Hangoskönyveim

Itt is megosztom, hátha valakit érdekel.
A rövidke novelláimból hangoskönyveket készítek, rendkívül költségkímélő módon, mivel én vagyok az író, a felolvasó, a zenei betétek szerkesztője és a videó szerkesztője is. Az egyedüli költségem a royalty free zene letöltése az iTunes store-ból. Az első kettőt ( most aktuális karácsonyi novellák) már megosztottam a saját YoTube csatornámon és a Hangoskönyvtár YouTube csatornáján mert ott egy picit több a feliratkozó mint nálam :D Jó visszajelzések jöttek, ezért lehet, hogy megpróbálkozom még néhánnyal, aztán ha elég időt tudok szakítani,  a könyvem is felolvasom.
A két novella közül az egyik (A mandarin) a februárban megjelenő Ezerszín novelláskötetben is szerepelni fog. Az Irodalmi ház pályázatán sikerült a kötetbe kerülnöm.
A másikat egy ausztrál, magyar nyelvű havilapba írtam. Már néhány hónapja van szerencsém írni egy-egy rövid novellát az újságba, melyet az ott élő (56-os vagy még korábban kivándorolt) idősebb magyar emberek között terjesztenek. Közel ötszázan vannak. Terjesztője, Arje Singer egy nyolcvan éves bácsi aki iszonyatosan jó fej. Még a második világháború után alijázott (14 évesen) Izraelbe, majd onnan néhány év múlva feleségével együtt Ausztráliába. Az édesapjáról, családjáról, és a háború előtti és közötti időszakról írt könyve megjelent néhány éve Magyarországon is, az 
Igazgató úr. 
Volt szerencsém az új könyve kéziratát javítgatni és elolvasni, amit remélem, hogy sikerül még kiadnia életében. Arje korát meghazudtolva használja ki az internet adta lehetőségeket, fantasztikus ember.
Tehát itt a két videó, ha valakit érdekelnek a novelláim. Remélem nem okozok csalódást íróként és felolvasóként, valamint hangoskönyv szerkesztőként sem :)
Kellemes, nyugodt karácsonyi készülődést kívánok mindenkinek!

Macsek

A vörös macska -  ami nem a miénk, hanem a valamelyik szomszédé itt az utcában - rendszeresen bejár kajálni, és aludni hozzánk. Ez persze mióta itt élünk előfordult néhányszor, de volt, mikor hetekig nem láttuk, vagy csak az utcán. Ilyenkor meg se akart ismerni, sőt pimaszul elfordította a fejét.
Néhány napja viszont esténként itt nyávog az ajtóban, míg be nem engedem. Ha kinyitom az ajtót, úgy rohan be, mint akit épp kergetnek, és azonnal a konyhába slisszol, éktelen nyávogás kíséretében. Arra már rájöttem, hogy a száraz macskaját nem szereti, vagy már olyan vén, hogy a néhány fogával nem tudja elropogtatni, ezért néha veszek olcsó macsek pástétomot, és azt befalja pillanatok alatt (kivéve a halasat).  Ezután megkeresi a legkényelmesebb helyet a lakásban, s ott elhever. Sokszor nem veszem észre és hopp, már le is ment Aisa szobájába és az ágyán megpróbál az ott felsorakoztatott plüssök közé vegyülni, vagy az ágya alá. Néha valamelyik szekrény aljában találom meg a ruhákon. Több nyelven beszél. Teljesen jól megérti a magyart is, mert én csak úgy tudok vele beszélgetni. Van úgy, hogy Debi és Dan szóba elegyedik vele, és akkor az angolt is kifogástalanul nyávogja. Megmutattam neki, hogy hová fészkelheti be magát, ha itt akar maradni és nem akarja, hogy kitegyem a szűrét. Megalkuvó volt, bár nem teljes mértékben. Van egy babzsák fotelünk, azt szívesen használja, de csak akkor, ha valami rá van terítve, mert egyébként hidegnek találja. Ott aztán összegömbölyödve addig alszik (néha horkolva), míg el nem érkezik a lefekvés ideje nálunk is, és kirakom, hogy menjen haza. Reggel visszajön újabb két órára. Tegnap előtt úgy tettem ki, hogy megígértem, este visszajöhet. És jött. Mindennap azóta. Szerintem amikor kiteszik a gazdái azonnal iderohan és itt folytatja a szundikálást. Jó fej az öreg na. Még azt is meghódítja, aki egyébként nincs annyira oda a macskákért. Azokhoz direkt odamegy és törleszkedik, hiába ágálnak ellene. A nevét nem tudom, Debiék Ginginek hívják a vörös bundája miatt én csak egyszerűen macseknek.

Jön a karácsony, és kell egy kutya!

Már csak egy hónap karácsonyig, de minden telis tele van karácsonnyal körülöttünk. A szálloda már november eleje óta csillog villog a sok dísztől. Télapó életnagyságban megtekinthető a társalgóban, lábánál random néhány őzike és szarvas...csak úgy. Az energiám viszont egyre kevesebb, mert gyorsan feltöltődöm, de még gyorsabban lemerülök. Ilyenkor szoktak telefont is cserélni...
A lányok körül zajlik az élet, de szerencsére nincs nagy zajlás egyik körül sem. Régebben volt olyan, hogy úgy éreztem valami családsorozat hőse vagyok mert ahogy megoldódott az egyik életbevágó gondja és végre fellélegezhettem, jött a következő rész és a másiknál merült fel az  óriási megoldhatatlan probléma. Ezekből én általában nem úgy kerülök ki mint a Goldberg család anyuja (az egyik kedvenc sorozatom ami olyan mintha a nyolcvanas években játszódna és anyu tigrisként száll szembe mindennel és mindenkivel. Néha túl ciki és nyomulós :D ). Szóval semmi bölcsesség és konklúzió nincs a végén csak szimpla fellélegzés...ez is megvolt, jöhet a következő.
Aisa kitűnő tanuló és ezt bátran felvállalja. Ma reggel mesélte épp, hogy az egyik jajdenemszeretem lány aki néha be-beszól neki, azt mondta az egyik teszt eredményhirdetése után (mert Aisának lett a legjobb), hogy Aisa, you are a nerd... de cseppet sem hízelgésképpen. Aisa erre meghajolt és megköszönte neki a kedvességét. Ez nagyon tetszett, belevaló csaj, nemcsak totál okos :) Én nem is tudom, hogy kire ütött?
Szula ezerrel csinálja a fotó projectet amit felvállalt erre az évre. Először fotómontázsokat készített az első világháborús képeket összemosta egy most készült felvétellel. Természetesen a helyszínek azonosak voltak. Most pedig tele van a mélyhűtőnk műanyag dobozokkal ahol virágok fagytak jégbe és nem a jég virágzik. Bár az is előfordul. Készül az egyetemre, remélem most össze fog neki jönni.
Debi nemsokára leteszi a jogsit, s már teljes értékű grafikai tervezőként dolgozik a kis cégnél ahol gyakorlaton volt.  Mindenki éli a kis életét s néha összetalálkozunk a konyha környékén.
A fejembe vettem, hogy lesz egy kutyánk. Most már tényleg, mert nem bírom nélküle. Nekünk mindig volt kutyánk, most pedig lassan hét vagy nyolc éve kutyátlanok vagyunk. De szeretnék megmenteni egy kutyát. Nem akarok pedigrés horror drága kiskutyát venni egy tenyésztőtől hanem új esélyt, szerető otthont szeretnék adni egy néhány éves ebnek. Akár idősebbnek. :)
De rájöttem, hogy itt a ködös albionban egy, a harmadik világból érkezett kisgyereket előbb örökbe fogadhatsz mint egy kutyát. Nincs ám olyan, hogy odamész a kutyamenhelyre és választasz egy kutyát majd vidáman hazaviszed. Először is a kutyák nem telepeken vannak, nagyrészt ideiglenes befogadóknál kapnak helyet, ahová nem lehet csak úgy odamenni, hanem ki kell tölteni egy kérdőívet, anyja neve három példányban, cipőméret és hány fogad van...stb. Hány órát vagy otthon a kutyával, mekkora a kerted, mit dolgozol, hány családtagod van és ami a legfontosabb: TULAJDONOSA VAGY E A HÁZNAK VAGY CSAK BÉRLŐJE.  És szerintem minden ezen a kérdésen áll vagy bukik. Itt nem olyan könnyű kisállattal lakást bérelni. A legtöbb tulajdonos kiköti, hogy nem hozhatsz kutyát vagy macskát. Ezért feltételezik, hogy ha lakást váltasz és beleunsz , hogy a kedvenced miatt nem kaphatod meg amit szeretnél, gyorsan túladsz rajta, visszakerül az ideiglenes befogadókhoz. Ilyen persze biztos előfordul. Szóval a kérdőívet online elküldöd az különféle szervezeteknek akik hirdetik a kutyukat az interneten. Megnézheted képen, elolvashatod a tulajdonságait, gyerek mellé lehet, kutya macska mellé nem, szabadon lehet engedni sétáltatáskor, vagy nincs olyan jól szocializálódva és sok sok tanításra van szükség stb. Ez eddig rendben is van. Kapsz egy visszaigazolást, hogy jaj de rendes vagy, majd írunk ha oké, de ha nem írunk akkor ne írj, mert akkor nem oké...
Eddig a fejem tetejére is állhattam de még addig nem jutottam el, hogy egy kutyát megnézzek. Persze ez sem egyszerű, mert ha véletlenül úgy néz ki megfelelsz a kritériumoknak (gazdag vagy és egész nap otthon pihensz az óriási kertedben ezért van időd a kutyádra) akkor látogatni kell a kutyát és ha szimpi vagy neki és a befogadó gazdiknak akkor néhány alkalom után elhozhatod őt. Pont ezért túl messze lévő kutyáknál esélyed sincs mert nem utazol hetente két-háromszáz kilómétert a szoktatás miatt.  De persze akkor is véletlenszerűen meglátogatnak néha, hogy a kis kedvenc sorsa jól megy nálad vagy sem.
Ez van. A múlt héten már egy nyolc éves labira pályáztam de még nem kaptam semmi visszajelzést a szervezettől. Nézegetem a kutyukat a neten, de csak egész aprók vannak és horror árakon. Most a legújabb divat keresztezni és új nevekkel ellátni a különböző kutyafajtákat és jó drágán eladni. Aisa még a karácsonyi ajándékáról is lemondana egy kutyuért, Debi a fenntartási költségek miatt aggódik Szula pedig elhatárolja magát mert úgy is jövőre egyetemre megy.
Sokat gondolkodtam, látva a magyar ismerőseim által megosztott szegény kivert kutyákat és a "valaki segítsen mert elaltatják" kezdetű bejegyzéseket, hogy hazaugrunk és elhozunk egy kutyát, de az sem olyan egyszerű mert sok a papírmunka és a mostani autónk sem alkalmas egy huszonnégy órás útra főleg egy ismeretlen kutyával. Nem is beszélve a rengeteg időről, ami persze nincs. Abban bízom, hogy egyszer rám mosolyog a szerencse és az ölembe pottyan egy valami teljesen nagy véletlennek köszönhetően. Addig is álmodozom.

