Az utolsó nap

 Na, hát én nem szeretném soha elfelejteni ezt az évet és többek között azért, mert én magam is iszonyú sokat tanultam és ráébredtem a dolgok törékeny voltára. Nem kellett ehhez halálos rákbetegségen átesnem. Azért voltak barátaim akiknek a sorsát még ezzel a kórral is megtetézte ez az év. Respect.

Egy év alatt már látszólag is sokat öregedtem de hát nekem is illik, nem látszódhatok mindig harmincnak :P. Elmaradt az érettségije, a promja Aisának, Szulának haza kellett jönnie Koreából, pedig még csak félúton volt a year abroad évén. Debike sem utazhatott, a házunkhoz lettek kötve. Dolgoztunk, hazajöttünk, kutyát sétáltattunk és aztán előlről minden. Tibi reggeltől estig dolgozott megállás nélkül, el is fáradt így év végére. Mindannyian elfáradtunk. Mégsem szólhatunk egy szót sem, hiába a sok kényelmetlenség, mert mindannyian egészségesen vészeltük túl a nagy járvány kezdetét. Mert az az érzésem, hogy még korántsincs vége. Aki abban reménykedik, hogy holnaptól minden visszaugrik a régi kerékvágásba, azt sajnos el kell hogy keserítsem, ha jövő év végéig túl leszünk a nehezén akkor nem hiszem hogy túlzásokba estem. 

Ennyit erről az évről. Szerintem már annyit beszéltünk róla, hogy mindenkinek a könyökén jön ki a sok okoskodás.

Vigyázzatok magatokra, és egymásra holnaptól is!

Karácsonyi hercehurca III avagy a csavarhúzógép mint álomajándék!

Elf on the shelf...

Szula mézeskalácsai

A kutya lelopott két mézeskalácsot a kisasztalról és ügyesen eltusolta egészen addig, amíg ajándékba akartuk volna szétosztogatni azokat. Ekkor vette Szula észre, hogy kettő a hatból hiányzik, a mérges és a szomorú. 

Aisa mézeskalácsai

Természetesen elromlott a tévé és a hűtő is betegeskedni kezdett, miért is ne karácsony előtt? Két nappal karácsony előtt már mindennel kész akartam lenni (hidegtálak, bejgli, káposzta) ezzel szemben fél napot vártam a hűtőre, és addig elkezdeni sem mertem semmit mert szaladt az apró konyhám, mindent megpróbáltam ide-oda betuszkolni, hogy elférjenek a karácsonyi főfő hercehurcához a hozzávalók. A hűtő megérkezett és legalább az bearanyozta a következő napom, hogy minden elfért benne. 

Az új hűtő Egon!

Beata a barátkolléganőm egy komplet lengyel karácsonyi ebéddel állított be hozzám, azt sem tudtam hová tegyem a finomságokat. Végül minden elkészült estére, két nap szorgos munkája eredményeként. A bejgli természetesen elrepedt és a mákos száraz. Nem mentegetőzöm, hogy azért mert gluténmentes volt a tészta, mert volt már rá eset, hogy sikerült. Mindegy, azért nem lett rossz. 

Tibi mindennap dolgozott, szegény jó fáradt volt, mikor  karácsony este fél hétkor Dan hazahozta a depóból. De akkor végre leülhettünk és megvacsorázhattunk aztán játszottunk egyet majd kiosztottuk az ajándékokat. Szerintem mindenki jól járt és talán eltaláltuk nagyjából ki- mit szeretett volna. Végre kezembe tarthattam a Magyarországon oly nagy port kavart mesekönyvet, és egy szuper, elektromos csavarhúzót! Jippii! Nincs többvízhólyagos tenyér!

My name is Bond... khm

Sok lenne felsorolni ki- mit kapott, mindenesetre jó két órába telt, mire mindent kibontogattunk és megbeszéltünk. Könyvek, ruhák, csecsebecsék, komolyabb és viccesebb dolgok. Tibinek végül megrendeltem az Ipad Air-t de csak januárban érkezik meg. Azért az ígéretnek is örült.  

Bizony mindenkié, már az enyém is!

