Hullámvasúton

 Két nappal ezelőtt Tibi állapota rosszabbodott. Nagyon hangosan hörgött, zihált éjszaka aztán újra hányni kezdett. Nagyon megijedtem, mert a hányást már nagyjából tudtam kezelni és számítottam rá hetente legalább egyszer, mert már két hónapja megy ez az állapot. De a hörgés, nyitott szemmel a semmibe nézés engem is megrémített. Persze nem aludtunk egy percet sem. Reggel felhívtam a Rowcroft Hospice-t hogy tanácsot kérjek tőlük.  Nem tudtam se enni se inni adni Tibinek és ami a legnagyobb baj, hogy a gyógyszereit sem tudtam beadni. Már egy ideje folyékony a rohamok csillapítására szolgáló gyógyszer és a többit összepréselem két kanál között és a reggeli zabkásába rejtve tudom beadni. Néhány órán belül kijött egy nővér és azt tanácsolta, hogy a gyógyszerek adagolására tegyünk rá egy pumpás gyógyszeradagolót (syrunge driver). Akkor viszont számítsak rá, hogy szinte állandóan aludni fog, mert abban nyugtatók is vannak. Először nem válaszoltam, mondtam, hogy én tudom mit jelent a Syrunge driver, mert a Care home-ban ahol dolgoztam, ha valakire rátették akkor már tudtuk, talán egy vagy maximum két hete van hátra az életből. Akkor többé se séta, se tévénézés, se egy pillantás a szemünkbe, semmi. Csak fekszik majd és alszik. De ha nem tudja a gyógyszereit bevenni akkor nincs más választásunk. Azt ígérte, délután visszajönnek és hozzák a drivert illetve a gyógyszereket amivel feltöltik. Nagyon el voltam keseredve, és hulla fáradt is voltam. Tibi nem hányt reggel óta, és aludt a fotelben. Borzasztó dolog dönteni egy ilyen dologban, de tudom, hogy az agydaganat gonoszul trükkös játékos, és a tapasztalataim azt mutatták a három év alatt, hogy nem minden az aminek látszik és nem minden állapot végleges. Amikor délután visszajöttek a nővérek, elmondtam nekik, hogy szeretném, ha még várnánk az adagolóval, mert lehet, hogy csak egy nagyon rossz napja volt, esetleg kettő, több roham kíséretében, de lehet, hogy picit jobb lesz. Nagyon kedvesek voltak, és biztosítottak arról, hogy nem fáradtak ide hiába, és hálálkodtak, hogy milyen megfontoltan tudok dönteni, hiszen én élek Tibivel harminc éve, illetve ápolom három éve, tehát hagyatkoznak a tapasztalataimra illetve a megérzéseimre. És valóban, Tibi estére jobban lett. Meg tudtam etetni egy kis tejbegrízzel, a gyógyszereit is sikerül beadni. Éjszaka is aludt keveset, de már nem zihált, nem hörgött, nem hányt. Másnap újra válaszolt a kérdéseimre, sőt mondatokat mondott, bár kissé elmosódottan, de mégis érthetően, ami már legalább két hónapja nem történt meg! Nézi a tévét, reagál bizonyos dolgokra, eszik! Úgy megnyugodtam, hogy ha csak egy kis időre is, de visszajött közénk. És annak is örülök, hogy a pánikot nem engedtem eluralkodni magamon, hogy inkább egy könnyebb megoldást válasszak. Nagyon nagy felelősség ez. Orvosok, nővérek, tapasztalt szakemberek vannak körülöttem és tőlem várják, hogy döntsek, mi legyen a következő lépés. Nem tudom Magyarországon hogy megy ez a dolog. Szerencsére nem volt okom megtapasztalni, hogy egy gyógyíthatatlan beteg esetében mennyiben veszik komolyan az őt ápoló családtag véleményét. Amikor a gyerekek kicsik voltak, és sokat jártunk orvoshoz, nem sokat teketóriáztak, felírták a gyógyszereket vagy a kezelést és nem igazán kérdezték a véleményem semmiről. Persze amikor már tapasztaltabb voltam, akkor a fele gyógyszert ki sem váltottam, mert a “pöttyösdoktornéni” egy fél zsák antibiotikumot és egyéb kiegészítőt írt fel (amit az orvoslátogatóktól kapott kedvezményre válthatott és utazgathatott a nagyvilágban) nekünk viszont a fél fizetésünk ráment egy oviban kapott tüszős mandula gyulladásra vagy influenzára. Szóval igen, néha itt érzem, hogy felnőtt embernek tartanak akinek számít a véleménye, ha azt kinyilvánítja természetesen. Tegnap meglátogatott a körzeti orvos is, akit nem igazán szeretek, mert kicsit lelketlennek tartok és a múltkor is csak berohant, meg sem kérdezte, Tibi hogy van, sőt rá se nagyon nézett és csak a kezembe nyomta a “just in case medication” csomagot. Most azonban ő is kedvesebb volt, azt mondta azért jött, hogy érdeklődjön hogy van Tibi, mert a hospice őt is felhívta. 

Aisa nem ment végül szerdán vissza az egyetemre és óriási segítség volt mindkét lány, már azzal is, hogy körülöttem voltak. Kivitték a kutyát, tették a dolgukat, vagy csak ott ültek a kanapén, nem zárkóztak a szobájukba. Tudom, Aisa azt mondta, hogy azért megy vissza mert következő hétfőn vizsgája van és ott jobban tud tanulni, és hát igaza is lett, mert egy percet sem tanult, de sokkal nyugodtabb voltam, hogy ő is itthon van és nem egyedül messze, egy üres házban :/ Az is jó, hogy picit jobban megértették Tibi állapotát, és persze ők is tudják, hogy ez nem fog örökké tartani, de legalább az ilyen napoknak tudunk örülni.

A falon végignézték a képeket a hospice nővérei és végigkérdezték, ki kicsoda, mikor készültek a fotók. 

Ez a fotó nagyon tetszett nekik, és alig hitték el, hogy nincs még három éve, hogy Brixhamben a huszonnyolcadik házasságtalan évfordulónkon készült. Én is szeretem ezt a fotót.