Viszlát 2018!

A  változások és a kerek évfordulók éve volt ez.
Én hat év után új mesterséget tanultam ki,  ahogy Tibi is néhány hónap múlva váltott.
Szula új élete megkezdődött szeptemberben a tőlünk négyszáz mérföldre lévő Sheffieldben, egyetemista lett.
Debikének is új munkahelye lett, és letette a vezetői vizsgát (azóta is lelkesen vezet).
Aisának lett egy kutyája, vagyis új családtagunk van lassan fél éve.
Én betöltöttem az ötvenedik évem (holy crap!!! el se hiszem, hogy ennyi vagyok).
Tibivel pedig épp a huszonötödik éve nem vagyunk házasok. Ezt minden évben, április elsején ünnepeljük meg, hogy "dejóó"   (mármint az, hogy eddig húztuk együtt úgy, hogy nem kötelezett minket eskü, papír, mifene).
Hat év után újra láttam havat, sőt még lapátoltam is a magam gyártotta hólapáttal. Belekóstoltam a csúszós, dimbes-dombos úton való vezetésbe is.
Nem volt könnyű ez az év. Kevesebb időm lett írni, a teljes munkaidő mellett. Kevesebbet is olvasok vagy hallgatom a hangoskönyveket, ennek eredményeként ebben az évben mint író, terméketlen voltam. Abból éltem, amit előző évben ontottam magamból nap, mint nap. Meg is jelent három novelláskötet, amelyekben szerepelt egy-egy írásom. Ha mást nem is fogadok meg, de azt az egyet igen, hogy jövőre több időt szakítok az olvasásra, mert akkor írni is jobban tudok majd.
Most is itt ülök, mert valami érdekes posztot akarok írni, de a két kisebbik lányom a fejem fölött beszélget, hogy milyen pezsgőt igyunk éjfélkor. Aisa ki van azon akadva, hogy nem vettünk gyerekpezsgőt, de azt itt nem lehet kapni. Ez van mindig amikor szükségem van egy órára, mert épp nem valami mást csinálok. Ilyenkor kirepülnek a fejemből a gondolatok és csak egyszerű, tőmondatok leírására vagyok képes. El is megy a kedvem az írástól, az ihlet kilibben az ablakon, én pedig hiába kapok a bokája után, kicsúszik a kezemből.
Ekkor már csak gyorsan összecsapom a végét, mint most is. Boldog új évet!

2008 december 31. Változott azóta valami? :D... hát...

Karácsonyi herce-hurca

Újra együtt a család plusz a kutya, szóval lehet készülődni a karácsonyra. Igazából már készülődök néhány hete, de hol vagyok én az elvetemült, karácsonyrajongó angoloktól, akik már augusztus végén kijelentik, hogy a karácsonyi ajándékvásárlással végeztek. Az évek során hozzászoktam, hogy mi is december közepe táján feldíszítjük a lakást, és a karácsonyfát is. Nem is tudom mi magyarok miért mindent egy napon csinálunk karácsonykor? Fadíszítés, sütés főzés, este vacsora és ajándékozás. Punktum. Aztán következő napokon meg látogatjuk a családtagokat. Kicsit furin néznek itt rám, amikor ezt elmesélem. Van aki kistányérnyi szemekkel kijelenti, hogy ez hülyeség, de vannak akik finomabban céloznak arra, hogy furi. Ahogy minden másnak, hát ennek is meg kell adni a módját. Szépen, módszeresen kell ráhangolódni az ünnepekre. Talán így a háziasszony (jelen esetben jómagam) nem rogy huszonnegyedikén este hullafáradtan az ünnepi asztal mellé. A legtöbb angol a főzésből sem csinál nagy gondot, hiszen remek kajákat lehet előre megrendelni a jobb üzletláncoknál.  Pulyka, saláták, sütemények, amit akarsz. Persze mondhatjuk, hogy naaaa, hiszen akkor hol marad az a bensőséges, tradícionális ünnepi vacsora, mert anya jó kis bejglije, zserbója, rántott hala stb. Hát kérem, bevallom így ötven fölött (már mondhatom két hónapja ezt :) o, hogy a legnagyobb dolog karácsony este, ha mindenki kellemesen érzi magát, nem stresszel, hogy a fát nem tudta rendesen belefarigcsálni a tartóba (amit nem talált meg és újat kellett venni délután négykor, ez mondjuk nálunk sokszor előfordult) és szétrepedt a bejgli (a tavalyi sokkal jobb volt), és anya az egész napját a konyhában töltötte (ha épp délelőtt nem dolgozott), majd vacsora előtt, gyorsan, zsírszagú hajjal felkap valami ünnepi ruhát és a kissé kihült sülteket a családtagok elé teszi. Én teljesen igazat adok annak aki ebből nem csinál nagy gondot, hanem szépen fokozatosan rákészül a karácsonyra, aztán nyugisan leül a családdal és együtt élvezi az estét velük. Lehet, hogy jövőre én is így csinálom majd. A sütiket persze nem lehet kihagyni, de az összes többi sokkal élvezhetőbb, ha nincs mögötte rohanás és stressz az ünnepek miatt.