A kutya is jócskán kivette a részét a dologból és nem győzte nyúzni, húzni az új játékait. Volt, ami már az este kilehelte a lelkét. Végül fáradtan, a szőnyeg közepére feküdt és elaludt. Majdnem éjfél volt, mire mindent elpakoltunk és végre vízszintesbe kerültünk.  Az utóhatások még ma is megvannak, valahogy nem sikerült még kipihennem az elmúlt néhány napot. Ez a poszt is inkább hasonlít egy általános iskolai élménybeszámolóra mint egy blogbejegyzésre. De ha ma nem írom meg, akkor később se...

Szépségeim :)

Vacsiiiii, végre

Egy perc pihenő

Délutáni csendélet az aranyórában

Nutellás karácsonyfa a'la Szula

Egyensúlyban kívül és belül is 

Tibi Sunnyval futni ment reggel - mint eddig minden egyes nap - de szerencsére tegnap is és ma is szép napos, hideg idő volt.

Brigittát is meglátogattam délután és egy jót beszélgettem velük. Zsuzsitól még ajándékot is kaptunk :) 

Hónapok óta tervezzük és holnap mégsem mehetünk Mariannékhoz este a már említett járványügyi intézkedések miatt. Eléggé szarul érzem magam emiatt, pláne most, hogy már egy hónapja nem dolgozunk együtt és csak nagyon ritkán látom őt. Jó lett volna kicsit leülni, dumálni, röhögni. Talán nemsokára.

Karácsony előtt beugrottam a Carisbrooke-ba és végigkopogtattam a földszinti kisöregek ablakait, hogy köszönjek nekik. Jólesett, hogy örültek, hogy látnak. Vettem néhány ajándékot a nekem igazán kedveseknek, és akikről tudom, hogy vagy nincs családja vagy nagyon messze van és most egyébként sem látogathatják meg őket. Francba ezzel az évvel, legyen már vége. Félek, hogy 2O21 január sem hoz sok újdonságot a vírus tekintetében, de talán nyárig összeszedjük magunkat, mi emberek.

Boldog Karácsonyt kívánok azoknak akik innen onnan olvastok, szerte a világból. (Látlak ám titeket :) 

Remélem vigyáztok magatokra és ez az év is csak egy rossz emlék lesz egyszer! 

Szűz Mária a kis Jézussal Szent József, Boldizsár aki szerecsen király és a három grácia... 

Karácsonyi hercehurca II/2O2O

 Szóval, este kilenckor, amikor a százéves sámlinkon állva egy húsklopfolóval a kezemben próbálok egy olyan szögfélét beütni az előszoba plafonjába, hogy a Debi által vásárolt karácsonyi füzért feltegyem, majd a lépcsőkorláton fél lábon állva, a szájamban egy másik szögfélével, a kezemben egy horgos végű bottal a lépcsőház szemben lévő, elérhetetlen ablakába igyekszem akasztani a füzér másik végét, miközben Tibi próbál leparancsolni onnan "mert látott már ő  leesni a padlás tetejéről"  eszembe jut, hogy hiába vagyok ötvenkettő, én már nem fogok megváltozni...

Gyári munkás lettem újra :)

 Őszintén szólva azon tűnődtem az utóbbi két napban, hogy ez most visszalépés a részemről vagy csak egy hirtelen jött mentőöv, hogy kihúzzam magunkat ebből az anyagi helybenjárásból (Tibivel együtt, hiszen minden túlórát elfogad amit csak tud és szinte alig van szabadnapja). A "Lesz haszon őszire" az egyik kedvenc mondásunk  a Zimmer Feriből, és minden alkalommal, ha jó lehetőségekre vagy plusz munkára van kilátásunk, ezt emlegetjük egymásnak. Amikor kijöttünk ide-oda küldözgetett a munkaközvetítő, majd a szállodában dolgoztam néhány évig, és végül mint care assistant találtam meg a helyem és igyekeztem helyt is állni ebben a szakmában. És most visszacsöppentem a nyolc évvel ezelőtti állapothoz, vagy mégsem? 

