Minden jó ha...

Minden jó, ha bármi is történt, de jóra fordulnak a dolgok.

Múlt hét szerdán hazaküldték Tibit a kórházból, előző nap azért beültettek egy pacemakert neki, biztos ami biztos. Sok kérdés felmerült, miért, de végül megértettem, hogy fontos, mert ugyan a szívével semmi baj, de előfordult a kórházban (és valószínűleg előtte is), hogy kihagyott néhányszor és ebben azok a receptorok a hibásak, amelyek azt működtetni hivatottak. Nem vagyok orvos, gondolom nem osztogatják ingyér a pacemakereket a drága jelzőberendezésekkel, amelyek éjszakánként letöltik az adatokat és elküldik a kórháznak. Ezt csak abban az esetben teszik, ha indokolt. Kedden egyébként fél kettőkor írt, hogy mindjárt jön valaki és elviszik, hogy beültessék a pacemakert, ami kb egy fél órás műtét. Később elmesélte, hogy át tolták az ággyal együtt a műtőbe, kapott mindenféle tappancsokat meg izéket a mellére, elérzéstelenítették, letakargatták, de úgy, hogy azért kilásson. Akkor megjelent az orvos maszkos arca, aki vigyorogni látszott és azt mondta hangosan "Alexa, play Gun's and Roses" és Alexa szót fogadott. Ez elég menő volt, Tibi sem emelt kifogást ellene. Facetime-on tartottuk a kapcsolatot műtét után, láttam amikor visszatolták a betegszobába, még integetett is a műtős nagy igyekezetében, néha nekiment ennek annak, de sebaj.  

Megjegyzem Tibi különleges figurának számított a stroke részlegen, mert mindenhez hozzá tudott szólni, tippeket adott a dokiknak a betegségét illetően és egyszer egy doki megjegyezte, hogy még soha nem találkozott olyan emberrel, aki a tíz évvel ezelőtti stroke gyanús CT felvételét az agyáról a telefonjában tárolja és alkalmasint előkapja, hogy megmutassa. 

Másnap háromkor elkéredzkedtem és hazahoztam őt. Kissé gyenge volt, hiába "pihent" két és fél hétig a kórházban, amiről csak jó véleménye van, mert tényleg maximálisan el lett látva és ki lett szolgálva. A rémálom kezd halványulni bennem is benne is. Jó volt, hogy beszélhetek vele, hogy ott ül mellettem, hogy olyan mint régen, intézkedik, üzenetekre válaszol (ezerre és ezerre). Néhány nap alatt kicsit összeszedte magát, már rövid sétákat is tettünk reggelente a Cockingtonban a lányokkal, a kutyával. Munkából hazajövet a nappaliban ültek mindannyian és beszélgettek. Nem kiabáltak, nem veszekedtek, nem zavarták egymást. Jó volt látni, hogy minden rendben, sőt nem olyan mint régen, hanem sokkal jobb. Most néhány hét pihenő következik, és várjuk az orvosi team véleményét, hogy a csomót a nyakából hogyan szeretnék eltávolítani és mikor. Még nem tudjuk vezethet e Tibi a jövőben, legalábbis a hivatásos jogosítványra vonatkozóan. Még azt sem tudni, mikor dolgozhat újra. A munkahelye nagyon rendes volt, és szerencsére a Stagecoach-nál már két hét után 9O százalékos táppénzt kaphat, így nem halunk éhen. Egyelőre gyógyulunk, testileg, lelkileg és örülünk annak, hogy együtt vagyunk.

A lányok itthon dolgoznak, tanulnak, mert még tart a lockdown úgy tűnik márciusig. Online suli, egyetem. Szula sokat főz, ha én nem vagyok itthon,  és lassan már én fogok tőle tanulni. Ma például tojásos nokedli volt, de ő füstölt sajtot, fokhagymát is tesz bele és azt hiszem,  ez a legfinomabb amit eddig életemben ettem. Aisa porszívózik, takarít, horgol, kutyát sétáltat, rendkívül kreatív. Néha azért leáll keseregni, hogy fogalma sincs, mit fog csinálni a sixth form elvégzése után. Néha esténként, ha hazaérek,  még tartok fél óra lelki tanácsadást hol az egyik, hol a másik szobában. Debi, amíg Tibi kórházban volt én pedig dolgoztam, finomságokat vett a lányoknak hogy a boldogsághormonok azért beinduljanak, szerencsére ezt a jó szokását megtartotta utána is.