Ezt most persze meg lehet cáfolni, van aki máshogy csinálta eddig is, én magamból indulok ki és van

még néhány ismerősöm aki így van vele. Nálunk persze a speciális dolgok miatt muszáj itthon sütni,

mert Szula glutén érzékeny (persze már lehet kapni GF sütiket is, de azért az nem olyan).

A nagyján túl vagyok szerencsére, a bejgli elrepedt, úgyhogy nem stresszelek ezen ebben az évben már. Szula megkóstolta, és azt mondta, hogy a karácsonyi bejgli íze és illata adja meg neki az igazi karácsony érzést. A lányok mézeskalácsot készítettek, persze én gyúrtam hozzá a tésztát, és a fél délutánt azzal töltöttem, hogy tojáshabot próbáltam kutyulni a díszítéshez. Én tényleg feladom! Többé nem csinálok ilyet, mert egyszerűen nincs hozzá tehetségem. Pont.

A hűtőbe mindent betuszkoltam amit előre elkészítettem és tőlem már jöhet a karácsony, állok elébe.

Debike sikeresen levizsgázott autóvezetésből, és ma meg is tette első útját egyedül a Sainsbury’s-be.

Apa pedig igazi buszvezető lett. Tele a város paparazzikkal akik lencsevégre akarják kapni őt.

Szula hazaért :)

De előtte még volt egy kis karácsonyi parti a kollégáimmal. Igaz, csak kilencen voltunk, de nagyon jól éreztük magunkat. Nem tudom, milyenek voltak az előzőek, szóval  nincs összehasonlítási alapom.

A kaja isteni volt, a hely is, ahol tartottuk még egy csomó más céggel együtt, kellemes volt. Száz év

után újra táncoltam egy fergetegeset, és sokat nevettem. A ruhám, amit Aisától kaptam karácsonyra

(megelőlegezve) nagyon csini volt, Szulától pedig az elegáns kabátot kaptam hozzá. Még előző nap le kellett rohannom venni hozzá egy magassarkút mert ember emlékezet óta nem hordtam ilyet. Szerencsére jól választottam és kényelmes volt egész este.

Holnap karácsony! Nekem épp az ötvenedik... (Bárcsak lenne néhány képem a gyerekkori karácsonyokról...)