Beátával, aki velem együtt lépett ki a Care Home-ból, együtt kezdtük el a munkát tegnapelőtt abban az óriási gyárban, ahol egy hetet volt szerencsém tölteni még az itteni kezdetekkor. Igaz, akkor éjszakai műszakra küldtek és a nagyon kezdetleges angolom és az ezt nem igazán toleráló kollega nem sokat segített, hogy megszeressem a helyet. Most azonban másként volt. Lassan minden magyar ismerősöm, sőt már családtagom is ott dolgozik, van, aki már jó néhány éve. A tapasztalataik jók, és rosszak egyaránt. A fizetés igen kezdvező és a plusz órákat bónuszpénzzel jutalmazzák, valamint a hétvégék is magasabb órabérrel számolandók. Van, aki azt mondta, egy hétnél tovább nem bírta, mert lélekölő az egyhangúság, hogy mindig ugyanazt kell csinálni, és hajtani, hajtani kell. Van aki kifejezetten szeret ott dolgozni, mert értékelik az eredményeid és jól fizetnek. Ez után a két nap után még nincs elegendő tapasztalatom se pro se kontra, de azt mondhatom, hogy egyelőre minden rendben van. A kollégák fiatalok idősek vegyesen, pörögnek a dolgok, röpködnek poénok, igyekeznek segíteni, tanítani. A munka nem túl bonyolult, de a teljesítményre hajtanak, és a karácsony utáni időszakban azokat igyekeznek megtartani akik húznak és bevállalnak esetleg plusz napokat is.

A munka a következő:

Mivel a gyárban több épület, részleg is van, akik különböző ajándéktárgyakat készítenek, csomagolnak, a járvány miatt, többnyire igyekeztek még ezeket a részeket is munka asztalonként elszeparálni, hogy ne köhögjön, tüsszögjön az arcodba senki. A maszk kötelező egész nap, csak a kantinban lehet levenni.  A közvetítőtől kapott nyakba akasztós szalagon egy beléptető kártya van, mellyel be- ki lehet jelentkezni az épületbe lépéskor és az elhagyásakor. Mi egy olyan részlegen vagyunk, ahol a fotókkal megszemélyesített bögréket csomagoljuk és cimkézzük fel hogy aztán az óriási Royal Mail konténerbe a postára kerüljön. 

(mit mondjak néha hangosan felröhögök például a klotyón ülő pasin, vagy azon aki pucér seggel, kötényben süti a steaket a barbeque-n, vagy azt a szép ír, nagydarab vöröshajú és szakállú marcona apát, aki a néhány napos kisfiával, aki kb. ugyanolyan mint ő kivéve a szakállt, épp az igazak álmát alussza, esetleg a csokis fogú vigyorgó nénit és a millió millió csücsörítős párfotót. Megjegyzem kilencvenkilenc százaléka nő akik ezeket megrendelik).

A dobozokat mi hajtogatjuk, a bögréket, virágcserepeket, italtartókat és fémkulacsokat leszkenneljük és azonnal kijön a megfelelő cimke a címmel, melyet a dobozra ragasztunk. A számítógépbe a saját kódunkkal kell bejelentkezni, tehát bármi probléma van a dobozba tett munkával, tudni fogják, hogy ki csomagolta. A gépen lehet nézni, hogy mennyit készítettél el. Nem tudom pontosan mennyi az elvárás, de második nap kb. 11OO darabot sikerült 11 óra alatt készítenem. Gondolom a profik a dupláját  csinálják. Nincs sok idő jópofizásra, de pont emiatt, mert pörög a dolog, az idő is gyorsan repül. Igaz, estére úgy éreztem mint akit egy sodrófával alaposan helybenhagytak, és az ujjaim is szinte izületenként fájtak. 

Az elmúlt négy nap alatt annyira kimerültem, hogy esténként úgy estem be az ágyba, hogy se fészbuk se olvasás, hanem alvás ezer méter mélyen. Hétvégét viszont megtartottuk off napnak, mert egyszerűen úgy éreztem ha még egy napot kell végignyomnom, akkor belerokkanok. A társaság vegyes, de általában jóindulatúak, sőt néha igazán meglepnek az emberek. Például : van egy automata a kantinban, ahol csokik, szendvicsek, snackek kaphatók. Valamelyik délután, miután megettem a szendvicsem, egy kis édességre vágytam. Az automatában azonban csupa olyan csoki volt, amit nem igazán szeretek, de akkor megláttam,  hogy az egyik sorban két mars csoki után bounty következik. Beata megvett egy marsot de én a bountyra vágytam. Odakiáltottam az ott ülő társaságnak, hogy akar-e valaki csak most, igazán kedvező áron mars csokit venni, de csak vigyorogtak és csóválták a fejüket. Akkor szomorúan leültem, megjegyezve, hogy majd talán a következő szünetünkben sorra kerül a kedvencem. Akkor az egyik pasas odalépett és szólt, hogy ő megveszi a marsot, hogy a bountyhoz hozzáférjek. Persze gondolhatnánk, hogy úgyis vett volna csokit, de talán nem. Részéről mégis olyan lovagias gesztusnak tűnt, hogy teljesen bearanyozta a napom. Szóval néha ennyi is elég. A többnyire fiatal srácokból álló segítőgárda akik a kezünk alá dolgoznak, jópofák, tényleg nagyon segítőkészek és kedvesek, viccesen, nem bunkók. 

