Az első hét a nursing home-ban

Túl vagyok az első héten, és szerencsére több a pozitív benyomásom, mint a negatív.
Nehezen szoktam beilleszkedni. Kívülről persze minden okénak tűnik velem, de belülről sokkal hosszabb időt vesz igénybe, míg eltűnik a gombóc a torkomból munkába menet.
Az első hetet "árnyékként" kellett eltöltenem: figyelni, tanulni, és amikor lehet, akkor segíteni.  Megismertem az ott lakó néniket, bácsikat és néhány nap után már engem is némelyik felismert.
Jól esett mikor odaköszöntek reggel, és a nevemen szólítottak. A kollégáim rendesek voltak, persze még nem igazán ismerem őket, csak felszínesen. Volt akivel nagyon jól éreztem magam, segíthettem, jöttem mentem, gyorsan telt a nap. Aztán volt akivel nem nagyon tudtam mit csinálni. Toporogtam, kétségbeesetten kerestem valami tennivalót magamnak és emiatt folyton láb alatt voltam. Mivel még nem ismertem a napi rutint, önállóan nem tudtam lefoglalni magam. Na, az a nap szar volt, de tényleg. Nincs annál borzasztóbb számomra, mikor téblábolok, mikor mindenki siet és csinálja a dolgát. Aztán jobb lett picit másnap, és az szabadnapom előtt már egyedül mosdattam, öltöztettem, pelenkát cseréltem egy-egy néninek.
Nekem még minden új. A protkót a pohárból ki kell venni, a néni kezébe vagy a szájába adni. Az egyik (nem olyan rég itt dolgozó) kolléganőm azt mondta az egyik szobában, hogy ő nem szereti fogdosni ezeket és csak ennyit csinál: s ezzel a néni tálcájára rakta a két protézist, hogy tegye be, majd kiviharzott a szobából. Néztem ahogy remegő kézzel próbálja berakni a szájába, de fordítva vagy az alsót a felsőbe. Akkor megfogtam és beraktam a szájába én a fogakat. Nem hiszem, hogy az ő példája lesz az, amit szívesen magamévá teszek.
Tudtam én azt előre, hogy nem fog gondot okozni a kaki pisi (már elnézést), de olyanok ezek az öregek, mikor az ember megismeri őket, mint a kisgyerekek. Még az a néni is aki úgy hisztizik mint egy hároméves, amikor megmosdatjuk. Persze nem olyan szép, és rózsás a testük, hanem ráncos, aszott.   A legtöbb nagyon kedves és megérti, ha maceráljuk, mert muszáj.
Én azt hiszem menni fog ez.  Nem fogok sokkal többet keresni, mint előtte a szállodában és a plusz reggeli takarítással, vagy talán csak néha kapok picit többet, de úgy érzem jobban passzol hozzám ez a munka. No, majd meglátjuk néhány hónap, vagy év múlva. Az angolt folyamatosan használnom kell és megértenem, megértetnem kell magam ami nagyon nehéz még, de biztos menni fog az is. Az ajtókat néha elvétem. Tegnap például nagy slunggal léptem be a konyhába egy vödör pisivel a kezemben. :D

Hosszú hétvége

Pénteken volt az utolsó napom a szállodában. Még utoljára végigtakarítottam a szobákat mert épp váltásnap volt. Kivételesen jó borravalót hagytak a vendégek pedig nem is tudták, hogy számomra ez az utolsó ilyen nap. A kollégáimtól pedig gyönyörű csokrot kaptam és persze  jókívánságokat a jövőre nézve. Bevittem egy óriási narancsos-whiskys tekercset, amit előző nap Tibi hozott haza a Chantillyből.

Szombattól hétfőig pedig pihentem, és ilyen szerencsém már régen volt, mert csodálatos, nyári idő volt mindhárom nap. Pár nappal azelőtt lefoglaltunk Cornwallban egy szállást és szombat hajnalban oda indultunk a lányokkal. Persze baromira izgultunk, hogy ott is jó idő legyen, mert itt soha nem lehet tudni, hogy néhány mérfölddel arrébb mi várható. Londonban a hétvégén 25 fok volt, itt Devonban 21 fok és Cornwallban 16 fokot ígértek. A hétfő bank holiday volt, tehát munkaszüneti nap a normálisan dolgozóknak. Persze a szállodában ilyen nem volt soha és itt, a carehome-ban sem szabad ez a nap. Viszont egynegyeddel nő az órabér ezeken a napokon és vasárnap. Szóval drukkoltunk, hogy legalább ne essen. Fantasztikus idő fogadott minket és a szállásunk is minden igényünket kielégítette. Egy kis üdülőfaluban egy magántulajdonban lévő ház volt a szállásunk. A tulajdonos, Karen mindent megtett, hogy aki ott tölt legalább egy éjszakát, az jól érezze magát és ne hiányoljon semmit.