Október

Október vége felé meglátogattuk Szulát Sheffieldben. Az egész család felkerekedett, kutyástul mindenestül ültünk öt órát az autóban.  Ez azért volt számomra nagy kihívás, mert néhány nappal előtte megcsúsztam a vizes lépcsőn a tengerparton és sikerült pont a farkcsontomra huppanni mind az összes hatvannyolc kilómmal. Ez nem volt kellemes és a járás még csak-csak de ülni és feküdni igazi megpróbáltatás lett az elkövetkezendő hetekben. Szóval félfenékkel vészeltem át az oda- vissza utat Szulához. De megérte! Sunny Szula nyakába ugrott úgy örült neki. (picit aggódtunk, hogy a négy hónapos kutya emlékezni fog-e egy hónap elmúltával rá). Sikerült igazi családias légkört varázsolnunk a lány köré, tehát az első öt perc után jól összevesztünk a feje fölött és mindenki megsértődött, a kutya pedig felnyalt mindent az utcán ezért nagyrészt vele voltunk elfoglalva. Így megállapította, hogy szerencsére semmi nem változott nálunk és örül, hogy lát minket de azért nincs honvágya :D. Vittünk egy csomó kaját neki, így a következő két hétben nem szenvedett hiányt, persze azután újra csak gyümölcsön és instant levesen éldegélt. Le is fogyott jól, de nagyon csinos lett. A sok munkájának is meg lett az eredménye, mert a rettegett teszten elérte a lehető legjobb eredményt amit lehet, szóval meg van elégedve magával. Sok a barátja és nagyon szeretik, és ennél jobb híreket nem is kaphattam volna tőle.

Aisa szülinapja is jól sikerült, összejött az egész család. Vikiék, Brigittáék és a gyerkőcök is itt voltak. Sunny kicsit ugatós volt az elején, de hamar hozzászokott a népes vendégséghez.

Mácsai Pál előadását is élveztük néhány napja Londonban. Épp, hogy odaugrottunk néhány órára, de megérte, mert szenzációs volt. Büfésnénistül, felkonfostól, mindenestül nagyon magyar volt az egész.
Elszoktam attól, hogy mindenki érti amit mondok, és én is értek mindenkit :D Vettünk egy Dragomán György könyvet, amit nagyon nehezen rágok meg. Az első könyve volt ez, amit most adtak ki újra, de nehezen bírkózom meg vele. A címe "A pusztítás könyve". Őszintén szólva a Máglya és a Fehér Király után nekem ez túl mély és elvont. Biztos velem van a baj, persze.  Pedig Dragomán György stílusa nagyon befolyásolt néhány éve, sok novellám íródott hasonló stílusban. De még nem adtam fel, bár a közepén járok a történetnek. Ha agyonütnek sem tudnám normálisan elmondani miről is szól a könyv pontosan.

Labilis lelkiállapotú ötvenes, tetkót varratna...