Az új könyvespolc

Szeretem a könyveket. Még azokat is amelyeket képtelen vagyok elolvasni. És ezt nem kifejezetten a tartalmára mint inkább a számomra nehezen érthető nyelvezetére gondolok. És hát igen...sajnos az angolt csapom vágom (szegényt) de az angol nyelvű könyvek olvasására még nem tudtam magam rávenni, kivéve ha valami nagyon egyszerű, pár mondatos színes ábrákkal teli vékonyka könyvről volt szó, mint például amit Debike vett születésnapomra (Jane Austen élete nagyon röviden). De akkor is ha nem tudom elolvasni, egy könyv számomra érték. Még ha ötven pennyért vettük is egy charity shopban. Éppen ezért felháborodottan szedem ki a szobák szemeteséből is (igen abból is!) a vendégek által kiolvasott és otthagyott könyvet. Miért? Kérdezem ilyenkor. Ez nem egy napilap nem egy újság amit persze, hogy nem tartogatunk. Persze van aki csak ott hagyja az asztalon, hogy majd talán más is elolvassa. Ilyenkor összegyűjtök néhányat majd leviszem a hotel nagy társalgójába. Régen volt ott egy kis szedett vedett polcocska a földön ahol néhány saláta könyv árválkodott. Ilyenkor mindig rendbe raktam őket és mellé tettem az újakat. Mikor az új manager megérkezett, rendet teremtett mindenhol, ami sok esetben hasznos volt de sokszor persze nem értettem egyet vele. De kit érdekel egy housekeeper véleménye?
Tehát mikor minden tévé a szobákban nagyobbra lett cserélve (ki tudja miért) és a társalgó kapott az óriási tévé helyett egy gigamegaóriásit és kicsit pofásabbá tették a recepció kinézetét (amit egyáltalán nem bántam mert eltűnt egy csomó helyről az a borzalmas művirág dekoráció és a száz éves függönyök ki lettek cserélve) megjegyeztem a recepción az egyik kollégának, hogy hol vannak a könyvek? Olyan sok összegyűlt az évek során. Miért kell nekem azt a néhány könyvet a kandallópárkányra pakolásznom miért nincs egy polc ahol a vendégek nézelődhetnek. Hiszen az idős emberek nem néznek olyan sokat tévét, talán az csak a teniszmérkőzések során van bekapcsolva. De viszont szívesen olvasnak, kötögetnek, beszélgetnek a közös társalgóban. De kit érdekel egy HK véleménye?
Ma azonban különös dolog történt ami az egész további napom feldobta és kicsit megdobogtatta szívem.
A lengyel karbantartó kollégám aki ezermesterként működik a hotelben, ebédszünetben egy nyers fából kivágott falipolc oldalát mutogatta nekem én meg bólogattam, hogy "tök jó, ügyes vagy!" de fogalmam sem volt miért érdekli a véleményem. Aztán mikor porszivózni kezdtem a recepciót a műszak végén, hirtelen felfedeztem a társalgóban egy polcot a falon, rajta azzal a néhány könyvecskével amit én hordozgattam le. Alatta a prospektusoknak is csináltak egy falipolcot és végre nem egy ronda asztalon vannak szanaszét a helyi látványosságokat hírdető színes brossúrák. Ekkor jött a manager, hogy "Na, hogy tetszik?" Én pedig vigyorogva bólogattam, hogy nagyon is tetszik. Igaz aprócska, de a miénk :)

Suli..újratöltve

Ma elkezdődött a suli. Egészen teljes két napig fog tartani azután hétvége következik, hogy a gyerekek a megrázkódtatást valahogy megpróbálják kiheverni és hozzászokni a gondolathoz, hogy következő héten teljes öt napot kell gályázni, hogy hétvége legyen újra.
Szula utálja, mert a barátai elmentek, és ő kénytelen még egy évet lehúzni, hogy összehozza azt a fránya ABB eredményt ami a Sheffield Uni felvételének az előfeltétele. Ebben az évben nem jött össze sajnos de az A level eredmények megmaradtak így az egyik tantárgyat javítja csak és felveszi a business-t másodiknak. Nem írigylem. Egyébként is nehezen barátkozik és az utolsó évben néhány barátot szerzett a suliban (kilencedik óta jár oda) és most újra egyedül maradt.
Aisa stresszel, hogy mikor kezdenek már rendesen tanulni és házit kapni stb, mert míg nincs órarendje és nem rendszerezheti a tantárgyakat, hogy mikor mit kell csinálni addig az idegösszeomlás határán van. Az új cipőket sarok résznél tegnap kikalapáltam és előre felragasztották a tapaszokat, hogy még véletlenül se törje fel a lábukat hazáig, de Aisának mégis sikerült sántikálva hazajönnie. A legrosszabb az egészben, hogy holnap is ugyanabban a cipőben kell mennie, nem vehet fel mást arra hivatkozva hogy ez feltörte a lábát, mert nem engednek csak fekete (nem edző) cipőt.
Az utcán megjelentek a különféle egyenruhában slattyogó, siető, idétlenkedő és az úttestre egymást kilökdöső gyerekek. Szóval gyorsan vége lett ennek a rövid nyári szünetnek és hurrá újra nyitva a suli.

