Nah, most, hogy Szula lassan egy hete Szöulban van és látom, hogy talpraesett akár egy macska, már kicsit könnyebb a lelkem. Azzal persze az agyára megyek, hogy mindennap megkérdezem, mit evett, mit fog enni, talált e valami gluténmentes kaját stb. Sajnos Koreában nem ismerik a glutén érzékenység fogalmát, és szinte mindenben található ilyen-olyan formában glutén, szószokban, fűszerekben stb. Nem könnyű, de persze nem lehetetlen vállalkozás a napi szintű (normális) étkezés. Mert mindennap nem ehet salátát, ugye és BBQ húst. Na, mindegy, majd megoldódik valahogy, remélem. Utánanéztem, hogy tudok csomagot küldeni és talán néha lehetőségem lesz legalább néhány száraz élelmiszert küldeni, amit reggelire vagy vacsorára meg tud enni.
Különben meg egy K-drama (koreai szappanopera) az élete, legalábbis szerinte. Hárman, barátnők mentek ki, és különböző helyeken tudtak szállást foglalni maguknak. Az egyik barátnője megérkezésük után összeesett és valamilyen rohamot kapott. A lánynak ezelőtt még soha nem volt ehhez hasonló rohama. ÉS másodszor is előfordult ez a hirtelen, remegős (epilepsziaszerű) roham, de akkor csak Szula volt vele. Ez volt a szerencséje, mert ha ő nem hív valakit aki tud koreaiul mentőt hívni, és nem tartja őt megfelelő pozícióban, amíg a mentő megérkezik, lehet, hogy már nem élne. Amikor megkaptam az üzenetet, hogy kórházban van, majdnem eldobtam a telefont, de aztán folytatta az üzenetet, hogy mi történt. Szinte egész éjjel bent maradt a lánnyal, akit mindenféle vizsgálatoknak vetettek alá, és Szulától kérdezősködtek, hogy mi történt, tud e valami előzményt erről. Szerencsére a kórházban már jól beszéltek angolul, de a mentősök csak koreaiul tudtak. Szóval utazott szirénázó mentőautón, és végigvirrasztott egy éjszakát egy szöuli kórházban. Majd reggel hatkor felhívta újra az orvos, hogy kérdezősködjön az előző nap történtekről. Ekkor mesélte, hogy úgy érzi K-drama az élete most mert olyan szürreális dolgok történnek vele. Mondtam neki, ha az ember nem a szobájában ül, hanem elindul, elutazik egy másik földrészre ahol feltehetőleg tíz hónapot tölt, akkor megeshet, hogy az élet elkezd zubogni körülötte, akár egy vízesés, és nem lesz egy alig csordogáló, lassú folyam. (Ez egy ősi indián közmondás :P )
Szóval mikor neki éjjel, nekünk nappal és ritkán fordul elő, hogy emberi időben tudunk beszélgetni. Az egyetem és a campus is egyébként nagyon szép. Tegnap regisztrált és már meg is kapta a diák igazolványát. A szoba, amit bérel, talán hat négyzetméter, épp hogy oldalazva befér a cuccaival, de azt mondja, úgysem fog itt sok időt tölteni, ez olcsó volt, inkább majd utazni szeretne innen, arra tartogatja a megmaradt pénzét. Sok a felfedezésre váró csoda, mindennap jön-megy a városban, buszozik, utazik. Egyelőre baromi meleg van ott is, nehéz volt újra hozzászoknia, de állítólag kemény ott a tél, szóval az sem lesz könnyű. Az én lányom egy mediterrán állat (ezt szoktam mondani amikor a szobájába lépve, ahol mindig be van húzva a függöny és harminc fokban is betakarózva fekszik az ágyon) de a forróságot nem bírja, azonban a hideget sem tolerálja, hiába van nyakig felöltözve. Az élet viszont pörög körülötte, remélem sok új élménnyel (jóval is és nem csak ijesztőkkel mint a kórházas sztori) fog gazdagodni. Most jelentkezett egy CT programra ahol elviszik őket TV stúdiókba meg ilyen érdekes helyekre. Korlátozott volt a jelentkezés, de ő gyors volt és sikerült bejutnia.
A képeket ő készítette a városról, az egyetemről és környékéről.
Ezt annyira várta. Én nem, vagy de, vagy mégse...
