Egy lépés előre, vagy hátra...

Olyan sok döntést kell hoznunk nap mint nap, ide oda vet minket a döntéseink következménye. Attól kezdve, hogy reggel letesszük a lábunkat a padlóra, egészen addig, míg el nem nyom az álom. Aztán ott vannak a nagyobb léptékű döntések, melyek befolyásolják a további életünk menetét. Ilyen a gyerekvállalás, a munkahely váltás, költözés, válás vagy épp házasságkötés.  Sajnos ezeket csak később tapasztaljuk meg, hogy az az ösvény amit választottunk eljuttat-e minket oda ahonnan egyre könnyebb lesz az út. 

Azt biztosan tudom, hogy eddigi nagyobb döntéseim nem voltak hasztalanok és meggondolatlanok. Nem tudom, hogy minden ilyen léptékű döntésem helyes volt-e vagy sem.Nem vonnám vissza egyiket sem, hiszen ki tudja, hogy az a másik ösvény jobb lett volna. 

Két és fél éve kerültem az idősek otthonába, és szerettem itt lenni. Azt hiszem, és remélem jól hiszem, hogy sok embernek talán picit megkönnyítettem az utolsó hónapjait, heteit, óráit.  Megtapasztaltam, milyen a halállal együtt élni, az első néhányat még számoltam is, aztán már nem, de emlékszem az arcokra, a hangokra, a fáradt sóhajokra, hogy már elég volt, és miért nem mehet már el végre... Voltak kedvenc nénik, bácsik, akiknek felcsillant a szeme, mikor megláttak, hiába a béna angol, a mosoly, a kedvesség és figyelmesség nem szab határokat a nyelvek között. És igen, örültem annak is és büszke voltam rá, hogy sokszor az undok, barátságtalan senkisemszereti emberekkel is jól kijöttem és tőlük is kaptam egy-egy kedves szót, hálás mosolyt.

Szóval, ezt hagyom most itt.

Minek magyarázkodjak arról, hogy kevés a pénz, rövid a takaró és a mi lábunk pedig egyre hosszabb, hogy Tibi túlórákat vállal és hetekig nincs szabadnapja. Nem tartok attól, hogy nem fog menni, mert igyekszem és dolgozom a legjobb tudásom szerint. A fizetés több lesz, a munka is valószínűleg és teljesen más lesz minden mint ezelőtt. Hiányozni fog Mariann (persze találkozunk még mert barátok maradunk, de mégis) és Beata a lengyel kolléganőm, és a többiek is mind. 

Most, hogy eladták a céget, picit könnyebb váltani, mert nekem még annyira személytelen az új főnök, ő sem ismer engem. Nem fog visszatartani. A matrontól jobban tartanék. Persze ő sem marasztalna, annál sokkal büszkébb, de rossz érzés lenne, hogy haragszik rám, hogy sértésnek veszi, hogy itthagyom az otthont és nem lesz aki dolgozzon helyettem. Tudom, hogy ha nem sikerül, nem mennék vissza lógó orral, mert én nem ilyen vagyok. Azonban Mariann adott egy jó ötletet, hogy azért mégse vágjam el teljesen a köldökzsinórt, ha vége lesz a járványnak, és szükség lesz a segítségre, egy-egy shiftet meg tudnék csinálni. Így azért könnyebb egy picit.