Debi és Dan háza

Csütörtökön megkapták a kulcsot a házhoz amire közel fél éve vártak. A sok papírmunkával, az ügyvédekkel, a bankkal és az ellenőrrel aki felmérte a házat, hogy megfelelő-e az állapota, rengeteg pénz és idő ment el. Egy néni lakta, aki idősek otthonába vonult mert a nagy ház már túl nagy feladat a számára. A ház az ötvenes években épülhetett, három generáció nőtt fel benne, kellemes a hangulata, szép nagy konyhája van, amelyből dupla üveges ajtó nyílik a nappalira és a télikertre, ahonnan egy teraszra majd a hosszúkás kertre van a kijárat. Az emeleten három kellemes méretű szoba és fürdőszoba van. Jó fekvésű, napos, világos. Igazi családi ház. Utolsó lakójának ezernyi emlék fűződhet minden sarkához. Persze a beköltözés még várat magára, felújításra szorul a padló, a fürdőszoba a falak, új vezetékeket kell telepíteni, hogy elegendő konnektor legyen és azok bírják a terhelést. Tegnap már neki is kezdtek annak, ami saját erejükből meg tudtak oldani. Dan édesanyja és az öccse ment segíteni, kibontották a fürdőszobát, leszedték a tapétákat, felszedték az öreg szőnyegpadlókat. Ma átsétáltunk Tibivel, Aisával és a kutyával és mintha levetkőztették volna, kibújtak az eredeti falak, lám az előszobában csinos kis parketta bújt meg a szőnyegpadló alatt. A kertben térdig ér a fű és rozoga szerszámoskamra düledezik, van cseresznyefa viszont de pálma is akad, mert itt az angol riviérán ez megszokott dolog. A pálma alatt tojást talált Debi tegnap és megtalálta a gerle fészkét is ahonnan lepottyant. Visszatették és a körülötte ólálkodó macskát is rendreutasították, amikor annak vadászni támadt kedve. Olyan jó örülni látni őket, olyan lelkesek, ahogy dolgoznak reggeltől estig. A húsvét miatt most jövő hét keddig Debi nem dolgozik és Dan sem, mivel iskolai szünet van még a jövő héten. Az idő is szép, úgyhogy semmi nem vethet gátat a munkának. A szomszédban ma ünnepelte a születésnapját egy 91 éves néni. Kedvesen elbeszélgettünk, Tibi arról faggatta, hogy mi a titka, ő meg csak nevetett, hogy semmi különös, csak úgy megy előre, csinálja a dolgát minden nap. Azt mondja száznak érzi magát :D Mondtam, hogy néha én is. Dan virágot vitt neki, szerintem meglesznek még néhány év  jó szomszédságban. Bár megígértem, hogy segítek, a tegnapi nap nagyon elment a főzéssel, meg mindennel. Ma Brixhambe mentem újra, mert a helyi kisvállalkozóknak vásár volt és én is elvittem a kosaraim és a tűfilcezett állataim. Nem mondom, hogy megérte, de legalább ültem a fenekemen néhány órát. Persze most húsvét van és nekem itt az egész család, Szula is hazajött egy hétre az egyetemről (igyekszik itthon folytatni a disszertációját) Aisa is sokat tanul, bár ma ott maradt Debiéknél tapétát hámozni a falról. Ha vége lesz ennek a hercehurcának akkor majd igyekszem én is kivenni a részem a munkából, segítek nekik amiben csak tudok. Az a jó, hogy tizenöt perc sétára, autóval három percre vannak. A környék nagyon jó, közel vannak a boltok, az utca mégis csöndes mellékutca.

Mexikó előtt, közben és után

 A TUI utazási iroda fiatal alkalmazottjának valószínűleg az ölébe pottyant aznap a szerencse amikor egy álmos tavaszi délelőtt, tétován nézelődve besétáltunk és leültünk az asztalához. A kezdeti, kissé rezignált arckifejezés nyomban megváltozott, mihelyst arra a kérdésre, hogy hova szeretnénk menni, az volt a válaszunk, hogy mindegy csak meleg legyen és ne kérjenek oltási igazolványt.  

Tibinek azóta sem mertek se igent se nemet mondani az orvosok arra a kérdésére, hogy merje-e bevállalni a második oltást, mivel tavaly márciusban az első Astra Zeneca után három napot mélyalvásban töltött az intenzív osztályon. Természetesen nem az oltás miatt, de valószínű, hogy jó nagy lapáttal rátett az akkor épp intenzíven növekvő daganat okozta tünetegyüttesre. Mivel az oltások még nem a hosszú évek tapasztalatai alapján lettek forgalomba hozva, így senki nem tudta megmondani, hogy a következő oltás okozhat-e hasonló problémát. 

