Irány Toscana! 4. Saturnia terme, Manciano, Pitigliano

Graco

A kávéval kezemben megtorpanok korán reggel, amikor egy fehér Jack Russel állja el az utam az udvaron. Simogatható, nyúzható kis eb. Aisát felébresztem (aki közben lecuccolt az apró szobából a földszinti részbe, mert szerinte a kisszoba tele volt szúnyogokkal) mert nem akar rólam leszakadni. Majd Aisáról sem. Szétszed egy labdát, bejön a házba utánunk, játszani akar. Elisától megtudom, a szomszéd kutyája Graco, aki átszökött hozzánk kicsit szórakozni. Mikor elindulunk aznapi kirándulásunkra, az autó után fut labdával a szájában. Szerencsére épp megérkeznek a szomszédok a kerékpározásból  és nyakon csípik.

Saturnia Terme-hez nem túl hosszú az út, de az utolsó tíz kilóméter igencsak megviseli a gyomrunkat. Tibi próbál lassan vezetni a szerpentineken, de még így is érezzük a torkunkban a reggelit.

A főútról, mielőtt lekanyarodunk a dombról, jól látható  a természet alkotta termálfürdő, és a temérdek ember is, akik a meleg ellenére a 4O fokos vízben áztatják magukat.  A parkolás ingyenes,  és akárha a Velencei tó egyik szabadstrandjára indulnánk a poros úton, az egyetlen büfé mellett elhaladva érezni a sültkrumpli nehéz, zsíros szagát. De nem a tó vár minket, hanem egy felülről zubogó, majd az alatta kialakult kádakba folyó, onnan tovább zubogó, majd az alján patakká szelídülő,  meleg, termálvíz.

 Én nagyon élvezem, Szula csalódott, mert nem úszhat, így inkább leül a nagy nehezen kiválasztott, zsebkendőnyi helyünkre. Aisa először velem jön, de gyorsan ráun, és visszamegy a tesójához. Tibi képeket készít én meg felfedezem lentről fölfelé, majd föntről lefelé mászva, botladozva, a víz alatt görgő apró, golyó alakú köveken egyensúlyozva, hogy szégyenszemre ne taknyoljak bele valakinek a nyakába. Ha néhány órát itt tölthetünk, talán lecsendesülök és leülök, hogy áztassam én is magam, de míg fel nem fedezem minden szegletét ennek a furcsa fürdőnek, nem tudok leülni a fenekemre.  Néhány furcsaságot eszünk, amit az étlapról ki tudunk választani. Szula nagyon sós krumplit kap, Aisának a burgerébe teszik a sültkrumplit, Tibi paradicsomot és hozzá kétféle sajtot kap (mindkettő penészes, ahogy kell, de az egyik nagyon büdös akárha a hűtő mögül kaparták volna elő néhány év "érlelődés" után) Talán én jártam a legjobban: sárgadinnye szeleteken hajszálvékony Serano-i sonkaszeletek.

Mi "gyerekek" visszamegyünk "játszani" a lányok meg mint a nagymamák, őrzik a takarót és a táskát.  Fél óra múlva megdördül az ég és kövér esőcseppek potyognak az égből. Más esetben legyintenék az egészre, de a lányok küldik az üzeneteket a takaróról, hogy "Esik az esőőő" és "gyertek gyorsan, mert mindenki megy" és a neten látott, pár nappal ezelőtti óriási jégesők és viharok ismeretében, inkább összecuccolunk és be az autóba. Emlékül azért hozok egy maréknyi "golyócskát" a víz alól.

MANCIANO
Az eső nem tart sokáig, így megállunk Manciano-nál és amíg a csajok az autóban maradnak Tibivel felmegyünk ebbe az apró, meseszerű városkába. Persze, ahogy elindultunk, újra eleredt az eső. Egy ideig ácsorogtunk egy kapualjba, de aztán vállrándítva sétáltunk tovább az esőben. A langyos "zuhany" nem árt, jólesik. Irigykedve néznek az árkádok alatt menedéket kereső turisták. Hah! Hiszen Angliából jöttünk, vagy mifene! :)

PITIGLIANO

Nem lehet kihagyni a tufára épült, középkori várost, Pitigliano-t amely az útról megpillantva szinte kelleti magát, hogy felfedezzük. Úgy tűnik, mintha az egymásra épült házak magukból a sziklákból lettek volna kifaragva, és ez majdnem igaz is. A nap kisüt, és a hatalmas völgy fölött elterülő várost kanyargó szerpentinen közelítjük meg.  A völgyre néz az óváros, a falakon kívül a modernebb város kapott helyet. Az utcákon sétálva, akár egy film díszleteibe csöppentünk volna, meseszerű házak, lépcsők, kutak.  Az utcán varrogató, vagy a nyitott ajtókban, otthonkákban trécselő öregasszonyok, a főtéren kvarterkázó öregek még több színt visznek ebbe a különös, középkori hangulatba. Ezt vártuk, és az élményt megkaptuk. A lányok is élvezik a sétát, fotókat készítenek, bekukkantanak az árnyékos sikátorok házai közé, lenéznek a városfal mellvédjéről.

Hazafelé hiába keressük a koordináták alapján megadott, a völgyben elhúzódó hosszú ciprusfasort, ahol azt terveztük a lemenő nap sugaraiban felvesszük felülről az autót, ahogy kanyargunk az úton, ahogy ezt néhány filmben már láttuk. De sajnos nem találtuk meg. Az összes ehhez hasonló, ciprusos út, magánút volt, és egy házhoz tartozott.