Valami végetért, valami elkezdődik

Ma volt az első munkanapom a Carisbrooke Nursing Home-ban. Nem igazán izgultam, hiszen tudtam, hogy egyelőre csak figyelnem, tanulnom kell, így nagy baj nem lehet. 7.45-re értem be, de természetesen már az is késő volt, hiszen akkor már elkezdődik a reggeli megbeszélés, az éjszakás nővér átadja a betegeket. Ilyenkor tételesen, minden ott lakóról elmondják, hogy mi történt az éjjel, hogy viselkedett. Persze, alig értettem valamit de azért próbáltam figyelni. Amikor mindenki ment a dolgára, megkaptam az egyenruhámat, ami egy hosszú, világoskék köpeny, gumis övvel kiegészítve. Még jó, hogy 12-es méretet rendelt a főnöknő, mert még az is nagy egy picit. (pedig most épp nem vagyok a versenysúlyomnál, sőt...)

Christina árnyéka voltam ma, akit mindenhová követtem és segítettem, amiben tudtam. Ő egyébként olasz, 23 éve él itt. Kihordtuk a reggeliket. Volt akinek segítség kellett az etetéskor, volt aki önállóan tudott enni. Később fel kellett jegyezni, mennyit evett, mennyit ivott a páciens. Ezután jött a tisztálkodás, mosdatás, akinek kellett ilyen-olyan gyógykrémekkel kentük be a rászoruló testrészét. Felöltöztettük és akit lehetett, a fotelbe ültettünk. Ezután az ágyakat rendberaktuk. Közben akinek szüksége volt rá, a WC-re ültettük (még csak ő mert én még nem emelgethetek, majd csak ha meg lesz a tréningem) Persze ilyenkor hívott segítséget, mert egyedül nehéz egy szinte magatehetetlen vagy mozgásában nagyon korlátozott embert átültetni egy másik székbe. Ha elvégezték a dolgukat, akkor letisztogatta és friss pelenkát húzott rájuk. Volt aki megkért minket, hogy egy kis sminket tegyünk rá. (ezt én csináltam :P, igaz még nem sokat gyakoroltam, de azért nem lett olyan rossz. Szerencsére a néninek nem volt tükre ) Tizenegykor volt egy rövid szünet, majd újra ki-ki ment a dolgára. A csengő folyamatosan hol innen, hol onnan szólt,  s ilyenkor igyekezett mindenki. Jöttek a rokonok, látogatók. Egy bácsit kitoltam az udvarra a kerekesszékkel, hogy levegőzzön picit. Sajnos nem túl nagy a kert. Amennyire tudtam, beszélgettem velük, nem voltam szégyenlős, hogy béna az angolom, hiszen úgy is az számít, hogy az ember kommunikáljon velük és ne érezzék magukat egyedül. Kettőkor kaptam azért egy finom ebédet. A szakácsnő (Jojo a neve, azt hiszem) egy végtelenül jókedélyű, mosolygós asszony. Engem piszkosul emlékeztet Csala Zsuzsára még a fénykorában. Ugyanaz a fényes, kerek arc, jóízű mosollyal a közepén. Egyébként mindenki kedvesen fogadott, váltott velem néhány szót. Jól esett a törődés.

Azt hiszem, menni fog ez. Csak még azért éreztem magam hülyén, mert semminek nem tudtam a helyét, az idejét és a rendjét. Most igazán szeretnék néhány hónappal idősebb lenni, hogy ne legyek valakinek a nyakán kolonc, hanem önállóan dolgozhassak.