Somló is...

Rájöttem hogy azért nem szeretnék száz évig élni mert rohadt érzés, hogy kihalnak körülötted a gyerekkorod a fiatalságod az életedet meghatározó emberek, szinészek, zenészek, barátok...és csak emlékük marad. Ma az egyik legnagyobb magyar zenész ment el 😢

Nyár, és tényleg az!

Egy hete suliszünet lassan és nekem még két hét a szabadságig. Sokat nyavajogtunk az elmúlt két évben, mert elmaradt a nyár csak olyan nyaracska de még az se nagyon volt itt Angliában. 2013-ban hosszú hetekig igazi meleg volt, de nem az a kibírhatatlanul dögmeleg kánikula. Akkor fürödtünk a tengerben is, noha nem volt husz fokos sem, de mégis jólesett. Itt a tenger átlag hõmérséklete 12-16 fok és csak nagyon ritkán emelkedik e fölé. 

Most, hogy el ne kiabáljam már negyedik napja dübörög a nyár, valódi huszonöt fokkal ami a napon harminc is lehet.   Tele a város túristával, reggelente bringával megyek dolgozni és végig gurulok a kikötõn, ahol már kocogók és korán kelõ túristák lézengenek. Délután pedig három körül lemegyünk az egyik legkellemesebb partra a Goodringtonra és ott napozunk estig. Tegnap elõtt már bemerészkedtem a vízbe, de tegnap egyszerüen fantasztikus volt, mert kellemesem langyos volt a tenger. Tibi a Garmin óráját a víz alá tette, és az megmérte a víz hõmérsékletét ami 23fok volt! A partközelben persze, de beljebb, ahol már derékig ért a víz, se volt sokkal hüvösebb. Remélem így marad még egy darabig. Vasárnap leszek szabadnapos és szeretnék a Bantham beachre elmenni ahol tavaly is voltunk Tibi szülinapján. 

A macska

Szóval van itt ez a macska...

Vörös bundás rozsdás szemū öregasszony. Már legalább a hetedik életét tapossa. Két házzal arrébb lakik a gazdája, aki talán hasonló korú emberi számítással. Ideköltözésünk másnapján néhány percre nyitva maradt a bejárati ajtó, amikor Aisáért elugrottam a suliba délután. Amikor hazajöttünk és beléptünk csak annyit láttam, hogy lépeget fel a lépcsõn kényelmesen. A gazdája néhányszor kereste nálunk amikor napokig színét sem látta, akkor mesélte, hogy az elõzõ lakóhoz is bejárása volt. 

Nem voltunk macskásak. Kutyások voltunk mindig is. 

Jött, leült az ajtóba, majd amikor az kinyílt besétált, egyenesen a konyhába. És enni kért. Beszélgettünk, de tényleg. Nyávogott válaszként arra, hogy éhes-e, és ment a hūtõhöz. Simogattuk, sonkával etettük, lefeküdt a függöny mögé a teraszajtónál. Amikor kialudta magát nagyot nyújtózkodott és az ajtóhoz ment, szólt, hogy menne.

Amikor pofátlanul az ágyra és párnákra áhítozott akkor határozottan visszautasítottam. Megsértõdött, elment. Napokig nem láttuk. 

Vettem cicakaját, ne a hütõböl csent maradékokon éljen. Biztos azért kap otthon is. Gondoltam lyukat vágok egy dobozra és párnát teszek bele. Kivülre egy használt pólót húztam. Jött, jóllakott és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, bebújt a lyukon és elégedetten dorombolt. Hát így vagyunk vele. Pedig kutyások vagyunk...