Szóval egyelőre így telnek a napjaink, otthonra nem sok időnk marad, de ez csak ebben a hónapban lesz. Remélhetőleg azért januárban sem kopik fel az állunk :).

Utolsó napom a Carehome-ban

- Good morning Melissa! - köszönt rám a 18-as néni, aki jó ideje így nevez. Valamit venni akar tőlem néhány napja, várja az ügyvédet és folyton arról kérdez, hogy freehold vagy leasehold, én persze mondtam neki, hogy freehold, mi más...  A 11-es néni aki nem tud ugyan beszélni csak egy-egy szót mond, de annál kifejezőbb az arcmimikája, már tegnap mikor beléptem délután a szobájába azt "mondta" - Hát így kell megtudnom! - és egymás nyakába kapaszkodva potyogtak a könnyeink.  A 16-osban a mindenki kedvence, aki egésznap az ágyban van és beszélni nem tud, de mindig olyan jókedvű és olyan jókat tud velünk nevetni, megszorította a kezem és ő is megölelgetett. A 12-es néni, aki mindig elmondja, hogy bárcsak úgy tudna németül ahogy én angolul, és rengeteget mesélt a felmenőiről, a gyerekkoráról és, hogy ugyan azt tudja, hogy kell egy kismacskát felemelni, de csecsemő még soha nem volt a kezében. A hatosban a bácsi is a kezemet szorongatva elmondta, hogy fogok neki hiányozni és az ötösben is a néni, aki Robinsonnak hívja a maciját, aki vele alszik (a vezetékneve pedig megegyezik az enyémmel, csak angol változatban).  A hármas néni homloka hűvös volt, mikor búcsúzóul megpusziltam. Fel sem ébredt, mostanában egésznap csak alszik.  A huszasban pedig az örök méltatlankodó, akit bármikor kérdezel, azt mondja, rosszul van és mindjárt meghal,  folyton morgolódik akár egy mesebeli kobold, mikor elmondtam hogy most elmegyek és el szeretnék köszönni, egy darabig csak nézett rám, majd megjegyezte, hogy mindig nehéz elengedni azokat akik elmennek. Ők mind mind kilencven felettiek és nekem most  ők lettek a nagymamáim és nagypapáim ezalatt a két és fél év alatt. Soha nem ismertem a saját nagyszüleim, de itt bepótoltam a mulasztást. Vannak  akik már elmentek, és vannak akik még ott vannak. Ha vége lesz ennek a járványnak, elmegyek hozzájuk. Remélem még sokukat ott fogom találni. 

A kollégáim is úgy köszöntek el, hogy jóleső érzés fog el, ha arra gondolok, ezekkel az emberekkel dolgoztam az elmúlt két évben. Nem mindig egyezett a véleményünk, de ha kellett kiálltak értem, vagy segítettek, mint ahogy én is nekik. Sokat tanultam itt és nemcsak angolul. Remélem barátokat is találtam, akikkel a jövőben ha lesz majd rá lehetőség újra összejöhetünk. 

Karácsonyi herce hurca kezdődik: 1. A fenyőfa

 Valamelyik nap a munkahelyi szakácsnő vidáman mutogatta a telefonján a képet, hogy kiválasztotta a fát... Kérdeztem, hogy milyen fát és hol? Elmondta, hogy évek óta műfenyővel karácsonyoznak, de ez az év annyira rossz volt egyébként is (sőt még most is tart), hogy meglepi magukat egy igazi fenyőfával. Nem messze innen van egy fenyőfa farm, ahol a még élő fát kiválaszthatja az ember, kifizeti és csak akkor vágják ki, mielőbb eljössz érte. Ez az ötlet annyira megtetszett. Egész életemben, gyerekkoromtól kezdve egészen addig, amíg ide nem költöztünk igazi fenyőfánk volt. 

Igen, sokkal macerásabb. 

Igen, hullik a fenyőtű mikor kiszárad.

Igen, védjük a fákat.