Tehát az alkalmazott arca felderült,  és bemutatott néhány lehetőséget. Nekünk a mexikói Cancun illetve a Playa del Carmen üdülő övezetben lévő all inclusive Riu Lupitára esett a választásunk. Akkor már fülig ért a szája amikor azt mondtuk minél előbb szeretnénk menni, és igen, most fizetnénk ki az utat, repülőt, biztosítást. 

Nem mondom, hogy tapsoltam örömömben. Nagyon izgultam, hogy minden rendben lesz-e. Mióta Tibi küzd a rákkal, minden megváltozott. Nem tudtam, hogy fogja bírni a kilenc órás repülőutat, és úgy egészében az utazást. Örültem az örömének, hogy végre kimozdulhat, hogy végre világot láthatunk egy picit, de közben a gyomrom összeszorult a bizonytalanság érzésétől. Persze aztán úgy elfoglaltam magam az előkészületekkel, hogy elfelejtettem parázni emiatt. A gyerekek örültek,  hogy végre mehetünk valahová, Aisának direkt jól is jött ez az egy hét önállóság hiszen szeptembertől kezdődik az egyetem, akkor pedig tényleg magára lesz utalva. 

Balázs vitt ki minket a bristoli reptérre hajnalban és megbeszéltük, hogy értünk is jön majd egy hét múlva. Örültem, hogy ez lejött a vállamról, mert nem szívesen vezettem volna  oda és vissza, csak akkor ha nagyon muszáj. Ráadásul a hosszú parkolás is drága lett volna a reptéren. A TUI Boeing 787-es gépével mentünk, ami bár ugyanakkora volt, mint anno az Etihad  amivel Koreába mentünk három éve, de valahogy mégis sokkal fapadosabb volt, mind a személyzet hozzáállása mind pedig a gép kényelme. De ez csak odafelé volt érvényes, mert visszafelé olyan kevesen voltunk,hogy bárhová leülhettünk és a személyzet is kedvesebb volt egy hajszálnyival.  A kilenc órás repülőút végül is sima volt és stresszmentes de azért fárasztó is egyben. Én végignéztem a Netflixről  letöltött Bridgertonok második évadjának majdnem összes részét (imádtam, jobb mint az első) Tibi hangoskönyvet hallgatott és figyelte a monitoron merre járunk. Az időben visszaugrottunk hat órát mire megérkeztünk és húsz fokot ugrott fel a hőmérő higanyszála. Harmincegy fok, napsütés fogadott minket a cancun-i reptéren, ahol közel másfél órát töltöttünk különféle papírok kitöltésével, és a bőröndünk felvételével. Szerencsére ezután egy légkondicionált TUI busz várt minket ami egy óra alatt elszállított minket Playa del Carmenbe a Riu Lupita négycsillagos üdülőjébe. A recepción egy pohár jéghideg mangó vagy papaya rostos gyümölcslét nyomtak a kezünkbe majd gyors bejelentkezés, a belépőkártyák, törölközőkártyák és a csuklónkra tett szalag beszerzése után elkísértek a megfelelő házhoz ahol a szobánk volt. Légkondi ott is, ki sem bírtuk volna nélküle. Aznap már (az ottani idő szerint) este hatkor, az itteni idő már éjfél is lehetett beestünk az ágyba és mint akit fejbevágtak aludtunk reggelig. 

Innentől kezdve egyszerű volt az életünk, napoztunk, ettünk  (bármit bármikor) ittunk (bármit bármikor) én vadászgattam az ormányos medvékre, iguánákra, színes madarakra, áztattuk a lábunkat a meleg Karib tengerben és igyekeztünk jól érezni magunkat. Többnyire sikerült is. Sajnos a keleti szél az ottani partokat is elérte és a tenger mindennap elég haragos volt ahhoz hogy ne menjünk be, esetleg csak hagyjuk, hogy nyaldossa a bokánkat - sokszor mégis sikerült majdnem elgáncsolnia a hullámoknak - a hófehér homokban, ami a keleti szél hozta tengeri zöldségekkel volt tele. A szállodák alkalmazottai keményen dolgoztak folyamatosan, hogy eltakarítsák, vagy hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzanak, de szokszor sziszifuszinak látszott az erőlködésük. Tisztelet nekik hogy mindezt a harmincvalahány fokos melegben tették, keményen harcolva az elemekkel.

Azt elhatároztuk, hogy ezután csakis all inclusive nyaralásra megyünk mert nálunk folyton központi kérdés, hol együnk és mit, de így oltári könnyű volt a választás, hiszen bármit ehettünk anélkül, hogy azt is kellett volna nézni, hogy mennyibe kerül.  