Utálom ezt az állapotot (biztos ez a hülye banyakór). Hiába mondta Mariann (barátnő és munkahelyi védőangyal), hogy nekem fiatal a lábam, mert fel-le rohangászom a lépcsőkön, azért érzem, hogy mindjárt ötven. Mostanában többet sírtam, mint az elmúlt ötven évben összesen, azt hiszem... De ilyen hülyeségek miatt, hogy csúnyán nézett rám a főnök, vagy megemlítette, hogy szar teát csinálok a betegeknek. Máskor ilyeneket csak eleresztek a fülem mellett, de mostanság elég egy rossz pillantás és fojtogatja a torkom a sírás. És persze sajnálom magam piszkosul. Az önsajnálat olyan szintjén vagyok olyankor, hogy még arra is haragszom aki megpróbál megvígasztalni. Hogy meri? :P
Szóval tavaly elhatároztam, hogy ötvenedik csinnadrattás születésnapomra megcsináltatom életem első tetkóját. Csak azért, hogy legyen valami maradandó. Persze, mivel folyton csapongok és soha nincs egyetlen olyan hobbi amibe komolyan beleszerettem volna, fogalmam sem volt mi lesz a tetkó. (persze van egy, az írás, de nem szeretnék írógépet vagy lúdtollat a karomon)  Nincs életfilozófiám - vagyis "éljük túl a napot aztán majd meglátjuk" amit legtöbbször magamban emlegetek, de ezt mégsem varrathatom az alkaromra.
Komoly tetkókkal rendelkező kollégáimtól érdeklődtem, hol találok jó áron tetoválószalont, végül  Beata ajánlott egy lányt. Megnéztem a munkáit a fészen és elég szépen dolgozik. Már csak az volt a kérdés, hogy mi legyen az örök emlék? Hosszú órákon át böngésztem a Pinterestet és más oldalakat de egyik tetkó sem ragadta el a képzeletem, de az is lehet, hogy túl sok tetszett és a bőség zavarában nem tudtam választani.  Végül kiválasztottam egy főnixet és leleveleztem a lánnyal, hogy mikor mennék és mit szeretnék. Aztán tegnap előtt rám jött megint ez a depis, sírós, önsajnálós időszak és lemondtam az időpontot. Mondtam a családnak is, hogy inkább nem, mert nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom. Aztán este rám írt Beata, hogy drukkol holnap és küldjem el a képet, ha kész a tetkó, én meg persze mondtam, hogy nem lesz, mert lemondtam. Nekem nincs olyan szép hosszú lábam amit teletetováltatok virágokkal, írtam neki, mert valóban szép lábai vannak és jól mutatnak rajtuk az óriási liliomok vagy miafenék. Azt válaszolta, hogy oké vagyok én is csak valami apróval kéne kezdenem, így írta, hogy kezdenem... Hát nem épp arra pályázok, hogy teletetováltassam magam, de persze minden hosszú utazás egy lépéssel kezdődik. Küldött egy pinterest oldalt ahol apró virágminták vannak. Erre persze megjött újra a kedvem. Írtam a lánynak, hogy mégis megyek, de inkább valami apró virágot szeretnék és azóta válogatok a millió lehetőség közül. Majd este updatelem a bejegyzést és addigra kiderül, hogy mi lett a végeredmény, ha egyáltalán lesz valami...

Update: Néhány óra múlva...
Szóval egy nagyon kedves lány volt a tetováló. Kiderült, hogy ismerjük egymást: nemrég a Specsaversnél ő tájékoztatott Aisa szemüvegének átvételekor a további lehetőségekről. Akkor is nagyon kedves volt és sok mindenről beszélgettünk.
Tehát a tetkó: végül kiválasztottam egy egyszerű vadrózsát és hip-hop már le is rajzolta és a kezemre varázsolta az alapot. Ezután következett a kellemetlenebb része a dolognak, ami nem mondom, hogy nagyon fájt, de tekintve, hogy elég magas a fájdalom küszöböm, megpróbáltam mosolyogva végigcsevegni a közel negyven percet amíg elkészült vele. Tibi készített néhány fotót, persze majd ő is szeretne később tetkót, de arra volt nagyon kíváncsi, hogy mennyire fáj. Neki nem árultam el, hogy azért fájt picit mert akkor elmenne tőle a kedve. Szép lett, és örülök, hogy végül elmentem. Azt hiszem nem ez volt az utolsó alkalom. Egyszer el kell kezdeni, nem?

Elkezdődött az egyetem

Szóval ezen is túlestünk, vagyis a költözködésen. Nem voltam könnyű eset a megelőző napokban, mert nem akartam idegeskedni meg aggódni, de mégis  "idegállapotban" voltam :D Mégis csak  az első alkalom amikor hosszútávra elköltözik az egyik lányom. Igazán érthető volt az idegesség. Szula már egy csomó kaját tud magának főzni, attól nem féltem, hogy éhenhal. Hiába, az ember ahogy öregszik valahogy központi téma lesz az evés, borzasztó... Semmi nem számít csak az, hogy jóllakjon az ember lánya.

Megvan a kulcs!

Helyes kis szobát kapott, azonnal bepakoltunk és megpróbált kicsomagolni, aztán lesétáltunk a legközelebbi Morrisonsba ami kb. 5OO méterre lehet, és bevásároltunk. Ezzel el is telt a nap nagy része, még egy késői ebédre is volt időnk aztán este hatkor elköszöntünk tőle és visszaindultunk. Nem mondom, hogy boldog voltam, és ő sem látszott túlzottan annak. Tök rossz volt így otthagyni. Szerencsére van facetime meg imessage, így folyamatosan dumáltunk hazáig, Debi meg otthonról csatlakozott, így nem volt teljesen egyedül. 