Igen, az egyik oldala mindig laposabb és nem tökéletes.

Igen, nehéz beleállítani a tartóba, hogy aztán ott is maradjon (egyenesen)

Azonban ezek a fák, kifejezetten ezért vannak ültetve és a farmon azonnal pótolják a kivágott fákat. És csakis azokat vágják ki amelyet már kifizettek, tehát nincs feleslegesen kivágott majd kidobott fa. Itt egyébként is a helyi újrahasznosító telepre el lehet vinni januárban.

Ez az ötlet annyira belopta magát a gondolataimba, hogy azonnal írtam a családnak,  mit szólnak hozzá. Szerencsére mindenki üdvözölte az ötletet. Lefoglaltam egy időpontot és kifizettem tíz font előleget. 

Természetesen az egész család (6 fő) akart jönni, és választani. Ez nálunk nem egyszerű, de már megszoktuk. Fél tizenegykor a zuhogó esőben elindultunk a farmra, ami kevesebb mint tizenöt percre van. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb fák fogadtak minket. A karácsonyfadíszeket és felszereléseket árusító bódéban egy hölgy várt akinek megmutattuk a foglalást, kitöltöttünk egy papírt, hogy mikor vinnénk el a fát majd elindultunk felfedezni a különböző magasságú és így árban is különböző fenyőket. A méretek színek szerint voltak megjelölve, így tudtuk, hogy a kék (6 ft ami kb. 18Ocm 39 font) narancssárga (7ft kb.2OO cm 49 font) szalagos ami méretben és árban is megfelelő számunkra. 

Az eső megállíthatatlanul ömlött és fújt a szél, néha jégesőszerű cseppek verték a hátunkat, mi meg csak bolyongtunk egyik fától a másikig. Miután elsütöttük a iciripiciri levéltűktől megfosztott fák kiválasztását és lecsaptunk a legmagasabb (plázákba illő méretű) fákra, hol az egyikünk, hol a másikunk talált számára megfelelőt, de a másik mindig tudott rá mondani valami negatívat :" túl gyér a teteje, túl görbe, túl vastag, hiányzik a fél oldala, túl magas, túl alacsony stb." Természetesen a legszebb, legkerekebb, legtökéletesebb fákon nem volt semmilyen színű szalag, tehát nem voltak még eladósorban.

Végül, mikor már a gumicsizmámban is cuppogott a víz és egy milliméternyi száraz terület sem volt egyikünkön sem, mert bőrig áztunk a szó legszorosabb értelmében, lecsaptunk az egyik fára és rákötöttük a szalagunkat, valamint megjelöltük a jelentkezéskor letöltött app-ban  a helyet, ahol a fa található. (what3word az app neve. A terület kisebb részekre van osztva és ezeket három szóval jelölik. Amikor a fánál álltunk, az aplikációban megnéztük, hogy mi az a három szó, ami a fa helyzetét jelzi.)"

Miután a lányok végre beültek az autóba mi besiettünk, kifizettük a fennmaradó részt, bemutattuk a fa helyzetét jelző három szót. Így majd megtalálják a fát, amelynek a tetején ott a kék szalagunk a nevemmel. Decemberben visszajövünk érte, addig még nőhet pár millimétert. Sajnos jó képeket nem tudtam készíteni, mert örültem, hogy visszaúsztam az autóba és hazajöttünk. Majd megmutatom a végeredményt, ha itt lesz :D

Néhány képet Dan készített.

Egy lépés előre, vagy hátra...

Olyan sok döntést kell hoznunk nap mint nap, ide oda vet minket a döntéseink következménye. Attól kezdve, hogy reggel letesszük a lábunkat a padlóra, egészen addig, míg el nem nyom az álom. Aztán ott vannak a nagyobb léptékű döntések, melyek befolyásolják a további életünk menetét. Ilyen a gyerekvállalás, a munkahely váltás, költözés, válás vagy épp házasságkötés.  Sajnos ezeket csak később tapasztaljuk meg, hogy az az ösvény amit választottunk eljuttat-e minket oda ahonnan egyre könnyebb lesz az út. 

Azt biztosan tudom, hogy eddigi nagyobb döntéseim nem voltak hasztalanok és meggondolatlanok. Nem tudom, hogy minden ilyen léptékű döntésem helyes volt-e vagy sem.Nem vonnám vissza egyiket sem, hiszen ki tudja, hogy az a másik ösvény jobb lett volna. 