Csütörtök hajnalban indultunk a Yucatán félszigetre a Maják által emelt Chichen Itza felé. A mexikói idegenvezetőnk Marie egy nagyon jó fej csaj volt, sok érdekességet mesélt az ott élőkről, legfőként arról, hogy itt mindenki nagyon szegény, kevés a munkalehetőség. A szálloda és a környéken beépített csodás nyaralók, pazar villák tengerpartok, az azokat övező utak tizenöt év leforgása alatt lettek beépítve, előtte dzsungel volt az egész terület. A közelben élők így munkához jutottak, a most bővülő autóutaknál is akad munkalehetőség még néhány évig. A napi kereset kb. 7 dollár ami nevetségesen kevés. Az apró települések a hollywoodi filmeket idézték: egyszerű kockaházak óriás parabolaantennákkal, színes reklámfeliratokkal, por, kövek, majd gyönyörű pálmák, amerikai teherautók, terepjárók, motoron a négytagú család, autók között mászkáló, turistavadász utcai árusok, színes temetők, dzsungel majd fehér falak, graffiti és előlről kezdődik az egész.

Chichen Itzát nagyon élveztük volna ha nem lett volna iszonyatosan meleg és por. El tudtam volna képzelni korán reggel vagy naplementekor az élményt. Az idegenvezetőnk azért kitett magáért és igyekezett fenntartani a figyelmünket. Az árusok tömege veszi körül ezt a turistalátványosságot, nagyon rámenősek ezért nem is igen nézelődtünk vásárfia után mert kényelmetlen volt ez az erőszakos marketing. Persze őket is meg lehet érteni, de nekem ez kényelmetlen érzés.

*Ha valakit érdekel a végén írok néhány érdekességet Chichen Itza-ról.

Alig vártuk ,hogy felszálljunk a légkondicionált buszra amivel átmentünk egy másik helyre ahol kaptunk enni és megnézhettünk egy tavat a föld alatt ami egy cseppkőbarlangban volt, akár a tapolcai barlangi tavak. Lehetett fürdeni is de mi inkább kihagytuk. 

Utolsó előtti nap végre kisétáltunk korán reggel a helyiek által használt tengerpartra mivel a szálloda tengerpartja csak fél nyolckor nyit. Szerettük volna felvenni a napfelkeltét szóval korán elindultunk és nagynehezen megtaláltuk az utat a part felé. Visszafelé Tibi rosszul lett és nem akart azon a hepe hupás úton visszamenni a buszmegállóhoz, így elindultunk az autóúton reménykedve hogy kijutunk arra az útra ahol már ismerjük a járást. Ilyenkor nagyon nehezen tud sétálni, lassan mert elveszti az erejét. Rettegtem, hogy megtaláljuk az ismerős utat. Majd' egy óra gyaloglás után kilyukadtunk a már ismert, a szálloda tengerpartjához vezető útra és végül ott vártuk meg a buszt. A másfél órásra tervezett  napfelkeltés kiruccanás jó három órás rémálommá fajult. Szegény Tibi nagyon fáradt volt, a reggelihez sem tudott lejönni, így felvittem neki reggelit is ebédet is. A személyzet a reggelinél megértő volt de az ebédnél már kekeckedtek az ajtónál, hogy nem lehet felvinni a szobákba kaját, szóval elmentem a recepcióhoz és elmagyaráztam a helyzetünket. Ott megértők voltak és azt mondták, semmi gond. Gondoltam jobb, ha én szólok mint valami mindenlébekanál manager, aztán hozzávágnak a számlánkhoz valami plusz büntit, mert a szobában ettünk. 

A szerencse ebben a szerencsétlenségben az volt, hogy még volt egy nap az utazásig és Tibinek sikerült másnapra összeszednie magát, mert tudott pihenni egész nap. 

Tehát így telt ez a hét, nagyjából jó élményekkel, hiszen a szálloda tiszta, a személyzet kedves, a kaja jó volt.  Tibi visszafelé a repülőről még Kubát és Miamit is látta olyan tiszta volt az ég. A karib tenger tényleg gyönyörű, de egy hét bőven elég is volt a melegből. Itt ahol élünk számomra gazdagabb a tengerpart (kövek, üvegek, kagylók) a hőmérséklet is kedvezőbb. Igaz néha rohadt hideg a szél, de akkor felveszem a kabátot, ha meleg van leveszem. Azért hoztam egy kis karib tengert, fehér homokot egy bébiételes üvegben :D  

képek:

A Riu Lupita beach clubban

Ezt találtam a házak mögött :D

Chichen Itza piramisánál

Buszon, Yucatan felé

Chichen Itza

házikó Yalcobá-ban

Szépségszalon és fodrászüzlet Yalcobában

Temető

Cenotes aqua

A Karib tenger

nem mondom meg hányadszor ugrottam fel...:P

Mi szem szájnak ingere...