Családfa kutatás, avagy tudd meg honnan származol

Izgalmas dolog ez. Minap a húgommal találkoztam és mesélte, hogy megrendelte az Ancestry.com oldalán a DNS vizsgálatot, ahol megállapítják egy üvegcse nyálból, hogy százalékos arányban mely földrészről, országokból, népcsoportoktól származol. Nem olcsó a dolog, most 79 font egy alap vizsgálat de azt mondta, hogy épp akció volt és ő 59 fontot fizetett érte. Izgalommal vártam az eredményt, mivel testvérek vagyunk és így néhány százalék eltéréssel de nagyjából ugyanazok az eredmények lehetnek mindhármunknál. Amikor elmeséltem otthon, természetesen mindenki ilyen tesztet akart. Érdekes lehet a gyerekeknél, ha már tudjuk az enyémet és Tibiét is. Néhány nap múlva Viki átküldte az eredményt, ami nem okozott óriási meglepetést, hiszen 79 százalékban észak európai, kilenc százalék olasz és görög (?) majd a fennmaradó százalékok megoszlanak nyugat európa, finn, európai zsidó, spanyol, ír, skandináv és a brit nemzetiség között.

Mindig is érdekeltek az őseim, bár felmenőim nem rendelkeztek kutyabőrrel. Tavaly belevetettem magam a genealogia.blog.hu oldalon a digitalizált születési, halotti, házassági anyakönyvi kivonatok böngészésébe, melyeket a tizenkilencedik század végétől egészen a nyolcvanas évekig megyék és városok szerint rendszerezték. Maga az anyakönyv van felmásolva és virtuálisan végignyálazhatjuk az összeset hosszú, hosszú órákon keresztül. Persze ha van valami kiindulópont, város, körülbelüli évszám és vezetéknév, az sokat segít. Anyám részéről megtaláltam egészen az üknagymamámig és azok néhány testvéréig mindenkit. Izgalmas volt maga a nyomozás is.

Persze nemesi vér nem csörgedez az ereimben, hanem inkább napszámosok, béresek, cselédek voltak az őseim. Apám részéről már a két "ss" és "y" gyakoribb volt a felmenők között, de mit érek vele, hiszen őt a szülei örökbe fogadták, tehát nem vérszerinti gyökereket találtam. A Sherlock Holmes-i nyomozásban részt vett Aisa is és amikor a szálak néhány helyen összefutottak, már történeteket, sorsokat meséltek el. Például üknagyapám valószínű, hogy kétszer nősült, és az első feleségével született gyereke meghalt. Lehet, hogy ezért váltak szét, majd később az új feleségétől született dédnagyapám. Már regények születtek a fejemben a földeken dolgozó szegényemberek sorsáról, hányattatott életéről. Az is érdekes volt, mikor a halotti anyakönyvi kivonatokat böngésztem,  és azokban leírták a halál okát valamint hogy hány éves volt az illető. A tizes években rengeteg gyerek halt meg tüdővészben, vagy gyengeségben néhány naposan. Az első világháború után voltak lőtt sebek, vagy más sebesülések. Sajnos több fiatalember és gyerek halt meg mint idős. Ha valaki hetven év fölött meghalt annak egyszerűen a halál okának csak annyit írtak, hogy "agg aszály". Aztán voltak szúrt sebek a szívbe, vagy egy földbirtokos főbelőtte magát. Úgy éreztem mintha egy kút mélyére pillantanék bele, és száz  éve elfeledett emberek sorsának utolsó bejegyzéseit olvasnám. Ami persze így is van. Hiszen ki emlékszik már a pici hat napos Gergelyre, aki a vele született gyengeségbe halt bele. Vagy az 1919 január 17-én reggel kilenckor tüdővészben meghalt kilenc éves Misikére és még ugyanaznap délután ötkor őt követő hat éves Józsikára? Micsoda csapás lehetett ez a szülőknek, ugyanazon a napon mindkét gyerekük meghalt. Persze voltak akkor sokan, heten-tizen egy családban. Szóval míg a családtagokat kutatom, más sorsokba is nyerek egy pillantást. Ennek csak a lassú wifi vethet véget vagy az éjjel tizenkét óra amikor másnap dolgozni kell menni. Akit ez érdekel, javaslom keresse meg az oldalt valamint az Ancestry.com oldalán már a külföldön letelepedett ősök, rokonok után is lehet kutatni és összerakni a teljes családfát.

Ingyenes maga a keresés de sajnos ha hivatalosan is össze akarod kötni a családfákat és komolyan belevetni magad a keresésbe, akkor az havi 18 fontba fáj amit nem is értek miért ennyi? Megérteném ha évi húsz fontért korlátlanul kutakodhatnánk de ezt havi 18-ért már rablásnak tekintem. Persze nagy divat ez most, talán ezért is ennyi. De ingyen is rengeteg dolgot lehet megtalálni és a saját családfád egyik levélkéjére írni az egyik ősöd nevét.

Az ötödik év

Nem mehetek el ma aludni anélkül, hogy ne írnék pár sort a mai évfordulónkról. Öt éve ezen a napon léptük át az országhatárt úgy, hogy végleges döntést hozva új életet kezdjünk egy ismeretlen ország ismeretlen városában. Az érzés ami a megérkezésünkkor meglepett szerencsére soha de soha többé nem jött vissza, nem ismétlődött meg, hogy itt Angliában, ebben a városban van az utazásunk vége és innen nem megyünk haza egy-két hét múlva mert ez nem nyaralás, hanem itt folytatódik az életünk ez lesz az otthonunk ezután. Olyan valószínűtlen volt ez a tény amikor az üres lakásból este fél hatkor lekóvályogtunk a városba. Hasonló idő volt mint most: egy esős és szeles nap után kis napsütés estére. A várost teleszemetelték a turisták vagy csak a szél miatt volt tele hulladékkal. Furcsa alakok jöttek szembe az úton, hangoskodó fiatalok (ma már tudom, hogy az itteni nyelviskolások jönnek minden nyáron és ők randalíroznak féktelenül) A kikötőbe lerohantunk, hogy legalább a tengert lássuk, de az is csupa szemét volt. Nem láttam meg Torquay szépségét úgy ahogy azután nap mint nap lassanként felfedeztem azt. Rettegtem, féltem. És ahogy  elképzelni is lehetetlen a világűr végtelenségét, azt sem tudtam elképzelni, hogy másnaptól már itt éljük az életünk. Azon törtem a fejem miközben visszasétáltunk az első kis lakásba, amit a húgomék béreltek nekünk, hogy miként tudnánk ezt az egészet visszacsinálni. Az üres szobában a szőnyegpadlón hajtottuk álomra a fejünket az első éjszaka, mert sajnos az üzlet bezárt mire leértünk, hogy felfújható matracokat vegyünk.

Olyan nehéz volt a szívem azon az éjszakán, mint még soha de soha ebben az életben. Mibe rángattam a gyerekeim? Mi lesz velünk ha nem sikerül? Két bőrönddel jöttünk és épp hogy két havi lakbérrel a zsebünkben. Még a visszaútra sem lett volna pénzzünk, ha nem találunk munkát és szégyenszemre vissza kell térnünk Magyarországra.

Ez volt az első nap itt, ami számomra rémálom volt.

De jött a másnap és a nap sütött, az utcák tiszták voltak és megtelt a város emberekkel. Találkoztunk jó emberekkel, találtunk munkát néhány napon belül és napról napra építettük az itteni kis életünket.

Én úgy érzem, hogy nem volt hiába. Azt az első napot kívéve egyetlen perc sem volt, hogy megbántam volna ezt a lépésünket.

Ma felültem a bringára délután és végigjártam azokat a helyeket ahol az elmúlt öt évben laktunk. Olyan évfordulós bicajozás volt. Majd mindenhol találkoztam valakivel aki a szomszédunk vagy ismerősünk volt és mindannyian kedvesen érdeklődtek, hogy alakul a sorsunk.