Két és fél éve kerültem az idősek otthonába, és szerettem itt lenni. Azt hiszem, és remélem jól hiszem, hogy sok embernek talán picit megkönnyítettem az utolsó hónapjait, heteit, óráit.  Megtapasztaltam, milyen a halállal együtt élni, az első néhányat még számoltam is, aztán már nem, de emlékszem az arcokra, a hangokra, a fáradt sóhajokra, hogy már elég volt, és miért nem mehet már el végre... Voltak kedvenc nénik, bácsik, akiknek felcsillant a szeme, mikor megláttak, hiába a béna angol, a mosoly, a kedvesség és figyelmesség nem szab határokat a nyelvek között. És igen, örültem annak is és büszke voltam rá, hogy sokszor az undok, barátságtalan senkisemszereti emberekkel is jól kijöttem és tőlük is kaptam egy-egy kedves szót, hálás mosolyt.

Szóval, ezt hagyom most itt.

Minek magyarázkodjak arról, hogy kevés a pénz, rövid a takaró és a mi lábunk pedig egyre hosszabb, hogy Tibi túlórákat vállal és hetekig nincs szabadnapja. Nem tartok attól, hogy nem fog menni, mert igyekszem és dolgozom a legjobb tudásom szerint. A fizetés több lesz, a munka is valószínűleg és teljesen más lesz minden mint ezelőtt. Hiányozni fog Mariann (persze találkozunk még mert barátok maradunk, de mégis) és Beata a lengyel kolléganőm, és a többiek is mind. 

Most, hogy eladták a céget, picit könnyebb váltani, mert nekem még annyira személytelen az új főnök, ő sem ismer engem. Nem fog visszatartani. A matrontól jobban tartanék. Persze ő sem marasztalna, annál sokkal büszkébb, de rossz érzés lenne, hogy haragszik rám, hogy sértésnek veszi, hogy itthagyom az otthont és nem lesz aki dolgozzon helyettem. Tudom, hogy ha nem sikerül, nem mennék vissza lógó orral, mert én nem ilyen vagyok. Azonban Mariann adott egy jó ötletet, hogy azért mégse vágjam el teljesen a köldökzsinórt, ha vége lesz a járványnak, és szükség lesz a segítségre, egy-egy shiftet meg tudnék csinálni. Így azért könnyebb egy picit.

Levél Szulától

 Végre megérkezett Szula ajándéka is egy cuki apró könyvecske (az én egyik könyvem) kulcstartón és egy nagyon egyedi születésnapi kártya. Azt mondta az Etsy-ről rendelte, mert ott készítenek egyedi dolgokat. Aggódott,hogy majd jól le tudják írni a nevem (mert van hozzá egy apró könyvtár kölcsönzési jegy, de nagyon jól sikerült :)

Koreaiul, kínaiul is ráírta, hogy boldog születésnapot! :)

52 phüh...

 Ma volt a születésnapom. Aisa este megkérdezte, hogy mi volt a nap fénypontja számomra:

"Amikor a hármasban a nénit felemeltük az elektromos emelővel és végre sikerült egy jó nagyot kakilnia..." válaszoltam. A csecsemőkor és az öregkor központi témája a normális bélmozgás. Kakilt, nem kakilt? Az életünk első három évében általában napi szinten beszélnek róla  szüleink, aztán jó hatvan hetven évig ez csak olyan napi rutinná válik. Majd mikor újra magatehetetlenné, mozgásképtelenné válunk ez a kérdés újra életünk középpontjává és mindent meghatározó témájává válik. Nem azért mert ma volt a szülinapom, de a hármasban a néni utána sokkal jobban érezte magát :) Most néhány napi nyugi lesz.

***

Egyébként meg szuperhiper jó volt minden, mert jó érzés ha szeretnek és viszont szeretheted a családtagjaid, barátaid, kollégáid és a távoli ismerőseid is igen, akik a fészről tudják meg, hogy ma vagy ötvenkettő! Bulldog soup in a pot nekem (ahogy egy kolléganőm mondaná kissé tört magyarsággal)

 

Egyetem a járvány idején

 Szulát elköltöztettük Sheffieldbe. Félúton észrevette, hogy a csini ruhái a szekrényben maradtak a zippzáros védőhuzatban, úgyhogy másnap adhattam fel gyorspostával egy nagy dobozban. Mondjuk szegény nem nagyon tudja őket egyelőre hordani, mert a vírus második hulláma lassan elindult felfelé itt Angliában is, ami azt jelenti, hogy korlátozva van a szórakozóhelyek nyitvatartásai és legfeljebb csak hat ember "csoportosulhat" egyszerre. 