És ilyen szobrászati remekek az étteremben

"Kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt..." (nem, akkor is ottmaradt :D)

Napfelkelte a Playa del Carmennél

Riu Lupita medence ahol nyugisabb

medence ahol bulisabb

Riu Lupita Beach Club

* Chichen Itza

Chichén Itza a legismertebb maja város. Éles kettősség jellemzi. Egyrészt a festői rengetegben megbújó romváros az évezredes maja civilizáció dicsőségét hirdeti, másrészt kevés ennél vérfagyasztóbb hely létezik a világon. Az építészeti mesterremekek egykor különösen kegyetlen emberáldozatok színhelyei voltak.

Közép-Amerikában, a Yucatán-félsziget csücskében, a dzsungel közepén elterülő síkság templomvárosa a maja civilizáció legnagyobb politikai és gazdasági központja volt. A történészek szerint a maja-tolték birodalom egyik legfontosabb fennmaradt építészeti együttese található itt. Quetzalcóatl, a toltékok királya 987 körül tette – maja szövetségesei segítségével – Chichén Itzát birodalma fővárosává. A települést, melyet már akkor is így hívtak, eredetileg maják lakták, a toltékok csak később érkeztek ide, ezért az épületek mindkét kultúra nyomait magukon viselik.

Chichén Itza” annyit tesz, “az itzai kút kávájánál”. Az elnevezés is megerősíti a már bizonyított tényt, hogy a félszigeten élő népek folyó híján a természetes víznyelő aknákból (ún. cenotesekből) nyerték a friss vizet. Chichén Itza is három ilyen képződménynek köszönhette létét. Ezek a gigantikus földalatti barlangok nemcsak az éltető vizet adták az itt élő törzseknek, de vallási szerepet is betöltöttek. Napjainkban két cenotes maradványai még megtalálhatók a romvárosban. A híresebb az Áldozat kútja, ahol a nagy szárazság idején a maja esőistennek, Chac-nak mutattak be áldozatokat – nem ritkán a törzs legszebb fiatal lányai estek a rítus és a vallás vértanúivá. A város alatt futó smaragdzöld színű folyó egy kráter mentén válik láthatóvá a telep közepén. A Szent kútnak is titulált cenotes-t mágikus erővel ruházták fel. Vizét szentként tisztelték, senki nem merte háborgatni; áldozatképp tömérdek aranyat és ezüstöt szórtak a mélyére. A kincsek a mai napig ott pihennek a kút alján. Kutatók szerint károsodás nélkül nem is lehet a felszínre hozni őket.

Chiczén Itza városához majd’ 600 épület, templom és több labdapálya is tartozott. Manapság a romok egy részét még mindig a dzsungel rejti, helyreállításuk jelenleg is tart. Mivel az ősi indián civilizációkról írásos emlékek nem szólnak, csak építményeik, szobraik és használati tárgyaik maradtak fenn; a kutatók kénytelenek ezekből a relikviákból megfejteni többek között a maják és a toltékok titkait. A régészek és a történészek mindmáig csak találgatnak, vajon hogyan építették fel a várost a sűrű dzsungel közepén, és honnan szerezték, de legfőképpen: hogyan szállították ide a rengeteg követ?

A romváros legimpozánsabb épülete a spanyol hódítók által “El Castillo” (a kastély) néven

emlegetett főpiramis. Kukulkán, a tollas kígyóisten tiszteletére emelt piramis az eddig legszebben restaurált maja építmény. A páratlan épület a település középpontjában áll, a város többi pazar kőépülete fölé magasodó hatalmas kőtemplom a környék minden pontjáról jól látható. Négy oldalán négy igencsak meredek lépcsősor vezet fel a kis termeket rejtő kőtemplomhoz, azaz a szentélyhez, ahol a legyőzött ellenségek fölött mutattak be véres győzelmi áldozatot. A lépcső aljánál a két tátott szájú kígyófej a feltételezések szerint magát Kukulkánt formálja meg.

