Szabin vagyunk

Szabadságon vagyunk. A változatosság kedvéért nem megyünk sehova, vagyis megyünk csak ilyen napi szinten kirándulunk, hol ide hol oda. Néhány napja Totnesben a  Dart folyó mentén sétáltunk fel egészen a Sharpham Farmig ahol aztán jól belakmároztunk. Szula morgolódott, hogy már megint csak fák meg erdő meg víz, de aztán valahogy megbékélt mégis, csak kérte, hogy egyszer menjünk már a városba is. Felmásztam egy összehengergetett szénakazalra, Sunny utánam ugrott, a lányok meg mentek minél messzebb, mert anya ciki... De hát ötvenkettő az ötvenkettő, na. 

Tegnap fogalmunk se volt hova menjünk de végül kikötöttünk Dartmoorba egy szép helyen, ahol a Teign folyó ered és egy nagy sétát tettünk a még alig patak körül. A néhol csak folydogáló néhol zubogó patak vize olyan mint a tea amiben sokáig hagytuk a filtert. Sötét bordó. Van ahol fürödtek is a tizenöt fokos vízben. Sunny nagyon élvezte, fel alá rohangászott, mert imád a bokáig érő vízben pancsolni. Tibi hol elől, hol hátul ment, fotózott leginkább, Szula és Aisa a végén én középen. Aisa hátizsákjából fonal lógott ki és végig horgolta a sétát. Néha a kezembe nyomta a horgolótűt, hogy tartsam amíg felgombolyítja a fonalat, én meg a nyaktörő utakon azon törtem a fejem, ha megkérdezik a lánytól egyszer, miért van anyukádnak csak fél szeme, akkor azt válaszolja majd, hogy azért mert beleállt a horgolótű miközben a sziklákon mászott fel az erdőben.

Azért túléltem.

A munkát magam mögött hagytam egy időre, de azért bemegyek jövő héten egyszer egyszer besegíteni. Elsősorban azért, hogy segítsek mert olykor csak hárman lesznek szemben az öt fős délelőtti személyzettel, másodsorban pedig a pénz miatt. A főnökkel beszéltem, hogy jó lenne néhány plusz óra hetente mert a másodállást abbahagytam decemberben és most a járvány miatt Tibi sem tud túlórázni a Stagecoach-nál. Rendes volt a főnök, mert megígérte, hogy segít, csak ne dolgozzam magam betegre. Hát mit mondjak, nem tesz jót a térdemnek a sok rohangászás és szeptemberig még ki kell húzni a kinyitható ágyon, ahol hol jól alszom, hol nem. Most azért megpróbálok picit pihenni.
Úgy tűnik hamarosan megkapom a Care Certificate-et és egyáltalán nem vagyok magamra büszke, mert azon kívül, hogy bepötyögtem a válaszokat az online dokumentumba a megfelelő rubrikába, nulla a szellemi befektetésem az egészhez. Mariann segített összehozni közel egy év alatt a tizenöt modulból álló tesztsorozatot. Nélküle semmire sem jutottam volna. Sütök is neki valamit, de az is lehet, hogy megajándékozom az egyik könyvemmel. Azt nem tudom, hogy az utóbbinak mennyire fog örülni, mert hiába a sok pozitív visszajelzés és jó kritika, valahogy vele nem beszéltem erről a dologról túl sokat. Picit frusztrálva vagyok ha erről van szó, mert tudom, hogy ő sokkal okosabb is nálam meg kreatívabb. Mondjuk legalább őszinte kritikát kapnék ha elolvasná. A Sorscsapdát egyébként Tibi is elolvasta. Ő a második akinek nem szívesen mutattam meg, mert tudtam, hogy milyen könyveket szeret és attól rettegtem, hogy nem fogja élvezni, és talál benne egy csomó hibát. Meglepetésemre két nap alatt elolvasta és meg is beszéltük a történetet utána (tehát tényleg elolvasta). És azóta is azt emlegeti, hogy letehetetlen (így, ennyi "e"-vel). Szóval büszke vagyok. Talán tényleg valami jó került ki a kezem közül. Persze hiába van fent az Amazonon is, próbálom a marketinget is nyomni a FB-on, nincs igazán eredménye. Talán, ha elmennék a szeptemberi ünnepi könyvhétre... De még nem derült ki, hogy meg lesz-e tartva vagy sem.