Azóta küldi a képeket, hogy milyen kajákat főzött, mert végre kihasználhatja a konyhát. Néha halálra unja magát, néha jókat társasoznak, szóval összecsiszolódnak lassacskán. Az írta hétfőn kezdődnek az órák, de egyelőre elég kevés órája lesz, és az is online. Ettől függetlenül ugyanannyiba kerül az egyetem, mint az azelőtti években, amikor rendszeresen bejártak az egyetemi órákra, programok voltak a tanulmányaikkal kapcsolatban és maximálisan ki lehetett használni az egyetemi könyvtárat is. 

Mindenesetre most jól érzi magát, és reméljük, hogy a következő évtől változnak a dolgok vagy legalább valami visszatér majd ami emlékeztet az elmúlt időszakra...

Results day

 Aisa már egy hete alig aludt. Hónapok óta ezt a napot vártuk, mivel elmaradtak a GCSE (kisérettségi) vizsgák és az iskolák az egész évi munka és a legutolsó vizsgák alapján számolták ki a GCSE eredményeket.  Aisa egész évben a top lista élén volt, megküzdött a jó eredményekért. Azonban, amikor előző héten az "A level" diákjai megkapták az eredményeiket (a sixth form végén a teljes érettségi ) és nagy port kavart egész Angliában, mi is aggódni kezdtünk. Tudniilik az eredmények úgy születnek, hogy egy független ellenőrző bizottság és a tanárok által adott pontok összege adja ki a végleges pontszámot. Több ezer diák és szülő adott szót felháborodásának a médiában, hogy alul értékelték a gyerekeket és aki egész évben pl. A,  vagy A* (ami a legjobb fokozat) kapott, az B és C lett. Érdekessége a dolognak, hogy a magániskolák magasabb eredményt értek el, a normál iskolák viszont alacsonyabbat. Bűzlött a dolog, ezért nem is csoda, hogy mindenki kiakadt. Nyomás hatására Boris J. azt mondta, hogy megkapják a diákok azt az eredményt amelyik a magasabb fokozatot mutatja, tehát ha a tanárok A-t adnak a bizottság B-t akkor megkapja az A-t.  

Így indultunk csütörtökön reggel a results day-re. Aisa bement a suliba az értékelésért,  a szülők kint várhattak a diákokra. Fülig ért a szája, tehát megnyugodhattam én is. Kitűnő eredménnyel végzett,  és azonnal átmentünk a sixth form felvételi irodájába, hogy bemutassuk és átvegyük az első információs csomagot. Ugyan nagy ünnepséget nem rendeztünk, de a garden centerben vettünk néhány cuki dolgot, mert imádja növényekkel  dekorálni a szobáját. Két hét és kezdődik a suli. Büszke vagyok a legkisebb lányomra! :)

Ami ki van húzva feketével, azt még nem kapták meg.

Nyolc éve itt

Épp ma nyolc éve, hogy hajnalban beszálltunk egy limuzinba (mert stílusosan kell elhagyni a szülőhazád) és a Wizzair gépével Londonba repültünk. Kutya nem kérdezte tőlünk, hová megyünk, mert épp zajlott az olimpia. Este ötre értünk Torquay-ba és végtelenül fáradtak és elgyötörtek voltunk, s még az sem segített, hogy egy elszenesedett hamburger után a bérelt lakás padlóján hajtottuk a fejünket álomra. Azóta annyi minden történt, hogy el sem hiszen hogy CSAK nyolc év telt el. Minden évben valamilyen módon megemlékezünk erről az évfordulóról. Ma gyalogtúráztunk a coastpath-on Shaldon-ba. A könnyűnek még viccből sem nevezhető utat cirka öt óra alatt tettük meg (15 km), majd busszal jöttünk vissza Torquay-ba. 