Jólesik a törődés a barátoktól is, Mariann folyamatosan támogatott hol engem hol Tibit felváltva, jó szóval, vagy épp valami finomsággal. Balázs is sokszor hívta Tibit, igyekezett tartani benne a lelket. Már annyira várom, hogy újra leüljünk a kedvenc helyünkre Brixhambe a tengerparton, nézzük a naplementét, miközben  Pimms-et kortyolgatunk és kibeszéljük ezt az időszakot.

Én meg befestettem a lenövést a hajamon, szóval egyáltalán nem látszik mennyire őszültem meg az utóbbi néhány hétben :)

A pokol bugyrai... de néha azért kisüt a nap

 Megfogadtam, hogy ebben a blogban nem fogok nyavajogni és rossz dolgokat leírni,  de az elmúlt két hét olyan nyomot hagyott az életünkben, hogy nem lehet csak úgy átlapozni, elfelejteni és magunk mögött hagyni az eseményeket, muszáj lesz emlékezni rájuk, és ennek fényében értékelni az apró, sokszor természetesnek vett dolgokat, hogy egy szerettünk mellettünk van, hogy éljük az unalmas életünket, dolgozunk, pihenünk, nevetünk, levegőt veszünk vagy csak ülünk egymás mellett és hallgatunk. Egy tojáshéjon lépkedünk és soha nem tudhatjuk, hogy az unalmas tűnő hétköznapjainkba mikor robban be egy bomba, egy olyan esemény ami kifordítja sarkából a saját kis világunkat...

Január 24-én vasárnap este még arról beszélgettünk Tibivel, hogy másnap hajnalban, négykor kezd a depóban és majd jó korán kell kelni. Amikor szabadnapos vagyok, én viszem be ilyenkor, mert később kell az autó a kutyasétáltatáshoz vagy bevásárláshoz. Hétfőn hajnalban fel is ébredtem arra, hogy Tibi felkel és elmegy a vécére. Még csodálkoztam is, hogy miért a fenti vécére megy, hiszen általában azonnal az egy emelettel lejjebb lévő fürdőszobába szokott menni, hogy lezuhanyozzon, elkészüljön. Néhány perc elteltével azonban hatalmas robajt hallottam és már rohantam is, mert éreztem, valami baj történt. Tibi a vécé padlóján, arccal a föld felé fordulva feküdt, elájult. Szólongattam, magam felé fordítottam és lassan feleszmélt. Nem tudta, mi történt de mondtam, hogy elájult, talán hirtelen kelt fel és lement a vérnyomása vagy ilyesmi. De nem tudott felkelni, azt mondta, nincs ereje. Igyekeztem segíteni, hátha jobban lesz de néhány perc elteltével görcsösen összerándult, elvesztette újra az eszméletét, szemei a semmibe bámultak, én pedig azt hittem mellé ájulok, úgy megijedtem. Sejtettem, hogy valami nagy baj van. Lerohantam Debihez és Danhez, hogy segítsenek mentőt hívni, mert baj van. Dan azonnal feljött és ő is hívta a mentőket, akik  mondták, hogy fognak jönni, de látva hogy a pulzus nagyjából rendben és szó sincs szívrohamról, sőt Tibi beszélni is tudott, azt mondták, hogy néhány órán belül kijönnek. De ekkor jött még egy hasonló roham, és újra hívtuk a mentőt, majd a harmadik után is. Nemsokára megérkeztek és nagy nehezen kivitték őt a mentőautóba. Sajnos nem mehettem velük, mivel járvány van, de azt mondták fél hét körül telefonáljunk a kórházba, akkor majd többet tudnak mondani. 

Óriási segítség volt Dan, aki profin kezelte a dolgokat és ő is telefonált később a kórházba.  Tibi állapota és a tünetek azt sugallták a mentősöknek, hogy agyhártyagyulladása van de még nem tudni, hogy vírusos vagy bakteriális a fertőzés. Ebből kiindulva ahogy stabilizálták az állapotát azonnal antibiotikumot kezdtek neki adni. Később a vérvizsgálatból kiderült, hogy nincs ilyesmire szükség, nincs agyhártyagyulladása. Azonnal CT-re MRI-re vitték.  