Artúr Király vára

Artúr király legendáját világszerte ismerik. A misztikus történetek s az ebből készült filmek nem engedik a múltba veszni őt és Merlin varázslót. Még az angolok sem tudják bizonyítani azt, hogy létezett de azt sem, hogy csak mese az egész. Ha legenda is, hinni akarják az emberek, hogy élt és szívesen mennek el azokra a helyekre ahol Artúr megfordulhatott és belemerülni picit abba a világba amit köréjük varázsolnak. Egy ilyen hely a Tintagel Kastély melynek romjai Cornwallban, Tintagel falucskában egy lélegzetelállító helyen, az Atlanti Óceán partján látható. A milliós forgalmú hely remekül "tálalja" e letűnt világ emlékeit. Ide látogattunk el tegnap és olyan szerencsénk volt, hogy még az idő is fantasztikus volt.

Egykor egy római település állt azon a helyen ahol  a ma látható várrom van, amely  a 13. században épült. Reginald de Dunstanville  régies stílusban építette a várát, hogy az még idősebbnek tűnjön.  Halála után az örökösöket nem érdekelte a vár, egyre inkább hagyták azt elpusztulni majd a 14. században már csak a rom maradt fenn utána.

Ezután kezdtek beszélni Artúr király és a hajdan állt vár kapcsolatáról így az egyre inkább turisztikai látványossággá vált. Egy közeli barlangot Merlinről neveztek el mely apálykor megközelíthető de dagálykor ellepi a víz. A vár egyébként magasan az óceán fölött egy hegytetőn van, fantasztikus kilátással az alatta fekvő településre, sziklás dombos hegyoldalra.

Képtelenek voltunk egy nap alatt bejárni, de mivel alig másfél órányira van tőlünk a hely, még vissza fogunk menni. Annál is inkább mert kiváltottuk az English Heritage éves tagságát, így az általuk gondozott és üzemeltetett helyekre havi nyolc font tagsági díj ellenében ingyen bemehetünk. Kastély és vár pedig van bőven Angliában, Skóciában. (Egyébként a családi jegy 24 font lett volna)

Rengetegen voltak aznap, még a jegyárusító néni is azt mondta, hogy nem emlékszik mikor voltak ennyien.

A faluba érve keresgélve a megfelelő parkolóhelyet, találtunk rá a Camelot Castle Hotelre ami a völgyre és a szomszédos hegyen lévő vár romokra néz. Kíváncsiságom nagyobb volt mint a félszegségem (egyébként is ismeritek a véleményem, hogy mi a ciki és mi nem...) bementem a fából készült forgó ajtón és egy nagyon régi kastélyszerű épület belsejében találtam magam. Az ódon falakon a tulajdonos több képen, számos hollywood-i sztárral pózolt (Stallone, AlPacino).  Első látásra a középkori hangulatot idéző belső berendezés elvarázsolt minket és megbeszéltük Tibivel hogy majd az egyik házasságtalan évfordulónkon eljövünk ide egy hétvégére. A hotel fent van a Trip Advisoron is és a rengeteg véleményt olvasva kicsit elszontyolodtunk. Az egyik tulajdonos egy művész akinek a festményeivel tele van a szálloda és az ott megszálló vendégeket folyamatosan nyaggatják, hogy ismerkedjenek meg a festővel és vegyenek tőle valamit. Ez sok embernek kis idő mulva kényelmetlen volt és ezt megértem. A tulajdonos erősen hajlik a szcientológia felé amit nem sokan tolerálnak, valamint erőteljesen Trump rajongó ami a hotel honlapján feltett beszélgetős műsor (a tulaj a kerek asztalnál a feleségével beszélget és közben Trump kampánya és beiktatása utáni ovációról vannak filmrészletek. Megjegyzem nekem nagyon orbánviktoros a pasas... linkre katt.) árulkodik. Persze mindez nem bizonyít semmit, mert én is hotelben dolgozom tehát tudom, hogy néha indokolatlanul írnak a vendégek rossz véleményt, de amikor már a hatodik ugyanolyan panaszos, vagy bosszús véleményt olvasom akkor hajlok afelé, hogy ez valós probléma.

Ennyit a hotelról, mindenesetre szép volt kívül és belül.

Az apró falu egyébként tele van hangulatos helyekkel, kocsmákkal és kis pékségekkel vagy zöldségessel. Egy Cornish Pastry nyitott ajtajából olyan illatok szálltak, hogy minden turista arrafelé vette az irányt. Itt egyébként a kastélyhoz vezető út kezdődik szintén, meredeken lefelé, oldalt csobogó patakkal, szépen kiépített úton. Ha valaki mozgássérült,  idős vagy egyszerűen lusta, nem kell sokáig bánkódnia. Egy-két fontért Land Rover terepjárók járnak le és föl folyamatosan a várhoz vezető út felé.

Leírni nehéz lenne, így inkább csináltam egy kis rövidfilmet a helyről:

Brompton Világbajnokság és ami utána következett

Kicsit rázósan indult az egész. Igaz, már hónapok óta tudjuk, hogy július 29-én Londonban lesz a VB és Tibi nevezését elfogadták, tehát megyünk. Ő tekerni, mi drukkolni. Ám a napok óta tartó igazán vacak és esős idő valahogy elvette a kedvünket az egésztől. Azt terveztük, hogy korán megyünk, és lesz időnk sétálni a városban, nézelődni. Ismerőseink, akik egy hete voltak kempingezni a környékünkön (megjegyzem ugyancsak vacak esős időben) felajánlották, hogy aludjunk náluk a bajnokság után, így nem kell fárasztó négy órát az autóban tölteni egy ilyen nap után. Szó szerint még előző este nem tudtuk, hogy menjünk-e vagy maradjunk. Végül másnap reggel mégis az a döntés született, hogy menjünk. Fél kettő körül értünk Londonba, és épp nem esett az eső. Drukkoltunk, hogy maradjon is így, fene bánja, hogy borús. A regisztrációt mindenképp meg kellett öt óra előtt ejteni, hogy le ne késsük, de parkolóhelyet nem találtunk sehol. Ingyenes parkolás hétvégén ide vagy oda, tele volt a város és ráadásul a verseny miatt egy jókora rész le is volt zárva. Végül a Viktória Pályaudvar parkolóházában találtam a Parkopedia oldalon kifizethető parkolási lehetőséget. Ám azt elfelejtettem elolvasni, hogy a napi 15 font csak akkor  érvényes, ha előre lefoglalod a helyet. Így nyolc font volt óránként...ki lehet találni mennyi volt kettőtől fél kilencig a parkolás.  Ez az én hibám volt, mert figyelmetlen voltam, de már mindegy volt.
Chelsea elvarázsolt a régi és új házaival, hangulatos utcáival. Szerettem volna sétálni egyet, de mikor a parkolóházból kiléptünk már esett az eső. Innentől kezdve cirka nyolcig zuhogott szép egyenletesen. Tibi a bringával előre ment, mi pedig elindultunk a Viktóriától a St.James parkig ahol a rendezvény folyt. Mindent összevetve és feledve az eső okozta kellemetlenséget a verseny nagyon pezsgő és izgalmas volt. A drukkoláskor elfeledtük az összes nyavajánkat és doboltunk, doboltunk és üvöltöttünk amikor Tibit megláttuk a mezőnyben.

Közel ötszázan indultak az első száz vérprofi volt, esély sem volt őket lekörözni. A verseny nem a megszokott módon indul, hanem az összecsukott bringákkal szemben álló versenyzők jelzésre odarohannak és kinyitják - az egyébként szalvéta méretűre összecsukott - Brompton kerékpárjukat majd felpattannak rá és elindulnak. A st.James park körül nyolc kört kell megtenni az kb. 16 km. Az első befutó után leharangozzák a versenyt és senkinek nem kell újabb köröket tekerni. Tibi a 25O. helyről indult és 146.-ként ért a célba 7 kör után. Egy olasz pasas nyerte a versenyt. Az első díj egy Brompton bicaj (kb. 12OO font) a második és harmadik különböző kiegészítők, ami ugyancsak egy-kétszáz font körül mozog. Nagyon büszkék voltunk Tibire aki persze nem volt megelégedve a teljesítményével, mert szeretett volna az első százban benne lenni, de így sincs miért szégyenkeznie. Jövőre újra benevez természetesen. Jó buli volt. Az ismerősünk és a hat éves kisfia is eljött és nagyon élvezték az egészet. Visszabumliztunk az autóhoz és miután egy kétszemélyes vacsora árát (nem a legolcsóbb étteremben) kifizettük parkolásra, elindultunk az ismerőseink otthonába. Tibi volt katonatársa és a felesége várt minket Lewisham-i otthonukban. Vacsorát is kaptunk és még jó néhány órát dumáltunk.