Szabin vagyunk

Szabadságon vagyunk. A változatosság kedvéért nem megyünk sehova, vagyis megyünk csak ilyen napi szinten kirándulunk, hol ide hol oda. Néhány napja Totnesben a  Dart folyó mentén sétáltunk fel egészen a Sharpham Farmig ahol aztán jól belakmároztunk. Szula morgolódott, hogy már megint csak fák meg erdő meg víz, de aztán valahogy megbékélt mégis, csak kérte, hogy egyszer menjünk már a városba is. Felmásztam egy összehengergetett szénakazalra, Sunny utánam ugrott, a lányok meg mentek minél messzebb, mert anya ciki... De hát ötvenkettő az ötvenkettő, na. 

Tegnap fogalmunk se volt hova menjünk de végül kikötöttünk Dartmoorba egy szép helyen, ahol a Teign folyó ered és egy nagy sétát tettünk a még alig patak körül. A néhol csak folydogáló néhol zubogó patak vize olyan mint a tea amiben sokáig hagytuk a filtert. Sötét bordó. Van ahol fürödtek is a tizenöt fokos vízben. Sunny nagyon élvezte, fel alá rohangászott, mert imád a bokáig érő vízben pancsolni. Tibi hol elől, hol hátul ment, fotózott leginkább, Szula és Aisa a végén én középen. Aisa hátizsákjából fonal lógott ki és végig horgolta a sétát. Néha a kezembe nyomta a horgolótűt, hogy tartsam amíg felgombolyítja a fonalat, én meg a nyaktörő utakon azon törtem a fejem, ha megkérdezik a lánytól egyszer, miért van anyukádnak csak fél szeme, akkor azt válaszolja majd, hogy azért mert beleállt a horgolótű miközben a sziklákon mászott fel az erdőben.

Azért túléltem.

A munkát magam mögött hagytam egy időre, de azért bemegyek jövő héten egyszer egyszer besegíteni. Elsősorban azért, hogy segítsek mert olykor csak hárman lesznek szemben az öt fős délelőtti személyzettel, másodsorban pedig a pénz miatt. A főnökkel beszéltem, hogy jó lenne néhány plusz óra hetente mert a másodállást abbahagytam decemberben és most a járvány miatt Tibi sem tud túlórázni a Stagecoach-nál. Rendes volt a főnök, mert megígérte, hogy segít, csak ne dolgozzam magam betegre. Hát mit mondjak, nem tesz jót a térdemnek a sok rohangászás és szeptemberig még ki kell húzni a kinyitható ágyon, ahol hol jól alszom, hol nem. Most azért megpróbálok picit pihenni.
Úgy tűnik hamarosan megkapom a Care Certificate-et és egyáltalán nem vagyok magamra büszke, mert azon kívül, hogy bepötyögtem a válaszokat az online dokumentumba a megfelelő rubrikába, nulla a szellemi befektetésem az egészhez. Mariann segített összehozni közel egy év alatt a tizenöt modulból álló tesztsorozatot. Nélküle semmire sem jutottam volna. Sütök is neki valamit, de az is lehet, hogy megajándékozom az egyik könyvemmel. Azt nem tudom, hogy az utóbbinak mennyire fog örülni, mert hiába a sok pozitív visszajelzés és jó kritika, valahogy vele nem beszéltem erről a dologról túl sokat. Picit frusztrálva vagyok ha erről van szó, mert tudom, hogy ő sokkal okosabb is nálam meg kreatívabb. Mondjuk legalább őszinte kritikát kapnék ha elolvasná. A Sorscsapdát egyébként Tibi is elolvasta. Ő a második akinek nem szívesen mutattam meg, mert tudtam, hogy milyen könyveket szeret és attól rettegtem, hogy nem fogja élvezni, és talál benne egy csomó hibát. Meglepetésemre két nap alatt elolvasta és meg is beszéltük a történetet utána (tehát tényleg elolvasta). És azóta is azt emlegeti, hogy letehetetlen (így, ennyi "e"-vel). Szóval büszke vagyok. Talán tényleg valami jó került ki a kezem közül. Persze hiába van fent az Amazonon is, próbálom a marketinget is nyomni a FB-on, nincs igazán eredménye. Talán, ha elmennék a szeptemberi ünnepi könyvhétre... De még nem derült ki, hogy meg lesz-e tartva vagy sem.

Debiék három napig York-ban voltak, és meglátogatták Manchester-ben Dan nagyszüleit, és nagyon jól érezték magukat. Szula megkapta a Koreai Egyetemtől az eredményeit és 1OO-ból 98 százalékos lett!

Az új regénnyel lassan haladok, pedig jó lesz!

Megyek rakott káposztát főzni...