De tényleg nem is volt kifogásunk. A két szobás, nappalis kis házikóban az apró konyha teljesen fel volt szerelve. Az asztalon welcome csoki várt minket, azonkívül kávé, tej, sütemény, friss virágcsokor a vázában. Jó illatú, kényelmes ágynemű, tiszta törölköző, szappan. A szekrényben társasjátékok az esősebb napokra, a TV alatt DVD-k színes választéka. Az apró kis, napfényes  teraszon kertiszék és asztal. A területen volt uszoda, szauna és jakuzzi is de sajnálatos módon nem tudtuk használni mert a strandról hat után estünk be a szállásra és másnap tízkor el kellett hagynunk azt. És természetesen pont tíztől hatig volt a nyitvatartási idő. De majd esetleg máskor. A szállás egyébként Penzance-ban volt, ami az utolsó város a szigeten, tehát Anglia alsó csücskében található. Nem messze van Marazion, ahol átsétálhattunk végre St.Michael várához, amely csak akkor járható, ha apály van, s ilyenkor kanyargós út visz a hegy felé, és onnan fel a kastélyba. Üröm az örömben, hogy pont szombaton nem volt nyitva. Hogy miért pont szombaton van zárva, azt senki ne kérdezze. Mivel a kastély magántulajdonban van, valószínűleg ez az ő döntésük. De azért körbe tudtunk sétálni az alatta elterülő parkban. Egy fehér macsek nyávogott az ajtóban este és mikor kinyitottam, berohant a konyhába, ahol fájdalmas nyávogásba kezdett a hűtőajtó előtt. Pont, mint itthon a vörös macska, aki beköltözésünk óta a nyakunkra jár, eszik, alszik egyet a babzsák fotelben majd hazamegy.

Falmouth-ba is sétálgattunk picit

Falmouth

Szula a Falmouth-i tengerparton

St.Michael Mount park

St.Michael mount

St.Michael vára a sziget bejáratából

St.Michael Mount

St.Michael Mount

St.Michael Mount park

A házunk jóval magasabban volt a tengerszintnél, és amikor másnap elindultunk St.Ives felé, az előzőleg jól látható St.Michael Mount-ot teljesen ellepte egy vastag ködfelhő. Hajnalban Tibi drónozni szeretett volna, és míg Penzance-ban reggel hatkor már látni lehetett a napfelkeltét, ahogy leért Marazionba, a tengerpartot sűrű, tejszerű köd fedte, így nem igazán tudott felvételeket készíteni.

Köd Marazion fölött

Azt gondoltuk, St Ives már napos lesz, de a fantasztikusan szép tengerpartra ugyancsak köd borult. És ez így ment egy darabig: fönt napos, lent ködös. Így végül csak Perranporth-ban álltunk meg hosszabb időre, és megebédeltünk.
Londoni barátainkkal már Devonban, a Woolacombe beach-en találkoztunk, mert ők ott kempingeztek péntek óta. Az óriási tengerpart, amely egyébként is a szörfösök egyik paradicsoma, tele volt emberekkel még délután ötkor is. Igaz az idő ott is csak kora délutánra javult meg. Elmondásuk szerint, délelőtt ott is vastagon állt a köd.

St.Agnes kis főutcája

St.Agnes templomkert

Jó volt ez a kis kirándulás és legalább még maradt egy nap itthon is. Tibivel reggel Brixhambe mentünk megnézni a kalózfesztivált. Az egyik külön látványosság a spanyol El Galeon de'Andalucia nevű hajó, amely egy XVII. századi gálya másolata, és a fesztivál idejére jött át a csatornán.