Másnap délelőtt meglátogattuk a Canary Wharf-ot ami London előkelő üzleti negyede, felhőkarcolókkal és ultramodern házakkal. Nem volt nagy forgalom a környéken tekintve, hogy vasárnap volt. Szulamit teljesen el volt ájulva, hogy ő majd ilyen modern és elegáns környezetben szeretne dolgozni egyszer.
Hazafelé még meglátogattuk Brightont ami a Londoniak kedvenc üdülőhelye és valóban nagyon pezsgő és vidám élet fogadott minket

Az idő megjavult, az eső nem esett és a város tele volt fiatalokkal. A fantasztikus pavilion ami úgy néz ki mint  egy indiai palota, teljesen elvarázsolt minket. A körülötte lévő parkban a fák alatt fiatalok időztek, néha kissé erősen lehetett érezni a füves cigi szagát, de igazi fesztivál hangulat uralkodott az egész  városban.

Nyolc körül megálltunk Bournemouth-ban egy pillantás erejéig. Nagyon szép kis város, szerintem még visszamegyünk, hogy alaposan körülnézzünk. Éjfélre értünk haza meglehetősen kimerülve, víz- és vérhólyagokkal a lábunkon, zsongó fejjel teli élményekkel. A szabi első néhány napja így indult.

Nyári színes

Aisa bizonyítványa, ami szuper jó lett!

Jócskán a nyár közepén járunk, de a sulinak még csak egy hét múlva lesz vége. Tulajdonképpen ez az utolsó hét már csak olyan játékos, kirándulós hét, de azért minden reggel 8.25-re bent kell lenni. Szulának már jó két hete vége, túl van a vizsgákon és most várja, hogy az augusztusban várható eredményei elegek lesznek-e ahhoz, hogy azt az egyetem elfogadja. Én biztos vagyok benne, hogy megkapja amire számított, de ő persze nem. Debinek is befejeződött az utolsó éve és szeptembertől elvileg a gyakornoki munkája végetér. Szerencsére a vállalkozás, aki eddig foglalkoztatta szívesen átveszi őt állandó munkaerőnek. Ő is jobban szeretné ha maradhatna, mert nagyon közel a munkahely és szereti is a munkát. Elkezdett vezetni tanulni, a kresz vizsgát sikeresen letette, ezentúl pedig hetente jár majd vezetni.

Szula sixth form-os promra készülve 

Én, függetlenül attól, hogy szeretem a mostani munkám, kénytelen vagyok váltani és teljes munkaidőben dolgozni. Picit elegem is van már a hétvégi vagy karácsonyi, újévi munkanapokból. Már el is felejtettem milyen jó amikor itt a péntek és két nap pihi következik. Hát ez az elmúlt négy évben nem volt, mert ha szerencsém volt egy hónapban egyszer kaptam hétvégén egy off napot, de karácsonykor és újévkor többnyire dolgoztam. Ennek örülök, de hiányozni fog a szálloda és a nyugis munka amibe nem igazán szóltak bele amíg megfelelően elvégeztem mindent.

De muszály, mert most, hogy nem kapunk már semmilyen támogatást egy picit megnövekedtek a költségeink, ha lehet mondani abból a bizonyos takaróból már megint kilóg a lábunk. Persze fizetünk telefonokat, internetet, lakásbérletet és különféle kütyük havi részleteit. A legutóbbi szerelem Tibinek egy DJI Mavic Pro drón volt, amit szülinapjára vettünk, persze részletre mert le sem merem írni az árát. De van még néhány dolog amit az elmúlt években vettünk és persze soha nem volt egyben annyi amennyi kellett. De nem volt gond, mert volt néhány támogatás amit rendszeresen megkaptunk. De ennek vége és talán jobb is. Az, hogy felfejlődjünk újra magunkhoz képest, magától értetődő, hogy váltanom kell. Van itt egy helyes kis sütiüzem Torquay-ban. A neve Ministry of Pudding. Két éve még abban az utcában laktunk ahol az üzem van. Fantasztikus volt korán reggel úgy kilépni nyáron a teraszra, hogy megcsapott a muffin illata. Szóval itt dolgozik egy ismerős magyar srác és megkérdeztem tőle, hátha tud róla, hogy van-e felvétel délelőttre. Nagyon rendes volt, mert bevitte az önéletrajzom és lehet, hogy van remény. 

Ausztrál havilap magyar anyanyelvű olvasóknak

Azt már tudom, hogy a könyvemből nem fogok meggazdagodni, bár az év eleji nagy semmihez képest valami, hogy néhány itteni ismerősöm megvette és elolvasta. Szereztem néhány barátot is egy irodalmi oldalnak köszönhetően, ahol novellákat közlök. Ennek folyománya az, hogy az ismerős egyik barátja, aki Ausztráliában él és ott egy magyar újságot terjeszt, lehetőséget adott, hogy havonta megjelentessek egy-egy novellát. Persze ingyen, de nem ez számít. Ötszáz körüli példányszámban küldi ki javarészt idős '56-os vagy ezután kivándorolt magyar anyanyelvű olvasóinak az újságot.

Arje Singer, Igazgató úr c. regénye 

Az első novellám elküldtem és nagyon tetszett neki. Beszédbe elegyedtünk s végül én is elküldtem neki a regényem és ő is elküldte az édesapjáról szóló regényt amit két nap alatt elolvastam. Singer István a múlt század elején  került be egy textilgyáros családba. A Kispesti Textilgyár tulajdonosának lányát vette feleségül. Ő akkor már mint mérnök dolgozott a gyárban. Hamarosan ő lett a vezérigazgató s mivel ő is és családja is zsidó volt, a múlt század hányattatásait és a család túlélésért folytatott küzdelmeit mutatja meg a regényben középpontban a gyárral amit hol elvettek, hol visszaadtak a családnak. Majd végül az ötvenes években végleg államosították a gyárat és mindenüket elvesztették. Ekkor először Izraelbe majd Ausztráliába vándorolt ki a család. Ő maga Iván, a fiúk sokáig Izraelben maradt majd később ő is családjával Ausztráliába vándorolt. Hiteles és megrázó történet. 

Most lehetőséget kaptam, hogy a következő könyvét (amely ugyanerről az időszakról szól, de a családhoz szegődő szakácsnő, Eszti és annak családja szemszögéből ismerteti meg a Singer család történetét) javíthatom a másik ismerősömmel karöltve aki történetesen Ausztriában él. Ez egy földrészeken átívelő segítség a nyolcvankét esztendős Arje Singernek akit a könyvein keresztül igazán megkedveltem és megtiszteltetésnek érzem, hogy javíthatom akár helyesírásilag akár nyelvhelyességi szempontból a könyvet. Amit már persze elolvastam és nagyon szerettem. Az én könyvemről annyit mondott, hogy nagyon színesen tudom leírni a cselekményeket és igazán elragadta a történet. Hogy ezt udvariasságból írta vagy valóban ezt gondolta, soha nem fogom megtudni. Annyira azért lehetek büszke, hogy eddig akárki olvasta, az  szerette a történetet és alig bírta letenni a könyvet. Ezzel én is pont ugyanígy voltam :D Egyébként belekezdtem a folytatásba, tehát a harmadik részbe, de most valahogy nincs mindig annyi időm, ha meg van akkor ihletem nincs, pedig a sztori maga jó lesz.

