Nem mehetek el ma aludni anélkül, hogy ne írnék pár sort a mai évfordulónkról. Öt éve ezen a napon léptük át az országhatárt úgy, hogy végleges döntést hozva új életet kezdjünk egy ismeretlen ország ismeretlen városában. Az érzés ami a megérkezésünkkor meglepett szerencsére soha de soha többé nem jött vissza, nem ismétlődött meg, hogy itt Angliában, ebben a városban van az utazásunk vége és innen nem megyünk haza egy-két hét múlva mert ez nem nyaralás, hanem itt folytatódik az életünk ez lesz az otthonunk ezután. Olyan valószínűtlen volt ez a tény amikor az üres lakásból este fél hatkor lekóvályogtunk a városba. Hasonló idő volt mint most: egy esős és szeles nap után kis napsütés estére. A várost teleszemetelték a turisták vagy csak a szél miatt volt tele hulladékkal. Furcsa alakok jöttek szembe az úton, hangoskodó fiatalok (ma már tudom, hogy az itteni nyelviskolások jönnek minden nyáron és ők randalíroznak féktelenül) A kikötőbe lerohantunk, hogy legalább a tengert lássuk, de az is csupa szemét volt. Nem láttam meg Torquay szépségét úgy ahogy azután nap mint nap lassanként felfedeztem azt. Rettegtem, féltem. És ahogy elképzelni is lehetetlen a világűr végtelenségét, azt sem tudtam elképzelni, hogy másnaptól már itt éljük az életünk. Azon törtem a fejem miközben visszasétáltunk az első kis lakásba, amit a húgomék béreltek nekünk, hogy miként tudnánk ezt az egészet visszacsinálni. Az üres szobában a szőnyegpadlón hajtottuk álomra a fejünket az első éjszaka, mert sajnos az üzlet bezárt mire leértünk, hogy felfújható matracokat vegyünk.
Olyan nehéz volt a szívem azon az éjszakán, mint még soha de soha ebben az életben. Mibe rángattam a gyerekeim? Mi lesz velünk ha nem sikerül? Két bőrönddel jöttünk és épp hogy két havi lakbérrel a zsebünkben. Még a visszaútra sem lett volna pénzzünk, ha nem találunk munkát és szégyenszemre vissza kell térnünk Magyarországra.
Ez volt az első nap itt, ami számomra rémálom volt.
De jött a másnap és a nap sütött, az utcák tiszták voltak és megtelt a város emberekkel. Találkoztunk jó emberekkel, találtunk munkát néhány napon belül és napról napra építettük az itteni kis életünket.
Én úgy érzem, hogy nem volt hiába. Azt az első napot kívéve egyetlen perc sem volt, hogy megbántam volna ezt a lépésünket.
Ma felültem a bringára délután és végigjártam azokat a helyeket ahol az elmúlt öt évben laktunk. Olyan évfordulós bicajozás volt. Majd mindenhol találkoztam valakivel aki a szomszédunk vagy ismerősünk volt és mindannyian kedvesen érdeklődtek, hogy alakul a sorsunk.
Öt év. Hosszú idő, vagy rövid? Ki tudja? Nektek azonban nagyon meghatározó. Amennyit én tudok rólad, rólatok, abból úgy gondolom, nem bántátok meg. Az első nap nyilván mindenkinek ilyen nehéz volt, bár sosem próbáltam, de átérzem.
VálaszTörlésCsak ügyesen így tovább. Szurkolok nektek.