Útban a szállás felé

Csiripöri 

De ez csak a hirtelen változásnak volt köszönhető.  Volt már ott néhány ember akit ismert, legalábbis a FB-ról, ahol közös chatet csináltak a Sheffield-i diákok, így már nagyjából tudni lehetett kik veszik körül. Ez az első hét még csak lazítás, ismerkedés a környezettel, bulizás, regisztráció stb. A legtöbb diák napok óta folyamatosan iszik, mindennap bulizni mennek, ami igazából nem nagy baj ha ezzel nem zavarnak másokat. Szula idegenkedik ettől, furi neki, hogy végig óbégatják a társai az éjszakát. Azért néhány barátjával jól eltöltik az idejüket ők is. Voltak már jégkorizni, moziba, vacsorázni, feltérképezték az egyetem környékét. Szerencsére néhány helyen gluténmentes kaját is tudott venni, így nem maradt éhen. (persze nekem ez a legfontosabb) Ma pedig felavatta a konyhát.

Csirkepörköltet főzött tésztával az új edényekbe amit vettünk. Biztos jól sikerült és marad majd holnapra is belőle. Szóval zajlik az élet, és szerintem egész jól veszi az akadályokat. Olyan furi, mert azt gondoltam, hogy legalábbis az első időszakban nagyobb szüksége lesz a segítségemre - legalábbis a távolira - de kellemesen csalódtam, mert eddig meg tudta oldani a felmerülő problémákat.   Azt hiszem méltán lehetek rá büszke. 

Most ezt mééé?  Ja, már tudom... :D

Glasgow egy bioporszívóval, hinta a víz fölött és irány haza!

Azt mondja a tábla, ha a kutyád elvégzi a dolgát,
 fogj egy botot és pöcköld arrébb, ennyi amit tehetsz

Az elmúlt két napban változó volt az idő, de többnyire sütött a nap és keveset esett az eső. Ha esett, akkor sem volt kellemetlen, a hőmérséklet is pont kirándulós volt.

Kedden a környéket jártuk be ami egy kellemes öt kilóméteres séta volt, tegnap pedig Glasgow-ban (Glaschu, vagyis zöld hely) voltunk, mert nem akartunk úgy hazamenni, hogy ne láttuk volna az egyik legnépesebb várost itt, az Egyesült Királyságban.

Jó két órás autóút volt,  pedig Dunnon-ból van egy kompjárat a Glasgow-i kikötőhöz, de az horror drága. Így sem volt kellemetlen az utazás, mert a táj szépsége mindenhol lekötötte a figyelmünket.

Glasgow-ban viszont egyáltalán nem tudtunk a táj szépségére figyelni, mert ahogy kiszálltunk az autóból, Sunny olyan izgatott lett és kezelhetetlen, hogy az első kétszáz méter után fel kellett venni a kezünkbe. Mindent összeporszívózott ami az orra elé került, ami igazán közel van a földhöz. Egy nagyváros széles sétálóutcájában  észre sem veszed, hogy mennyi szemét van a járdán, ha nincs egy három hónapos kutyád. Sajnos azt még nem sikerült megtanítanunk neki, hogy legalább ha rászólunk, kiköpje a: cigicsikket, madártollat, műanyag darabot, söröskupakot, madárszart, rágógumit...stb. Így csak nagy nehézségek árán tudtuk kioperálni a szájából az oda nem illő dolgokat. Inkább felvettük és úgy döntöttünk, hogy ha valami parkhoz érünk, majd ott mászkálhat.