A mintegy 55 méter magas piramis a maja naptár szimbóluma alapján épült. Kilenc fokozata (terasza) van, ez a maja hitvilágban a halál kilenc bugyrát szimbolizálta. A lépcsősorok mindegyikének 91 lépcsője van, és ha a főbejárat nagy lépcsőjét is beleszámítjuk, a 365-ös számot kapjuk, azaz az év napjainak számát. (Ezek a lépcsők egyébként meglehetősen kényelmetlenek, a fokok magassága nagyobb, mint a szélessége, ezért megmászni sem könnyű őket.) Szakértők szerint ez azt bizonyítja, hogy a maják igen fejlett asztronómiai tudással bírtak. Kimagasló építészeti tudományukat pedig mi sem támasztja alá

jobban, mint az, hogy minden napéjegyenlőségkor a lenyugvó nap utolsó fényei egy tekergőző kígyó, a tollas kígyó árnyékát festik a piramis lépcsőire.

A főpiramis belseje egy kisebb piramist rejt. Igen szűk résen lehet bemászni, aztán fülledt, nedves levegő fogad és egy roppant keskeny folyosón felkapaszkodhatunk a piramisegyharmadáig. Ez a kisebb piramis, a Vörös Jaguár temploma. A régészek itt találták meg Kukulkán jaguár trónját, azaz a főpapi trónt. A feltételezések szerint míg a külső piramis a 365 napból álló évet szimbolizálja, addig a kisebb piramis szerkezete a holdnaptárat jeleníti meg.

Vitathatatlan, hogy a piramist elsősorban vallási célzattal építették, de vajon használták egyéb tevékenységre is? Nemrég nagy visszhangot keltett egy új feltételezés a témával kapcsolatban. David Lubman, a Kalifornia Egyetem hangtani mérnöke szerint az ősi maja piramisok lehettek az első szabadtéri “zenei színpadok”, amelyeket úgy építettek, hogy bizonyos akusztikai igényeknek megfeleljenek. Lubman bebizonyította, hogy ezeknél a “szabadtéri színpadoknál” olyan visszhangjelenségek figyelhetők meg, amelyek a maják szent madarának, a quetzalnak rikoltására hasonlítanak.

Az idegenvezetők már régóta ejtik ámulatba a turistákat azzal, hogy két követ összeütnek: a visszhang pedig sosem marad el. Egy ősi indián legenda szerint a maják tudatosan építették piramisaikat úgy, hogy hátborzongató hanghatásokat keltsenek. Mostanáig azonban a kutatók figyelmen kívül hagyták a mítoszt. Lubman e visszhang keletkezésének fizikai magyarázatát a lépcső meredekségének, a lépcsőfokok magasságának és a járólapok szélességének arányában határozta meg. Másrészt a maja művészetben a Kukulkánt gyakran ábrázolták egy nagy quetzal társaságában. Ezért Lubman egyáltalán nem lepődött meg, mikor a piramisnál felvett visszhang és a madár hangja között valóban sok, akusztikailag mérhető hasonlóságot tapasztalt (Acoustical Society of America).

                                                                katt a videóra

A piramis  mellett megcsodálhatjuk a latin-amerikai világ legnagyobb eddig felfedezett pelotpályáját. A 90 m hosszú pályán 7-7 játékos a labdát derékkal, vállal és lábbal rugdosta, passzolgatta, de a játék pontos szabályai mindmáig ismeretlenek. Annyi azonban bizonyos, hogy vallási momentumokat magába foglaló sportról van szó. A főpiramistól jobbra rengeteg, mintegy két és fél méteres, négyszögletes oszlop fogadja a látogatókat. Ez az “Ezer oszlop csoportosulása”. Az oszlopok többségét harcosok reliefjei díszítik. Mellettük áll a Harcosok temploma, melyet belülről senki sem csodálhat meg. Mindenképpen meg kell említeni a maja város legbizarrabb épületét, a Tzompantlit. Valójában egy egy méter magas, tizenegynéhány méter hosszú és széles épületről van szó, amely emberáldozatok bemutatására szolgált. A maják halottkultusza elég rémisztő; a koponyák ábrázolásától sem riadtak vissza. Sőt, az alapzat egész külső falát ezernyi kőkoponyával fedték le, ami mellett nap mint nap elhaladtak. Ez náluk a mindennapi élet része volt. Semmi különös. Csak mi tartjuk vérfagyasztónak és elborzasztónak.

Hogy pontosan mikor és hogyan tűntek el Chichén Itza lakói, arról források hiányában csak találgatnak a tudósok. Ugyan maradtak fenn maja feljegyzések arról, hogy 1221-ben polgárháború tört ki a félszigeten. A jelenleg is a restaurálással foglakozó régészek a leletekből arra következtetnek, hogy valószínűleg nem békés körülmények közt szűnt meg birodalmi központ lenni az 1988-ban a világörökség részének nyilvánított város.