Nehéz erről beszélni, de majd ha lecsitul bennem anyailag a sikítófrász (amit persze elnyomok rendesen, ahogy szokás) majd írok róla.
Addig is:
Korán indultunk, hogy ne töltsük az egész napot az autóban. Terveztük, megállunk Monaco-ban és Cannes-t is megnéznénk, valamint St.Tropez is egy lehetséges megálló.
Felkészültünk, hogy csak másnap reggel érünk Calais-ba, és az Eurotunnel-re is akkor rendeltük meg a jegyet online, mikor már nagyjából tudtuk, mikor érünk oda.
Monte Carloban pezsgett az élet, szédületes meleg volt, de azért körülnéztünk kicsit. Picit elvette a kedvünket, hogy szemben Olaszországgal, itt egyáltalán nem találtunk gluténmentes kaját, a boltban is csak csomagolt kenyeret és kekszeket lehetett venni. Megcsodáltuk a pompás yachtokat amelyeket lankadatlan fáradtsággal mosott a személyzet, nyakig begombolt egyenruhában. Én meg csak azon gondolkodtam, hogy mi a jó fenét ér, ha én elzárom a vizet fogmosás közben, amikor itt több vizet használnak el a yachtok tisztogatására egy nap alatt mint én egy év alatt fogmosásra... Nah, ilyenek jártak az eszemben, ahelyett, hogy csak élveztem volna, hogy itt lehetek.
Az autóutakon felfestve láttuk a Forma1 alkalmával használt jeleket. Érdekes lehet itt lenni olyankor. Emlékszem egy filmre, Jean Paul Belmondo furikázott itt a hatvanas években, mint autóversenyző.
Mire Cannes-ba értünk már késő délután volt, ezért is volt sokkal kellemesebb az idő. A főúton végig gurulva egészen olyan érzésem volt, mintha az Andrássy úton mennénk, csak ott nincsenek pálmafák, bár azoktól eltekintve nagyon hasonlított. A tengerpart mellett parkoltunk és tettünk egy kellemes sétát, vártuk, hátha felbukkan egy moziból ismert arc, de nem találkoztunk hírességekkel. Másnap járt ott Brad Pitt és Leonardo Di Caprio, mint utóbb megtudtuk.
Mielőtt elindultunk Tibi másnap délelőttre vett jegyet az Eurotunnel-re, aztán egész éjszaka vezetett. Én nem is tudom, hogy bírja. Ez még nekem is fárasztó volt, pedig én csak ültem mellette és néha elszundítottam, majd arra ébredtem, hogy fizetős kapuhoz értünk, s mivel az én oldalamon volt az automata, hol fizettem, hol jegyet vettem. Így telt el az éjszaka és a reggel. Tízkor sikerült átjönnünk a csatorna alatt. Ezután én már csak ezzel vagyok hajlandó közlekedni, ha erre járunk, mert fél óra alatt átér és nem kell két és fél órán keresztül egy hajléktalan szálló érzetét keltő kompon ücsörögnöm valahol az étteremben (mert már csak ott van hely). Árban a különbség elenyésző, ha ezt nézzük.
Délután négyre értünk haza. Sunny teljesen odavolt örömében, Debiék pedig főztek nekünk vacsorára rizottót.
Utolsó napunk reggelén a szokásos sétám után főzök egy lecsót. A hozzávalók negyede már adott volt és ki kellett üríteni a hűtőt (paradicsom, szalonna, tojás, zöldhagyma, kedden vettünk egy fél szalámit, ami tök jól nézett ki, de ízre nem volt nagy szám) Tibi vett paprikát (azt hitte naivan, hogy a zöldségesnél talál, de nem, végül a Coopfi-ban kapott) hagymát, és pirospaprikát. Élmény ebben a konyhában főzni, a szívem szakad meg, hogy itt kell hagyjam hamarosan. Egy kis lábosban viszek át Elisának és Maurizionak és elmagyarázom nagyjából mi is ez. Maurizio azt mondja náluk is van ehhez hasonló és úgy hívják, Peperonata. Ha szegényes, akkor csak zöldségek, paprika, paradicsom egy kis bors és bazsalikom van benne, ha gazdag, akkor csirkehús is kerül a lábosba. Nos, ez majdnem ilyen, de mi nem teszünk csirkehúst a lecsóba, inkább szalonnát vagy kolbászt (jelen esetben szalámit). Megkérdezi, hogy magyar szalámi? Elmeséli, hogy volt Magyarországon és nagyon szerette az ottani konyhát. Megköszönik és kapok néhány körtét cserébe. Isteni, bár én reménykedtem, hogy abból a finom borból hozzám vágnak egyet, amit hétfőn este kóstoltam a pincében. De ami késik, nem múlik.