Debiék három napig York-ban voltak, és meglátogatták Manchester-ben Dan nagyszüleit, és nagyon jól érezték magukat. Szula megkapta a Koreai Egyetemtől az eredményeit és 1OO-ból 98 százalékos lett!

Az új regénnyel lassan haladok, pedig jó lesz!

Megyek rakott káposztát főzni...

A három kismalac

Ápolói multam ugyan nincs sok, de sok kisöregtől hallottam, hogy  szeretnek velem diskurálni. Független attól, hogy bár lassan, de fejlődök, még mindig pocsék az angolom. Van az egyik szobában egy bácsi. Rééémes stílusa van és egyre rosszabb. Engem csak egyszer  húzott föl annyira, hogy kimentem a szobából ahelyett, hogy megmostam volna a hátát. Úgy húzza az időt, hogy hiába próbálsz kedves lenni, egyszerűen sikítani szeretnél egy idő után, mikor még mindig az ágy szélén ül, oxigénkatéter az orrában, egyik kezében egy pohár víz (öt perce kérte és még nem ivott belőle egy kortyot sem) másik kezével a mellkasát fogja, hogy neki biztos infarktusa van, mert úgy szorít a melle. Te meg állsz kinyújtott kézzel, hogy segíts felállni és besegíteni a fürdőszobába, és tudod, hogy a következő páciens már türelmetlenül vár, mert mindenki első akar lenni a reggeli mosdatásnál, felöltözésnél. Ő meg csak elmélázik azon, mit is akart és mutatja a szőnyegen a katétercsövet, ami mint egy kígyó tekergőzik erre arra, hogy gabalyítsd ki, mert a múltkor is ebben esett el. És még mindig mosolyogsz, és kedvesen ösztökéled, hogy álljon már fel. Na, ezért szoktam őt az utolsónak hagyni, mert ez csak az én időmből vesz el, nem máséból. Persze már alig van egy két ember aki hajlandó bemenni a szobájába és segíteni a reggeli rutinban, mert néha nagyon bántóan beszél és nem mindenki reagál megfelelően (szerintem). Azért néha jókat szoktunk röhögni, mert ő folyton kijavít én meg ráteszek egy lapáttal, hogy észrevegye magát.
Tegnap azt mondta, olyan vagyok mint egy óvónéni, és tudok e valami mesét. Mondtam, persze és felelőtlenül belekezdtem a három kismalac és a farkas meséjébe. Amit nem tudtam elmagyarázni azt mutattam (például nem jutott eszembe, hogy mondják angolul, hogy elfújta... (a farkas a házat) és azt megmutattam. (nem szólt közbe). Egyre kínosabban éreztem magam, mert nem akartam összecsapni a sztorit, végül elmeséltem az egészet. Észre sem vettem, hogy összemixeltem egy másik kismalacos mesével és folytattam egészen a forróvizet a kopaszra! felkiáltásig.  Ő meg csak nézett rám óriási szemekkel és tátott szájjal.
- Na - mondom - milyen volt?
- Brilliant! - válaszolt, mindenféle szarkazmust mellőzve.