El Galeon d'Andalucia

Egyébként végre Tibi álma is lassan valóra válik. Évek óta az NCI Coastwach-nál teljesít szolgálatot, egy hónapban egyszer vagy kétszer. Ez egy önkéntes munka. Sokféle emberrel találkozott már, és egy nap összekerült a Torbay Yacht Club egyik vezetőjével, így talán sikerül bekerülnie a klubba, függetlenül attól, hogy még nincs hajója. Szerdánként és vasárnaponként vitorlás versenyek vannak és mindig keresnek plusz embereket a hajókra. Bekerült a hirlevélbe, hogy kereshetik bátran ha emberre van szükség, így a múlt héten már vitorlázhatott egy szép nagy hajóval, többedmagával. Nagyon élvezte, végre hat év után újra hajón. Úgy tűnik szerdánként lesz lehetősége, és talán később vasárnap is.

Valami végetért, valami elkezdődik

Ma volt az első munkanapom a Carisbrooke Nursing Home-ban. Nem igazán izgultam, hiszen tudtam, hogy egyelőre csak figyelnem, tanulnom kell, így nagy baj nem lehet. 7.45-re értem be, de természetesen már az is késő volt, hiszen akkor már elkezdődik a reggeli megbeszélés, az éjszakás nővér átadja a betegeket. Ilyenkor tételesen, minden ott lakóról elmondják, hogy mi történt az éjjel, hogy viselkedett. Persze, alig értettem valamit de azért próbáltam figyelni. Amikor mindenki ment a dolgára, megkaptam az egyenruhámat, ami egy hosszú, világoskék köpeny, gumis övvel kiegészítve. Még jó, hogy 12-es méretet rendelt a főnöknő, mert még az is nagy egy picit. (pedig most épp nem vagyok a versenysúlyomnál, sőt...)

Christina árnyéka voltam ma, akit mindenhová követtem és segítettem, amiben tudtam. Ő egyébként olasz, 23 éve él itt. Kihordtuk a reggeliket. Volt akinek segítség kellett az etetéskor, volt aki önállóan tudott enni. Később fel kellett jegyezni, mennyit evett, mennyit ivott a páciens. Ezután jött a tisztálkodás, mosdatás, akinek kellett ilyen-olyan gyógykrémekkel kentük be a rászoruló testrészét. Felöltöztettük és akit lehetett, a fotelbe ültettünk. Ezután az ágyakat rendberaktuk. Közben akinek szüksége volt rá, a WC-re ültettük (még csak ő mert én még nem emelgethetek, majd csak ha meg lesz a tréningem) Persze ilyenkor hívott segítséget, mert egyedül nehéz egy szinte magatehetetlen vagy mozgásában nagyon korlátozott embert átültetni egy másik székbe. Ha elvégezték a dolgukat, akkor letisztogatta és friss pelenkát húzott rájuk. Volt aki megkért minket, hogy egy kis sminket tegyünk rá. (ezt én csináltam :P, igaz még nem sokat gyakoroltam, de azért nem lett olyan rossz. Szerencsére a néninek nem volt tükre ) Tizenegykor volt egy rövid szünet, majd újra ki-ki ment a dolgára. A csengő folyamatosan hol innen, hol onnan szólt,  s ilyenkor igyekezett mindenki. Jöttek a rokonok, látogatók. Egy bácsit kitoltam az udvarra a kerekesszékkel, hogy levegőzzön picit. Sajnos nem túl nagy a kert. Amennyire tudtam, beszélgettem velük, nem voltam szégyenlős, hogy béna az angolom, hiszen úgy is az számít, hogy az ember kommunikáljon velük és ne érezzék magukat egyedül. Kettőkor kaptam azért egy finom ebédet. A szakácsnő (Jojo a neve, azt hiszem) egy végtelenül jókedélyű, mosolygós asszony. Engem piszkosul emlékeztet Csala Zsuzsára még a fénykorában. Ugyanaz a fényes, kerek arc, jóízű mosollyal a közepén. Egyébként mindenki kedvesen fogadott, váltott velem néhány szót. Jól esett a törődés.

Azt hiszem, menni fog ez. Csak még azért éreztem magam hülyén, mert semminek nem tudtam a helyét, az idejét és a rendjét. Most igazán szeretnék néhány hónappal idősebb lenni, hogy ne legyek valakinek a nyakán kolonc, hanem önállóan dolgozhassak.