Werkfilm a "Lecsóról" amit Szula készített a szuper telójával igazi 4K-s élmény :) (kár, hogy az illatok még nem jönnek át a filmeken, de azért el tudjátok képzelni)
PISA
A maradék lecsót bedobozolom, műanyag tálkákat, kanalakat teszek mellé, és úgy döntök, ma magyar módra fogunk ebédelni kivételesen. Tehát valahol leülünk és a hazait elővesszük a táskából és elfogyasztjuk. Ez mondjuk nem sikerült tökéletesen, de ne legyünk telhetetlenek. Először is minél extrémebb helyen esszük meg a lecsót, annál viccesebb emlék lesz. Miután Pisa közepén, egy park mellett, a hűvös autóban belakmározunk belőle, mindenki elégedett a végeredménnyel. Ezután mém lett belőle, hogy itt vagy itt kellett volna megennünk, mert biztos nem volt még olyan magyar család, aki itt evett házi lecsót.
A Piazza Miracoli, azaz a csodák terén végre megcsodálhatjuk a nevezetes tornyot, de számos gyönyörű épület is helyet kap a téren. De kit érdekel a ferde torony, amikor olyan mókásak az emberek. Öregek, fiatalok, komoly üzletemberek vagy éltes matrónák, mintha mind valamilyen különös szekta rituáléját gyakorolnák: hadonásznak a torony előtt a füvön, a járdán, felmászva a vastag láncokat tartó oszlopokra. Partnerük utasításait követve emelgetik a kezüket, lábukat, hogy elkészítsék a megfelelő "eltolom, megtartom, lehúzom, bekapom a tornyot" képet, majd a többmillió hashtag mellé betuszkolják az Instagramra saját, ferde tornyos mutatványukat.
Ami a tornyon kívül megfog az egy gyönyörű bronzból készült szobor maradvány, igazi földre zuhant angyal. Konflisok hada veszi körül a teret. A lovak tikkadtan pihegnek az árnyékban, fejük lógatják.
Mi is tikkadunk, borzasztó meleg van. Visszasétálunk az autóhoz és irány a strand!
Mire a fehér homokos strandra érünk, már fél öt is elmúlt. A lányok azonnal a vízbe ugranak, mi meg napozgatunk, és hallgatjuk a jó kis olasz diszkót, hogy jó barnára süljünk mire hazaérünk a hűvös Angliába, ahol jelenleg 15 fok van és esik. (ezt egyáltalán nem bánjuk, sőt... :)
Érdekesség:
Miért fehér homokos ez a partszakasz? Megdöbbentő amit megtudtunk a link itt: Toszkána mániaoldalról.
Ez az oldal valóban hasznos információkkal látott el bennünket, akárhová is mentünk Olaszország ezen részén. Nem csak a városok történelmébe pillanthattunk be, hanem hasznos tanácsok vannak a közlekedésről, parkolásról és azok díjáról, múzeumokról. Ha valaki itt szeretne tölteni néhány napot, ajánlom, hogy itt tájékozódjon.
A kávéval kezemben megtorpanok korán reggel, amikor egy fehér Jack Russel állja el az utam az udvaron. Simogatható, nyúzható kis eb. Aisát felébresztem (aki közben lecuccolt az apró szobából a földszinti részbe, mert szerinte a kisszoba tele volt szúnyogokkal) mert nem akar rólam leszakadni. Majd Aisáról sem. Szétszed egy labdát, bejön a házba utánunk, játszani akar. Elisától megtudom, a szomszéd kutyája Graco, aki átszökött hozzánk kicsit szórakozni. Mikor elindulunk aznapi kirándulásunkra, az autó után fut labdával a szájában. Szerencsére épp megérkeznek a szomszédok a kerékpározásból és nyakon csípik.
Saturnia Terme-hez nem túl hosszú az út, de az utolsó tíz kilóméter igencsak megviseli a gyomrunkat. Tibi próbál lassan vezetni a szerpentineken, de még így is érezzük a torkunkban a reggelit.