Egy másik irodalmi oldal néhány hónapja pályázatot hirdetett egy novelláskötet összeállítására és tíz novellát elküldtem. Most izgulhatok, hogy bekerültem-e a legjobb 25-be, ami azt jelenti, hogy benne leszek a könyvben és majd nem nekem kell vesződnöm a marketinggel és  ami a legnagyszerűbb, hogy könyvesboltokban fogják árulni. Talán még valami csurran cseppen is a végén belőle ha... De ez majd csak augusztusban derül ki.

Jövő héttől szabadságon leszek és miután Tibi részt vesz a londoni Brompton világbajnokság döntőjében (!!!) valahová elmegyünk a lányokkal kempingezni. Most nem Skóciába (bár imádnám újra látni Edinburgh-t) hanem Cornwall felé vesszük az irányt, aztán majd meglátjuk. Persze lesz majd beszámoló erről is mint tavaly.

Két pakli kártya filozófiája

Csudának kell Ipad, Iphone, Ipod, Xbox  és még sorolhatnám amikor a lányaim találnak két pakli römikártyát és második napja keményen nyomják. :D ... együtt, nem külön, a saját szobájukba gubózva. Hangosan, de jókedvűen...

21.

Debikém 21 éves ma. Mit is mondhatnék? Egy jó és felelősségteljes felnőtt ember vált belőle. Ez a mi érdemünk vajon? Remélem picit közrejátszottunk a jelleme alakulásában. 

Főnök a kuka tetején

Gyerekek, én nem gondoltam volna, hogy ezt ma látni fogom. Két napja érkezett meg az új általános igazgató a szállodába. A híre persze előbb itt volt, mint ő maga valójában és ez inkább negatív tónusú volt ha lehet így fogalmazni. Tegnap aztán megjelent az első munkanapján és az egyik karbantartó meg is jegyezte, hogy elég "grumpy" vagyis morcos, undok, soha nem mosolyog és elfelejt köszönni amikor belép valahová. Fent hordja az orrát és nem szívesen elegyedik szóba a "személyzettel".  Nekem dél körül volt szerencsém összefutni vele. Először csak a lépcsőfordulóban láttam megállni tétován, hogy most mégis merre menjen tovább. Csak abból gondoltam, hogy ő az, mert nem hatvan és száz év között volt és elegáns öltönyben feszített. Összevont szemöldökkel nézett felém ahogy hirtelen kifordultam az egyik szobából, de nem éreztem késztetést, hogy odaköszönjek vagy megkérdezzem tőle, hogy segíthetek-e valamiben. Így fogtam a cuccom és mentem a következő szobába. Egy perc sem telt bele, kopogtattak a nyitott ajtón. A szemeteszacskóval a kezemben megfordultam és megkérdeztem segíthetek-e. Kezet nyújtott, bemutatkozott és kérdezett néhány dolgot a szobákkal kapcsolatban majd megköszönte az infókat és távozott. Ez pozitív élmény volt vele kapcsolatban. Ma reggel a főnöknőm már azzal fogadott, hogy milyen egy undok pasas ez az új igazgató mert leszedette az összes külső hamutartót. És mivel a főnöknőm és még két kollégám dohányzik, ezt nagyon a lelkükre vették. - Én pedig fogok tizenegykor dohányozni! - fakadt ki és messzi, melegebb tájékra küldte őt természetesen a szexuális szolgáltatásokért pénzt elfogadó édesanyjával együtt. Mindezt persze a mosodában, morogva és berzenkedve. Amikor legközelebb vele láttuk, csupa mosoly volt az arca és alázatosan leste minden rezdülését a pasasnak. Ma váltás volt, ami azt jelenti, hogy az egész szálloda kiürült és új vendégek érkeztek kettőkor. Mindenkinek tizenkét-tizenhárom szobája van.  Nyolctól kettőig az ágyak áthúzásától kezdve a teljes szoba és fürdőszoba takarításon túl a porszívózás és új törölközők feltöltését el kell végezni. Ez négy naponta történik meg. Kettőkor odavonszoltam magam egy nagy zsák szeméttel a szálloda hátsó udvarán lévő elkerített részre ahol három óriási konténerbe kell a szelektív és a vegyes hulladékot kiüríteni. A pasast ott találtam a három konténer között amint épp a szelektív kukát méregette, amiből -mint mindig - most is kicsordult a rengeteg újság, és műanyag flakon stb. Mondtam, hogy ez sajnos mindig így van mert ebből csak egy van és hetente viszik csak el. Azt mondta, hogy semmi gond. Levette a zakóját és az egyik kuka tetejére dobta, majd felmászott a konténer oldalán és jól megtaposta a szemetet. Én lefagytam a látványtól. Rózsaszín ingben és szürke öltönynadrágban taposta a konténer tartalmát. Megkérdeztem viccesen, hogy készíthetek- e egy képet, mert ezt senki nem fogja nekem elhinni. Jót nevetett és mondta, hogy csak tessék! Mondjuk csak tréfáltam. Pedig milyen jól mutatott volna itt a bejegyzés mellékleteként. Aztán lemászott és összeszedte a földről a lehullott szemetet, összepréseltük a másik konténer tartalmát is az arra megfelelő géppel, amit miután lemászott a kuka tetejéről megmutattam neki.  Majd segített kiüríteni a zsákom. Oké, nem parolázott le mindenkivel mosolyogva és nem mesélt vicceket a kávészünetben, de nem volt rossz kezdés egy főnöktől. Tőlem legalábbis már két pirospontot kapott. Aztán majd meglátjuk, hogy viselkedik később.
(a mellékelt ábrán saját kezűleg, szinte teljesen élethűen rajzoltam le a szituációt :D, remélem tudjátok értékelni )

Főnökváltás

Picit szomorú volt ez a ma délelőtt. A hotel általános igazgatója 19 év után váltott és egy másik helyen próbál ezután érvényesülni. Nem lehetett könnyű ötven évesen váltani ennyi idő után, de valahol megértem. Elcsukló hangon köszönte meg a munkánkat (szomorú, hogy ezt évről évre nem tette meg).
Mondjuk nagyon rendes fazon. Én bármikor ha hozzá fordultam, akkor megértő volt és megoldottuk a problémákat. Soha egy rossz szót nem hallottam tőle, mindig kedves volt. Még akkor is ha rossz napja volt. Jólesett, hogy két hete amikor a P6O-as nyomtatványt odaadta (ez egy év végi elszámolás, hogy mennyit fizetést kaptam és mennyi adót vontak le. ) Szóval mikor odajött és átadta a papírt akkor külön megköszönte a munkám és felhívta a figyelmem, hogy megtartja a számom és én is ha váltanék akkor számíthatok rá. Valószínű, hogy ha emberekre lesz szüksége akkor megkeres. Biztos másokat is, de akkor is jólesett, hogy meg volt elégedve a munkámmal. Egy sokkal szebb szállodában fog dolgozni, ami luxusszállónak számít itt Torquay-ban. Ez a Babbacombe Bay Hotel.
Nyolcadikán jön az új manager. Nem láttam még személyesen. Nem hallottam még semmi jót róla, mondjuk még rosszat sem. Majd meglátjuk. Valószínű, hogy új szelek fújnak majd ez után. A főnöknőm aggódik a munkája miatt, mert addig biztosnak érezte a helyét míg Nigel volt a főnök, de az új pasast nem ismeri és hát befolyása sincs rá... Mondjuk ezt az egyet nem bánom.

Nők a volánnál

Kisebb dugó a főútvonalon. Nem jellemző itt, mégis előfordul néha. Jobbról, az egyik mellékutcából kikanyarodna egy kis fehér Mini. A kormánynál ősz hajú nénike, alig látszik ki mögüle. Előzékenyen meghúzom a kormány mögött jobb oldalon lévő kart és lespriccelem a szélvédőt. A néni  mosolyogva int és besorol elém. Mi nők, félszavakból is megértjük egymást :D

Anyák napja

Szóval itt Angliában március utolsó vasárnapja az Anyák napja. Furi volt megszokni, hogy nem május első vasárnapja mint Magyarországon. Egykor fontos volt számomra...amikor még anyukám élt. Az orgona virágzása általában erre az időszakra esett. Amíg kisebb voltam, szedtem ahol tudtam. Volt nem messze a lakótelepünktől egy kertes ház ahol óriási orgonafák voltak. Lehet, hogy nem is voltak olyan óriásiak, de számomra annak számítottak. A nénit megkértem, hadd szedjek egy csokorra valót és ő szívesen beengedett a kertbe, még a létrát is tartotta amelyen felmásztam. Aztán vittem anyunak az óriási csokrot és ő úgy tudott neki örülni. Felnőtt voltam már mikor mesélte, hogy allergiás volt az orgonára és ilyenkor folyton tüsszögött, de nem volt soha szíve elmondani, mert olyan örömmel hoztam a virágot.

