkat, valamint megjelöltük a jelentkezéskor letöltött app-ban  a helyet, ahol a fa található. (what3word az app neve. A terület kisebb részekre van osztva és ezeket három szóval jelölik. Amikor a fánál álltunk, az aplikációban megnéztük, hogy mi az a három szó, ami a fa helyzetét jelzi.)"

Miután a lányok végre beültek az autóba mi besiettünk, kifizettük a fennmaradó részt, bemutattuk a fa helyzetét jelző három szót. Így majd megtalálják a fát, amelynek a tetején ott a kék szalagunk a nevemmel. Decemberben visszajövünk érte, addig még nőhet pár millimétert. Sajnos jó képeket nem tudtam készíteni, mert örültem, hogy visszaúsztam az autóba és hazajöttünk. Majd megmutatom a végeredményt, ha itt lesz :D

Néhány képet Dan készített.

Egy lépés előre, vagy hátra...

Olyan sok döntést kell hoznunk nap mint nap, ide oda vet minket a döntéseink következménye. Attól kezdve, hogy reggel letesszük a lábunkat a padlóra, egészen addig, míg el nem nyom az álom. Aztán ott vannak a nagyobb léptékű döntések, melyek befolyásolják a további életünk menetét. Ilyen a gyerekvállalás, a munkahely váltás, költözés, válás vagy épp házasságkötés.  Sajnos ezeket csak később tapasztaljuk meg, hogy az az ösvény amit választottunk eljuttat-e minket oda ahonnan egyre könnyebb lesz az út. 

Azt biztosan tudom, hogy eddigi nagyobb döntéseim nem voltak hasztalanok és meggondolatlanok. Nem tudom, hogy minden ilyen léptékű döntésem helyes volt-e vagy sem.Nem vonnám vissza egyiket sem, hiszen ki tudja, hogy az a másik ösvény jobb lett volna. 

Két és fél éve kerültem az idősek otthonába, és szerettem itt lenni. Azt hiszem, és remélem jól hiszem, hogy sok embernek talán picit megkönnyítettem az utolsó hónapjait, heteit, óráit.  Megtapasztaltam, milyen a halállal együtt élni, az első néhányat még számoltam is, aztán már nem, de emlékszem az arcokra, a hangokra, a fáradt sóhajokra, hogy már elég volt, és miért nem mehet már el végre... Voltak kedvenc nénik, bácsik, akiknek felcsillant a szeme, mikor megláttak, hiába a béna angol, a mosoly, a kedvesség és figyelmesség nem szab határokat a nyelvek között. És igen, örültem annak is és büszke voltam rá, hogy sokszor az undok, barátságtalan senkisemszereti emberekkel is jól kijöttem és tőlük is kaptam egy-egy kedves szót, hálás mosolyt.

Szóval, ezt hagyom most itt.

Minek magyarázkodjak arról, hogy kevés a pénz, rövid a takaró és a mi lábunk pedig egyre hosszabb, hogy Tibi túlórákat vállal és hetekig nincs szabadnapja. Nem tartok attól, hogy nem fog menni, mert igyekszem és dolgozom a legjobb tudásom szerint. A fizetés több lesz, a munka is valószínűleg és teljesen más lesz minden mint ezelőtt. Hiányozni fog Mariann (persze találkozunk még mert barátok maradunk, de mégis) és Beata a lengyel kolléganőm, és a többiek is mind. 

Most, hogy eladták a céget, picit könnyebb váltani, mert nekem még annyira személytelen az új főnök, ő sem ismer engem. Nem fog visszatartani. A matrontól jobban tartanék. Persze ő sem marasztalna, annál sokkal büszkébb, de rossz érzés lenne, hogy haragszik rám, hogy sértésnek veszi, hogy itthagyom az otthont és nem lesz aki dolgozzon helyettem. Tudom, hogy ha nem sikerül, nem mennék vissza lógó orral, mert én nem ilyen vagyok. Azonban Mariann adott egy jó ötletet, hogy azért mégse vágjam el teljesen a köldökzsinórt, ha vége lesz a járványnak, és szükség lesz a segítségre, egy-egy shiftet meg tudnék csinálni. Így azért könnyebb egy picit.