Január 26. A második kórházi nap

Aznap délután sikerült beszélnem is vele, bár kicsit kótyagos volt a hangja, és nagyon meg volt ő is ijedve. Éjszaka én nem is aludtam, mert folyton az járt a fejemben, hogy bármikor hívhatnak, hogy baj van. Nem tudom miért éreztem így, de rettegtem, hogy elveszítem. Másnap többször beszélt Dan a kórházzal, de érdemi eredményeket még nem kaptak, bár Tibi picit jobban lett, de nagyon stresszes állapotban volt, ezért kérte, hogy adjanak neki valami nyugtatót.  Este sikerült beszélnünk, addigra kiderült, hogy találtak mélyen a nyakában egy apró csomót, ami megzavarhatta az idegeket és a szívéhez kapcsolódó szenzorokat, ezért volt a görcsös ájulás. Erre kezdtek gyógyszert adni, hogy meggátolják az újabb görcsöket, rohamokat. Persze további vizsgálatok kellettek, hogy mi ez a kis csomó, és mit tudnak vele csinálni. 

Néhány napig egy-egy üzenetváltásnál többet nem tudtunk és a kórházzal beszéltünk amikor tudtunk, hogy vannak e újabb eredmények. Arról beszéltek, hogy valószínűleg el kell távolítani ezt a csomót, de még nem tudták, hogyan lesz lehetséges tekintve hogy nagyon mélyen és az idegeket érintő helyen van. Nekem összefolytak a napok, éjszakák. Tibi szerdától kezdve alig adott magáról életjelet, vagy csak zavarosakat. Azt mondta, sokkal rosszabbul van, görcsei vannak folyamatosan bár a rákötött műszerek, melyek 24 órán keresztül megfigyelik, nem jelezték a görcsöket. A nővér szerint nagyon érzékeny és nagyon stresszel ezért érzi, de napról napra rosszabbul lett. Szombaton egyáltalán nem tudtam vele beszélni és a kórházi részleg, ahová helyezték sem vette fel a telefont, úgyhogy délben bementem. A George Earl Ward, a kórházi részleg,  stroke-os betegekkel van tele. A folyosó le volt zárva, kint lehetett csöngetni, a betegek kórtermeihez nem lehetett bemenni. Kijött egy nagyon kedves nővér és elmondtam vagyis igyekeztem elmondani, hogy kit szeretnék látni, és mit tud róla. Akkor kitolták nekem őt egy tolókocsiban. Olyan magatehetetlennek tűnt és bizonytalannak. Alig bírt beszélni és a kezét sem tudta felemelni. Hazafelé bőgtem az autóban, és káromkodtam, mert ez nem igazság! Vele aki, soha nem ivott, nem dohányzott, egészségesen él, sportol és semmilyen káros szenvedélye nincs, így elbánjon a sors. Ezek után még rosszabb lett, össze vissza beszélt, furcsa dolgokat mondott. Aznap este vettem egy üveg Tokajit, és megittam legalább három pohárral. De nem lett jobb...

 Közben kiderült, hogy az a terv, hogy e héten csütörtökön még egy MRI felvételt csinálnak róla és következő héten átszállítják egy másik kórházba ahol valami specialista orvos megvizsgálja, és ha tudja megműti. A nővértől megtudtam, hogy egy Diasopan nevű nyugtatót kap. Mariannal beszéltem aznap este és kibőgtem magam, ő meg virtuálisan jól felpofozott, hogy vegyem már elő a jobbik eszem, ettől a gyógyszertől még én is zöldeket látnék, olyan mint egy lórugás. Szeretek vele beszélni, mert ő nemcsak megnyugtat (mert kurva okos nő és legalább elhiszem amit mond) hanem segít tisztábban látni a dolgokat. Másnap reggel már ragaszkodtam hozzá, hogy egy orvossal beszéljek. Mire előkerítettek egyet, Tibit is visszahozták a CT-ről és hárman ültünk le a folyosón. Kértem, hogy ha nem muszáj, akkor ne adják továbbra is neki ezt a nyugtatót. Tibi is elmondta, hogy hallucinál, furcsa dolgokat lát, hangokat hall, akárha be lenne drogozva. A doktornő azt igérte este már csak felet kap. 

Éjjel viszont kereken visszautasította a gyógyszert amikor be akarták neki adni. Másnap még hallott mindenféle zenét, amit nem akart hallani, és végül csütörtök reggelre elmúlt a gyógyszer hatása. Mindennap bementem hogy lássam, vagy vigyek neki valamit. Végül mikor csütörtök este a saját lábán sétált ki hozzám nagy megkönnyebbülést éreztem. Azt mondta, fizikálisan teljesen jól van csak nagyon ideges és stresszel a műtét miatt, amiről még azt sem tudtuk mikor és hol lesz. 