Mióta gyerekeim vannak, újra fontos számomra ez a nap, bármikor is legyen. Tegnap dolgoztam és mikor hazaértem Debike kérte, hogy menjek le az udvarra, majd valóban meglepődtem mert Szula és Aisa is ott vártak. A kerti asztalon virágok (szigorúan cserepes, tudják, hogy a vágott virág nem a kedvencem) üdvözlőkártyák és csokik voltak. Egy szép régi képeslapot is kaptam Debitől. És bizony még énekeltek is nekem, ami tényleg meglepő volt. Még az ovis korukban tanítottam nekik azt a dalt amit én is énekeltem az anyukámnak. 

"Orgona ága, barackfa virága öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára illatosan... " :) 

De jó is anyukának lenni :)

Pénteki elmélkedés

Teljesen szokásos péntek van. Szabadnapos vagyok, és hiába is vártam reggel a napsütést,  hátha bringázhatok egyet kedvemre (és nem a munkába kell tekernem), szürkeség és köd uralta az eget fölöttünk. Nem is volt kedvem felkelni. Miután mindenki elment a dolgára, csak feküdtem az ágyban és hol a Netflixen néztem valamit, hol a fészen barangoltam. De ehhez sem volt sok kedvem. Nem az én formám, hogy egésznap az ágyban lustálkodjak. Ezért felhívtam a nővérem és legurultam a Costába, ami a tengerparton van. Jó két órát beszélgettünk majd egy gyors bevásárlás után hazatekertem és ebédet főztem. Erre most, öt órakor kezd kiderülni az ég. Bosszantó, mert jó lett volna kicsit lemenni a partra és sütkérezni a napon. Nem baj...majd holnap.

A könyves oldalamnak a fészen van már több, mint száz oldalkedvelője. Lelkesen lájkolják a bejegyzéseim, az idézeteket a könyvből vagy a videóim, de egyszerűen nem hajlandóak rászánni kilencszázkilencven forintot, hogy letöltsék. Ez van. A sors fintora, hogy a nőknek szánt és 99 százalékban női kedvelőkkel rendelkező fészbukos oldalon egyetlen férfi ismerősöm töltötte le a könyvem! Egy FÉRFI! Értitek?  És ez is csak akkor derült ki, amikor feldobtam, hogy most, aki letölti az első részt, annak ingyen elküldöm a másodikat. A néhány perc múlva megjelenő üzenetben a letöltést igazoló email-ben egy férfi ismerősöm igényelte a második részt... És a poén, hogy már hetekkel azelőtt letöltötte, de persze nem szólt.
Szóval ennyi. Remélem tetszett is neki. Nem merem megkérdezni.
Az egy hónappal ezelőtt indított fészbukos oldalt azzal kezdtem, hogy az első tíz lájkoló ingyen kapja meg a könyvet, online. Ez jó indítás - gondoltam - és legalább lesz néhány vélemény is a könyvről.
Azoknak akik lájkolták és osztották az oldalt, el is küldtem a regényt, és szerintem talán két ember fogta fel, hogy az üzenetben el kell fogadnia, hogy egyáltalán én mint nem ismerőse küldjek neki valamit és másodsorban rá kell kattintania a linkre, hogy letöltse a könyvet... Túlértékeltem a fészbuk felhasználókat, vagy nemtom talán ez bizonyos kor fölött néhány hölgy még  arra még képes, hogy  kattintgasson ide-oda, de valószínű, hogy kontrollálni már nehezebb ezeket a dolgokat.
Ime az egyik gyöngyszem:

És a másik...megjegyzem ezt ma hajnalban kaptam:

Távol álljon tőlem, hogy alulértékeljem azokat akik a hirdetésemre nyomtak egy lájkot és esetleg az oldal iránt érdeklődtek, de a statisztika elég szomorú...
Így áll egyelőre a dolog.
 Más:
A konyhai meló még megy, szerencsére nem mindennap - mint az első két hétben - mert az nagyon fárasztó volt. Egy héten háromszor, esetleg négyszer megyek és már elég jól belejöttem a dolgokba. Egyszer éreztem magam úgy, mintha egy  Gordon Ramsay TV sorozatban lennék. A második alkalommal adagoltam a zöldséget a főételhez. A két részre osztott fémtányérokba négy fél sültkrumplit és a másik  rekeszbe fele-fele arányban főtt karfiolt, borsót, zöldbabot, brokkolit vagy sárgarépát teszünk. Aznap brokkoli és répa volt. Én rendesen adagoltam, nem sajnáltam a zöldséget az öregektől. Egy idő után kicsit aggódni kezdtem, mert az igencsak megfőtt brokkoli vészesen fogyni kezdett. Majd egyre kisebb és kisebb adagokat tettem de végül az utolsó négy tányérba semmi nem jutott. Ekkor a séf aggódva nézett rám és megkérdezte, hogy most mit csináltam? Mi lesz most? Volt egy perc, ami a TV show-ban a hatás kedvéért jól elhúznak és csak a probléma okozók döbbent arcát mutatják. Aztán a séf rohant és kiolvasztott egy kis zöldborsót az utolsó néhány adaghoz. Azt hittem ezek után kerülni fogják, hogy engem tegyenek oda, de nem így történt. Azóta baromira vigyázok, hogy maradjon zöldség az utolsó vendégeknek is. A ló ami elszaladt, picit azért közelebb került, de még mindig nem tudjuk elkapni a farkát :) Talán még néhány hét és sikerül.

Márciusi mindenféle

Új év, új élet...szokták mondani. Nálam ez most úgy jött le, hogy muszáj volt bevállalnom plusz munkát, mert egy picit elszaladt a ló és nagyon nehezen érjük utol (ez egy nagyon gyors ló...)

Szerencsére a szállodában kaptam a konyhán napi plusz három óra kisegítő munkát. Egyelőre ez a hónap szinte minden nap, mivel szabadságra ment néhány ember. Nem mondom, hogy repes a szívem amikor délután ötre vissza kell mennem ahonnan három órája épp, hogy eljöttem, de legalább ismerős a terep. A konyhai személyzetet is ismerem, legalábbis eddig látásból ismertem. Mindenki lengyel :D, de ez különösen nem zavar, mert megszoktam hiszen a kollégáim is azok. Azt sajnálom csupán, hogy a poénokat - ami után zeng a nevetésüktől a konyha - nem értem. Kábé öt másodpercenként dobnak egy "kurva" kötőszót. Ez náluk olyan, mint a magyaroknál a basszus, cseszd meg, francos vagy b...meg kötőszavak. A kötőszavak száma műveltségi fokozatonként eltér, akár csak nálunk magyaroknál. Ettől függetlenül rendesek, jó fejek. A séf, az egyik kolléganőm férjének a fia, a férj is ott van a szállodában mint karbantartó. A munkám nem ám amolyan fekete mosogató (vagy ahogy itt mondják kitchen porter), hanem több részből áll. Amikor megérkezem előkészítem a következő napi reggelihez a dolgokat. Nyolc nagy tálcát telepakolok bacon-nel, majd lefóliázom és miután az aznapi dátumot rányomom, megyek a hűtőbe vele. Ezek után a fagyasztós hűtőhelyiségből kiveszek két nagy doboz fagyasztott kolbászt és azt is elosztom két nagy tálcán. Fólia, dátum és be a hűtőbe. A fagyasztót nagyon utálom, mert mindig visszacsukódik az ajtó és piszkosul hideg van. Folyton megrémülök, hogy nem tudok kimenni, ezért baromi gyorsan kicsapom az ajtót, beugrom és a két dobozzal már lépek is ki. Tehát kész a bacon és a kolbász. Ezek után jön hatvan tojás feltörése, majd két liter tejjel való higítása és potty bele egy sótlan vajkocka. Ebből lesz a  crumbled egg vagyis a rántotta kicsit feltúrbózva. Fólia, dátum, hűtő. Le a raktárba és két nagy paradicsomos konzerv babbal vissza a konyhába és miután nagy nehezen kinyitom a dobozokat, két rozsdamentes edénybe lealufóliázva, dátumozva az is a hűtőbe kerül. Először egy óriási késsel nyitotta ki az egyik szakács, de mondtam, hogy én ezt nem vállalom ha nem muszáj, mert baromira szükségem van mind a tíz ujjamra sőt a kezeimre is. Így maradt az őskőkori konzervnyitó.