Mindig sejtettem, hogy jó mesélő vagyok :D

Általános helyzetjelentés

Itt van július eleje és fogalmunk sincs hogy mit kezdjünk majd július végén a két hét szabadságunkkal. Külföldre nem igazán mennénk most (nemcsak a mindenféle szabályok amit a vírus miatt találtak ki), bár örültünk, hogy dolgozhatunk, megcsappant a családi kassza. Van sátrunk és autónk is, szóval felmerült, hogy elindulunk felfedezni Anglia még be nem járt részeit kutyástól. Lehet, hogy a végén ez lesz belőle. Aisa becsületesen tanul mindennap, hogy ha elkezdődik a suli, ne legyen hat hónap szünet után képzavar, pláne, hogy a sixform-ot kezdi el. A GCSE (érettségi) eredmények augusztusban kerülnek nyilvánosságra, és bár konkrétan nem voltak vizsgák, a próba vizsgák és az egész évi munkájuk eredményét fogják értékelni. Amennyiben valaki nincs megelégedve az eredménnyel lehetősége lesz szeptemberben megcsinálni a vizsgát, így nem éri igazságtalanság. Sajnos a Prom (Szalagavató) elmaradt, és nem hiszem, hogy pótolni fogják. Szulának még tart az egyetem online képzése minden nap tíztől kettőig. Már alig várja a szeptembert, hogy a barátaival a már előre lefoglalt lakásba beköltözzenek és végre visszatérjen minden a normális kerékvágásba. Habár az egyetem bejelentette, hogy ebben az évben nem lesz még normál oktatás, hanem folytatódik az online séma, ami igazság szerint elég nyomasztó, ráadásul az egyetem költsége nem változott, tehát ugyanannyit kell majd befizetni (visszafizetni a diákhitelbe), mintha minden nap bejárt volna és igénybe vette volna az egyetem adta lehetőségeket. Ez nem igazán igazságos. Debi és Dan is dolgoznak, Debinél sok a munka Dannél pedig sok a gyerek, mert az alsósoknak elkezdték már jó egy hónapja a sulit, ami igazából nem rendes oktatás hanem csak elfoglalják a gyerekeket ahogy tudják, mert a szülőknek dolgozni kell menni. Tibi buszozik, de nem sok öröme van benne, semmi túlóra, csak a bosszantó emberek vannak, akiknek egyenként el kell magyarázni, miért szükséges a maszk ha tömegközlekedéssel akar eljutni A-ból B-be. Nem könnyű néha. A buszokon jelenleg maximum tíz ember utazhat, de még így is el kellett küldeni a busztársaságnak néhány embert mert nincs annyi munka. Mióta én abbahagytam a takarítást, amit másodállásban csináltam, nincs megtakarításunk, egyszerűen nem megy. Azon gondolkozom, hogy keresek valamit újra, hogy jövőre egy picit jobb legyen.  Szeptemberben tartják meg Budapesten az ünnepi könyvhetet, amit júniusban el kellett a vírus miatt halasztani. Lehet, hogy lehetőségem adódna ott lenni a könyveimmel az egyik könyves csoporttal. Ez most minden vágyam. Van néhány olvasóm, elkezdték megismerni a nevem, jó lenne találkozni velük, és a különböző irodalmi csoport tagjaival, más írókkal, akár a nagy nevekkel is, mondjuk Vámos Miklóssal. Egy két nap Budapesten egy könyv fesztiválon szeptemberben! Olyan jól hangzik. Igazság szerint sajnos ez is pénz kérdés, mert ha még sikerül is csatlakoznom a csoporthoz, gondolom nekik is kell fizetni, hogy a standon megjelenhessek mint író, a könyveimből ki kellene nyomtatni tíz húsz példányt, minimum ami nem kis költség és az utazás, szállás költsége sem elhanyagolható. Szóval, csak reménykedem, hogy összejön.

Néha kavicsokat festünk

Egy hónapig scrub-ot hordtunk amit önkéntesek készítettek az egészségügyi dolgozóknak (nekem nem volt túl kényelmes, de most megy a harc, hogy hordhassunk nadrágot)

Dan szülinapja 

Ilyen is van ( a melóhelyen )

Elkezdtem valamit...

Már érik az alma az almás kertben

Van már mit vinnem a könyv ünnepre (kell még belőlük néhány)

A fodrászok csak júliusban nyitnak, szóval magam vágom a hajam. Hát most jól elbénáztam a géppel :/

Szerencsére a barátainkkal már találkozhatunk és a kedvenc helyünkön ehetjük a fish and chips-et (Brixham Breakwater)

És a bicajom is új életet kezdett velem :)

Egész nap lustálkodik de este hat után hozza a játékát :)