A főútról, mielőtt lekanyarodunk a dombról, jól látható a természet alkotta termálfürdő, és a temérdek ember is, akik a meleg ellenére a 4O fokos vízben áztatják magukat. A parkolás ingyenes, és akárha a Velencei tó egyik szabadstrandjára indulnánk a poros úton, az egyetlen büfé mellett elhaladva érezni a sültkrumpli nehéz, zsíros szagát. De nem a tó vár minket, hanem egy felülről zubogó, majd az alatta kialakult kádakba folyó, onnan tovább zubogó, majd az alján patakká szelídülő, meleg, termálvíz.
Én nagyon élvezem, Szula csalódott, mert nem úszhat, így inkább leül a nagy nehezen kiválasztott, zsebkendőnyi helyünkre. Aisa először velem jön, de gyorsan ráun, és visszamegy a tesójához. Tibi képeket készít én meg felfedezem lentről fölfelé, majd föntről lefelé mászva, botladozva, a víz alatt görgő apró, golyó alakú köveken egyensúlyozva, hogy szégyenszemre ne taknyoljak bele valakinek a nyakába. Ha néhány órát itt tölthetünk, talán lecsendesülök és leülök, hogy áztassam én is magam, de míg fel nem fedezem minden szegletét ennek a furcsa fürdőnek, nem tudok leülni a fenekemre. Néhány furcsaságot eszünk, amit az étlapról ki tudunk választani. Szula nagyon sós krumplit kap, Aisának a burgerébe teszik a sültkrumplit, Tibi paradicsomot és hozzá kétféle sajtot kap (mindkettő penészes, ahogy kell, de az egyik nagyon büdös akárha a hűtő mögül kaparták volna elő néhány év "érlelődés" után) Talán én jártam a legjobban: sárgadinnye szeleteken hajszálvékony Serano-i sonkaszeletek.
Mi "gyerekek" visszamegyünk "játszani" a lányok meg mint a nagymamák, őrzik a takarót és a táskát. Fél óra múlva megdördül az ég és kövér esőcseppek potyognak az égből. Más esetben legyintenék az egészre, de a lányok küldik az üzeneteket a takaróról, hogy "Esik az esőőő" és "gyertek gyorsan, mert mindenki megy" és a neten látott, pár nappal ezelőtti óriási jégesők és viharok ismeretében, inkább összecuccolunk és be az autóba. Emlékül azért hozok egy maréknyi "golyócskát" a víz alól.
MANCIANO
Az eső nem tart sokáig, így megállunk Manciano-nál és amíg a csajok az autóban maradnak Tibivel felmegyünk ebbe az apró, meseszerű városkába. Persze, ahogy elindultunk, újra eleredt az eső. Egy ideig ácsorogtunk egy kapualjba, de aztán vállrándítva sétáltunk tovább az esőben. A langyos "zuhany" nem árt, jólesik. Irigykedve néznek az árkádok alatt menedéket kereső turisták. Hah! Hiszen Angliából jöttünk, vagy mifene! :)
PITIGLIANO
Nem lehet kihagyni a tufára épült, középkori várost, Pitigliano-t amely az útról megpillantva szinte kelleti magát, hogy felfedezzük. Úgy tűnik, mintha az egymásra épült házak magukból a sziklákból lettek volna kifaragva, és ez majdnem igaz is. A nap kisüt, és a hatalmas völgy fölött elterülő várost kanyargó szerpentinen közelítjük meg. A völgyre néz az óváros, a falakon kívül a modernebb város kapott helyet. Az utcákon sétálva, akár egy film díszleteibe csöppentünk volna, meseszerű házak, lépcsők, kutak. Az utcán varrogató, vagy a nyitott ajtókban, otthonkákban trécselő öregasszonyok, a főtéren kvarterkázó öregek még több színt visznek ebbe a különös, középkori hangulatba. Ezt vártuk, és az élményt megkaptuk. A lányok is élvezik a sétát, fotókat készítenek, bekukkantanak az árnyékos sikátorok házai közé, lenéznek a városfal mellvédjéről.
Hazafelé hiába keressük a koordináták alapján megadott, a völgyben elhúzódó hosszú ciprusfasort, ahol azt terveztük a lemenő nap sugaraiban felvesszük felülről az autót, ahogy kanyargunk az úton, ahogy ezt néhány filmben már láttuk. De sajnos nem találtuk meg. Az összes ehhez hasonló, ciprusos út, magánút volt, és egy házhoz tartozott.