Mára, vagyis péntekre meglett az MRI eredménye. Végül egy orvos elmondta neki, hogy kb. 18 feljegyzett hasonló beteg volt eddig az Egyesült Királyságban és az erre specializálódott orvosok meg fogják majd vizsgálni és vagy gyógyszerrel, vagy műtéttel el fogják távolítani a csomót ami 2,2 cm nagy. Lehet, hogy ezzel született és eddig az életében soha nem okozott gondot, és most valami miatt mégis jelezte, hogy ott van. Így vagy úgy, de meg fogják gyógyítani. Lehet, hogy jövő héten, de lehet hogy többet kell várni a kezelésre. Az is lehet, hogy addig haza jöhet és itthon pihenhet, sétálhat a szabadban, aludhat végre. A kórházban nagyon nehezen tud aludni, mivel nagy a zaj. A kórteremben ő a legfiatalabb és folyton cserélődik a társaság :(. Pittyegnek, sípolnak, zúgnak a lélegeztetőgépek, a monitorok, az emberek nyögnek, szuszognak, jajgatnak. Neki pedig már fizikálisan semmi baja, nem érzi magát betegnek, és nehéz ilyen közegben pihenni. Ezek megnyugtató hírek voltak, mindannyian fellélegeztünk, ő is láthatóan felszabadultabb lett. 

Konklúzió:

Én még soha nem éreztem ennyire az életben azt, hogy valakit, aki a hétköznapjaim része volt az elmúlt 28 évben, elveszíthetek. Kicsúszott a lábaim alól a talaj, és nem tudtam a tehetetlenségemben mit csináljak. Többnyire bőgtem, vagy káromkodtam, ordítottam az autóban (mert hol máshol :P ) és folyamatosan azt kérdeztem, miért, miért? Hiába voltak körülöttem a gyerekeim, nem voltam egyedül, de azt az embert aki ott van a hátam mögött, bármi is történik rá számíthatok mert együtt megoldjuk a problémákat, vagy jót röhögünk valami hülyeségen, vagy visszaemlékezünk a régi dolgokra, akivel közösek az emlékeink, elveszíthetem. Nehéz ezt megmagyarázni így, nekem új érzés volt, soha nem szeretném újra érezni. Nem vagyok egy érzelgős típus, sajnos vagy szerencsére, de később, mikor bosszankodom majd a hétköznapi hülyeségek miatt, szeretnék visszaemlékezni erre az időszakra. Persze még korántsincs vége a történetnek, de már nagyjából látjuk milyen út vezet a gyógyulás felé és hogy többé ne történjen meg hasonló velünk. 

A kórházról: 

Ha nekem még egyszer valaki szidja az angol egészségügyet vagy az NHS-t azt orrba vágom! Olyan gyorsan reagáltak mindenre, vizsgálatok, eredmények,  az ellátás, a nővérek, ápolók, vagy csak az önkéntes segítők akik most a járvány idején igyekeznek lelkileg is támogatni a betegeket, segíteni az ápolók munkáját, soha nem gördítettek akadályokat akár az információk átadásában akár abban, hogy szükség esetén láthassam őt. Az erős nyugtató persze nem volt indokolt, ezt Tibi kérte, de mivel nem volt még ebben semmilyen tapasztalata és nem lehetett tudni, rá milyen hatással lesz, ez sem írható a számlájukra. Én úgy érzem, ha ez Magyarországon történik (vastagon aláhúzva a MOSTANIBAN és nem a tizenöt-húsz  évvel ezelőttiben) talán a kórházig sem jutott volna el és még egy értelmetlen és a felelőtlenség miatt bekövetkezett halálesettel gazdagodott volna a magyar egészségügy. 

Barátok:

Rengeteg üzenetet kaptam, kaptunk, barátoktól távoli ismerősöktől. A kollégáim, akiket még nem is olyan régen ismerek, igyekeztek bátorítani, és mindenki felajánlotta a segítségét. Jól esett, hogy mellénk álltak, drukkoltak, támogattak lelkileg. Tibi főnökei, kollégái napi szinten érdeklődtek, ha tudtak beszéltek vele, minden támogatást megadtak és éreztették, hogy mellette állnak, ha segítségre van szüksége. 

1O nappal később még ugyan a kórházban, de már sokkal jobb állapotban

Remélem, hogy ennek a történetnek innentől csakis pozitív folytatása lesz és túl vagyunk a nehezén.