A kezünkben viszont mindenki meg akarta simogatni (a földön is, csak ott nem mindenki vette észre), így közel száz méter megtétele alatt kedves skót emberek tömegével ismerkedtünk össze, megismerve történetüket, hogy nekik is van, volt, vagy lesz kutyájuk. Kétszázszor kellett elmondanunk, hogy mennyi idős, milyen fajta és igen, kicsit félős, ezért mászik a nyakamba ha valaki cuppogva, ujját előrenyújtva közelít felé. Ezért nagyrészt ezzel voltunk elfoglalva és nem a város látnivalóival.

Mikor végre találtunk egy kisebb zöld területet  tudott sétálni is. A Barowland parkban viszont egyéb érdekesség is volt, mert a járdaként kirakott színes kövekre fel volt jegyezve, hogy a híres énekesek és bandák melyik évben koncerteztek Glasgowban. Tettünk egy nagy kört, megnéztük a street art-okat, amelyek az üres tűzfalakra voltak festve, hallgattunk autentikus ruhába öltözött skót dudást és rövidgatyás, gitározó télapót (Aisa szerint inkább Dumbledorra hasonlított),  vettünk néhány szuvenírt, majd visszamentünk a parkolóházba és elindultunk visszafelé.

Útközben megálltunk kajálni (nálunk ez mindig sarkalatos probléma) és nem azért mert válogatósak vagyunk (de), hanem Szula lisztérzékenysége miatt nem ugorhatunk be egy pastrie-t, egy pizzát vagy egy hamburgert megenni az olcsóbb helyekre, hanem hosszas keresgélés, érdeklődés és étlapolvasgatás után (ahol a gluténmentes lehetőségeket kutatjuk) ha szerencsénk van, találunk olyan helyet ahol mindannyian jól lakhatunk. Kicsit zavaró, hogy bárhová megyünk vegán, vegetáriánus menü fel van tüntetve az étlapokon, viszont kevés helyen látható gluténmentes verzió. A lisztérzékenységet nem választja az ember életformának (persze van, aki divatból gluténmentesen étkezik) a vegetáriánus és vegán életformát pedig igen. Ha találunk is valamit, sok esetben a natúr csirke szelettel és zöldségekkel kimerülnek a lehetőségek.

Megálltunk egy Dumbarton  ((Dun Breatann) nevű városka szélén ahol nagyobb bevásárlóközpontok voltak, így a gyorskajáldás láncok is képviseltették magukat, így a KFC, McDonald's, Domino's, Subway meg valami olasz étterem. Az olasz étterem nem lett volna rossz, de kutyát nem lehetett bevinni (a hordozójában sem) és az árak is elég húzósak voltak. A Domino's-ban találtunk gluténmentes pizzát Szulának de az takeaway, így elküldtem a család másik felét a mekibe mi pedig Szulával rendeltünk egy GF pizzát és átsétáltunk a meki kerthelyiségébe kajálni. Szula cikinek tartotta, hogy ott egye meg a pizzáját, de mondtam neki, ha szólnak, majd elmondom, hogy ha a meki is árul GF burgereket (nemcsak uncsi salátát csirkemellel) akkor majd itt eszünk mindannyian. De persze nem szólt senki, miért is szólt volna?

Hazafelé még benéztünk a Dunoon (Dún Omhain) mellett lévő Kirn nevű kis településre, mert a hétvégén olvastuk, hogy valami rendezvény lesz skót dudával meg minden, de inkább egy vurslihoz hasonlított az egész.


Ma van az utolsó napunk itt, mert hajnalban indulunk haza. Sajnos eléggé esik az eső, pedig szerettünk volna elmenni egy közeli helyre ahol talán láthatnánk frufrus, vörös bocikat, mert ilyeneket még nem sikerült lencsevégre kapnunk. Még reménykedem, hogy délutánig eláll az eső.

Délutánra elállt az eső és elindultunk a néhány mérföldre lévő Kilchurn várát meglátogatni. Az idő eléggé szeles volt, de a táj fantasztikus. Messziről sikerült néhány highland kattle-t lefotózni de közelebbről nem volt hozzá szerencsénk. Már nagyon éhesek voltunk, így elindultunk vissza, de ahogy az szokott lenni, öt percenként megálltunk fényképezni. Úgy terveztük Dunoon-ban megállunk vásárolni, és otthon elkészítjük.