Ha ezzel készen vagyok ugrok a mosogatóhoz és az addig összegyűlt lábosokat, tálcákat és tepsiket mosogatom el. Mire ezekkel végzek már lassan fél hét. Hatkor gyülekeznek a pincérek, általában öten vannak, és három biztos, hogy lengyel belőlük. Az egyik a séf ujdonsült felesége, egy kövér szőke lány, aki olyan ordenáré módon tud nevetni, hogy beleremeg a konyha, és két kézzel piszkálja ki a szájából a fogába ragadt fél disznót. De tényleg, nem viccelek. Ő a mindenlébe kanál "énvagyokaséffelesége" tipikus példánya. Ráhagyom, szerencsére keveset beszélünk.

Tehát fél hétkor kezdődik a vacsora, rajtam két kesztyű és vagy a húsok mellé tálalt zöldségköretet, vagy a két főtt krumplit és valami szószt rakodom a tányérokba, amikor a pincérek rendelik a vendégek által kiválasztott menüt. Ez kábé fél óráig tart s ez után megyek vissza mosogatni. Minden este megkérdezik, hogy kérek-e vacsorát de én minden este csak annyit mondok, köszönöm nem kérek...esetleg egy kis desszertet :D Ami vagy rizspuding, vagy cheesecake eperöntettel, fagyi és rebarbara forró custarddal (vaniliapuding). Szerény vagyok. A második nap megkértek, hogy pakoljam el a maradékokat (félreértés ne essék, nem a vendégek által otthagyott maradékok, hanem a tálcákon megmaradt ételek) Nekem a szívem szakad meg mindennap amikor a sütőben sütött fél burgonyák tálcástól mennek a kukába, valamint a különféle húsok. Eszméletlen ez a pazarlás. Szóval én mentem és a maradék főtt karfiolt, brokkolit és zöldbabot is a kukába akartam önteni és ezek felhördültek, hogy eszembe ne jusson! Teljesen el voltak képedve. Én meg azon, hogy ezt most miért ha a finom husikat és maradék krumplit beleöntöttük? Kiderült, hogy másnap abból készül a zöldségleves. Az angoloknál a krémleves dívik, ami inkább olyan sűrű mint nálunk a főzelék. Az olyan leveseket mint amit mi nevezünk annak, nem ismerik. Tehát a sok zöldség megy a hűtőbe és másnap krémleves készül belőle. Amikor minden lepakolva, letakarítva, letörölve, jöhet a söprögetés és a felmosás. Nyolcra elkészülünk mindannyian és mindenki mehet haza.

Jó egyébként, pláne most, hogy már nem bénázok, mi hol van. De hulla vagyok estére. Ma szerencsére nem kell mennem és szombaton sem, amikor szabadnapos leszek.

Más: Szula múlt héten elkezdte a diákhitel intézését, amikor is jött egy email a londoni SOAS egyetemtől, hogy nem tudják felvenni. Volt egy fél óra mélypont az életében, de aztán rájött, hogy a másik egyetem ami Sheffield-ben van, sokkal klasszabb a londoninál sőt minden héten kap tőlük valami infót vagy emlékeztetőt vagy jó hírt, szóval tárt karokkal várják. Ez a SEAS vagyis  a South-East Asian Studies. A mostani szombatot azzal töltöttük, hogy ellátogattunk a tőlünk 38O km-re lévő városba, és az egyetemi nyílt napon vettünk részt. Nagyon fárasztó volt az út, de az egyetem és környéke nagyon kellemes benyomást tett. Volt alkalmunk megnézni egy diákszállást is és teljesen le lettünk nyűgözve. Amit mi megnézhettünk, az olyan volt mint egy modern lakótelep ami teljesen beleillett a körülötte lévő épületek hangulatába. Itt csak egyetemisták vannak. A gyerekeknek van egy szobájuk amihez fürdőszoba is van és a közös helyiség a konyha és egy olyan társalgó féle. Van egy központi épület ahol étterem, büfé, konditerem, mosoda van. Alig félórányira van az egyetemtől ez a kis lakótelep. Az egyetem szomszédságában hatalmas park van ahol egy múzeum is található és egy szép tavacska. Amíg Szula és Aisa kipróbálták magukat a koreai nyelv értelmezését illetően, mi Tibivel sétáltunk egyet a parkban. A nap gyönyörűen sütött és ezzel mindenképp pozitív lett a kép a városról. Kilenc körül értünk haza iszonyatosan fáradtan. Közel négy órát töltöttünk a fenekünkön ülve az autóban. Szóval most Szula fel van villanyozva mert néhány hónap és megkezdődik az egyetemi élete. Nagy változás.

Néhány kép a teljesség igénye nélkül:

Az Art Tower egyetemi épülete, itt volt a tájékoztató a kurzusról

Első világháborús emlékmű az egyetem szomszédságában lévő Weston parkban

A Weston park tetején uralkodó Mappin Art Gallery

Endcliffe Student Village 

Student Union, az egyetem központi épülete ahol mozi, étterem, bankfiók, üzletek vannak akár egy plázában

A Weston park kis tavacskája tele kacsákkal, jobbra az egyetem eredeti régi épülete

A könyvemről:

Van amit hiába erőltet az ember, nem megy. DE még nem adom fel. A facebook oldalon már 83 követő van, köszönhetően a facebook hirdetéseknek. Az oldal népszerűsítésére, vagyis a reklámokra már kábé 2O fontot költöttem, aminek meg is lett az eredménye. Sokan kedvelik az oldalt, követik azt. De hiába a sok részlet a könyvből, a klassz képek, az érdeklődők, egyszerűen senki nem akar pénzt adni érte. Ingyen...jöhet, de pénzért? Szóval hiába nézem mindennap a Publio oldalát, egy fitying jutalékot sem írnak ki. Sokszor az az érzésem, hogy ha nem rendel az ember sok ezer, százezer forintért különféle szolgáltatásokat a kiadónál, akkor ha mégis valaki megrendelné, visszatartják az információt. Persze mindennap bombáznak a fizetős ajánlataikkal, de most nincs erre keretem. De ha lenne is, mikor jönne vissza az ára amit belefektettem? A ma kiküldött emailben tájékoztattak, hogy ha jóváhagyom a tördelést a nyomtatott könyvnél akkor már csak tízezer forintért megrendelem az első néhány példány nyomtatását és mehet a Rukkola.hu oldalra. Hát, ez van...Még egy picit várni kell a nyomtatott változatra. De a mostani kilátásokat nézve, vajon hányan fogják megrendelni ?

Pedig a második rész ugye már totál készen van, de addig minek is tölteném fel a Publio kiadó oldalára, amíg az elsőt a kutya sem olvasta? A legnyomorultabb az egészben, hogy miután már a második ötletem kezdtem el írni két teljesen különböző témában...végül eszembe jutott egy harmadik rész Taniával és elkezdtem az Örvényen túl harmadik részét. De kinek? :/

Még egy utolsó gondolat: miután Tibinek elromlott a bicaja és egy 1.4O pennys alkatrészre vár már második hete, az autóval jár dolgozni és én bicajozom. Ami nem lenne baj, ha szép napos idő lenne, de azóta kegyetlen, viharosan szeles, esős és hideg az idő. Akkor most csodálkoztok a minden esti édességen a szállodában? :D