A kutyakakit hiába szedtük fel, sehol nem találtunk kukát... :/

Kilchurn vára

Kilchurn vára

 Előtte azonban egy olyan fantasztikus helyen álltunk meg amiért már akkor is megérte volna az egész kirándulás, ha végig esett volna az eső. Lényeg az, hogy Tibi már az első nap óta kinézte a helyet, hogy majd készít néhány képet mert egyébként is ki volt írva, hogy ez a "Jubilee point" tehát itt a Loch Eck mellett egy piknikezésre kiváló hely ahol fantasztikus fotókat lehet készíteni a tavat körülölelő erdőkről és a messzi hegyekről. Egy öreg fán függő hinta is várt amikor leértünk a partra. Egyszerűen nem hittem a szememnek, és olyan kézenfekvő volt, hogy kipróbáljam (azért mertem csak mert acélhuzal tartotta a hintát, nem egyszerű kötél :P ). A nap kisütött, miközben kicsit az eső is eleredt, de a fa alatt ezt nem lehetett érezni, én pedig csak himbálóztam a víz fölött. A lányok is kipróbálták, de ők nincsenek úgy kipárnázva mint én és hamar elzsibbadt a hátsójuk. Tibi drónozni is tudott keveset a víz fölött és meg tudta örökíteni ezt a néhány percnyi boldogságot. Mert nekem ez az volt. :)

Hazaérve jól bevacsoráztunk és megpróbáltuk kifárasztani Sunny-t (kevés sikerrel) de azért kilenc körül beparancsoltuk a rácsos ágyába aludni. Holnap reggel korán indulunk, mert közel tíz órás autóút vár ránk hazáig.
Hamar elszaladt ez a hét, nem mondom, hogy felhőtlen volt (átvitt értelemben sem) de nem bánom, hogy eljöttünk. Szeretnénk még visszajönni, mert még sok mindent nem láttunk.

Update: Közel 13 órás autóút, összesen 17OO mérföld megtétele után hazaérkeztünk Torquay-ba. Sunny az első néhány órát végigaludta, de délután már nem volt olyan nyugis az autóban, ezért két óránként muszáj volt megállni, hogy elvégezze a dolgát és mozogjon keveset. Tewkesbury parkolónál a meki és a Subway mellett ott volt a kedvenc gyorskajáldánk a LEON, ahol gluténmentes finomságokat is lehet kapni. Szula végre jól bekajálhatott.
Az új autónk jól vizsgázott, semmi gond nem volt vele egész úton és kényelmesen utazhattunk benne.

Skócia, manók és tündék földje!

Szóval itt ülök a Glennfinart holiday home-ban és ropogtatom a haggis ízű feketeborsos chipsem, amit csak itt lehet kapni Skóciában, és azon töröm a fejem, hogy írjam le az elmúlt három napot. (A haggis egyébként a skótok nemzeti étele, amit még nem ettem csak megírtam a könyvemben egyszer, onnan tudom, hogy olyan mint a véreshurka csak nem disznóbélbe, hanem birkagyomorba töltik. 

Mindenek előtt szeretném elújságolni, hogy Szulát felvették az egyetemre. Ezt 16-án tudtuk meg, mint sok sok ezer fiatal, aki az eredményeire várt ami a bejutáshoz szükséges. Szula magasan felülmúlta a saját elvárásait (én persze megmondtam, hogy fel fogják venni) így a kis nyaralásunk ezzel a jó hangulattal kezdődött. Ja és még egy aprósággal, ami nem is olyan apró, hanem egy kényelmes, Volvo V5O Drive kombi.

 Amit érdemes elmondani, az a hétvége és a mai nap, mert előtte teljesen elmosódott minden a rengeteg esőtől. Amikor 12 óra autóút után megérkeztünk ide a Glennfinart Holiday parkba, azt hittem egész héten esni fog, mert a telefonom ezt a jövőt vetítette elém. Eléggé lehangoló volt a szürke égbolt és a folyamatosan zuhogó eső, bár a kilátás igazán kellemes a házból, mert a Loch Eck-re és a mögötte magasodó dombokra esik. Másnap aztán átkirándultunk a hozzánk legközelebbi településre (12 mérföld) Dunoon-ba feltölteni a hűtőt és körülnézni. Kibújt a felhők mögül a nap és nagyon jó kis sétát tettünk. Többek között megtudtuk, hogy szerdán lesz egy skót dudás fesztivál vagy valami ilyesmi a közelben, úgyhogy arról még közvetítek.

Tegnap hosszú túrát tettünk (újra 5-6 óra az autóban) Glencoe lélegzetelállító hegyei között apró manónak éreztem magam, majd Glennfinnan viadukthoz már ragyogó napsütésben és húsz fokban sétálhattunk, bár a Hogwarts expresszt hiába vártuk, nem jött. Alatta csodás kis patakpart és mező terült el.

Ma pedig az egyik álmom teljesült. Imádom a fenyőerdőket, az óriási, égignyúló fákkal és puha, süppedős szőnyegével amit  tűleveleikkel szőttek az évtizedek. Egy olyan helyen jártam ahol Shakespeare Puck tündére is született a Szentivánéji álomban. Pontosan ilyennek is képzeltem el valaha, amikor olvastam a történetet. A helyet egyébként úgy is hívják, hogy Puck's Glen (Puck szurdoka). Az óriási fenyőerdőben hosszú sétaút vezet át a szurdokon, vízmosások, meseszerű látványt nyújtó ösvények, nyaktörő gyökér- vagy a sziklába vájt lépcsőkön föl és le. Majd mesebeli kanyargós út vezet át az erdőn, kétoldalt millió fenyőanyuka és apró csemetéi az út mentén. Igazi fenyő, sőt citromos fenyőillat maradt az ujjaimon mikor megdörzsöltem a tűleveleket. Némelyik nagyon szúrós, némelyik viszont olyan puha volt, mintha gumiból lenne. A lányok el is nevezték ezeket szilikonos kenőtoll fenyőnek.

Hét kilómétert gyalogoltunk a turistajelzésen míg végül visszaértünk a parkolóhoz ahol az autónk várt. Sunny, háromhónapos létére simán végigsétált velünk, bár a vízmosásokat nem nagyon kedvelte, ilyenkor hátrasunyta a fülét és igyekezett minél előbb túlesni a dolgon. Némelyik lépcső olyan magas volt neki, hogy fel kellett emelni de bátran jött tovább velünk. Aggódva állt meg és várta be a lemaradó családtagot, és úgy tudott örülni, mikor az végre beérte a többieket mintha már hosszú ideje nem látta volna. Ettől függetlenül csöppet sem fáradt el a hosszú úton, egy délutáni kiadós alvás után újult erőre kapott és hiába van már lassan tíz óra, az esti rövid séta után sem pilledt el. Este nem nagyon szeret kint lenni, rohan vissza egy gyors pisi után a házhoz. Ez lehet az idegen környezet is de annyira kényelmes, hogy azt is el tudom képzelni, hogy jobban szeret bent játszani mint kint. Egyelőre legalábbis. A hosszú autóutakat viszont nagyon jól bírja, sokat alszik, nem nyűgös és nem lesz rosszul.
Ennyit az első néhány napunkról.

Debi és Dan egy hetet töltöttek Magyarországon. Néhány napot Balatonon: Lellén volt a szállásuk, de ellátogattak Tihanyba és Keszthelyre is. Folyamatosan küldözgettük a képeket egymásnak az élményekről. Azért picit irigyeltem őket. A langyos balatoni estéket (szúnyogok nélkül). Budapestre utaztak az utolsó előtti nap, hogy a tüzijátékot megnézzék, holnap aztán repülnek haza.