Labilis lelkiállapotú ötvenes, tetkót varratna...

Utálom ezt az állapotot (biztos ez a hülye banyakór). Hiába mondta Mariann (barátnő és munkahelyi védőangyal), hogy nekem fiatal a lábam, mert fel-le rohangászom a lépcsőkön, azért érzem, hogy mindjárt ötven. Mostanában többet sírtam, mint az elmúlt ötven évben összesen, azt hiszem... De ilyen hülyeségek miatt, hogy csúnyán nézett rám a főnök, vagy megemlítette, hogy szar teát csinálok a betegeknek. Máskor ilyeneket csak eleresztek a fülem mellett, de mostanság elég egy rossz pillantás és fojtogatja a torkom a sírás. És persze sajnálom magam piszkosul. Az önsajnálat olyan szintjén vagyok olyankor, hogy még arra is haragszom aki megpróbál megvígasztalni. Hogy meri? :P
Szóval tavaly elhatároztam, hogy ötvenedik csinnadrattás születésnapomra megcsináltatom életem első tetkóját. Csak azért, hogy legyen valami maradandó. Persze, mivel folyton csapongok és soha nincs egyetlen olyan hobbi amibe komolyan beleszerettem volna, fogalmam sem volt mi lesz a tetkó. (persze van egy, az írás, de nem szeretnék írógépet vagy lúdtollat a karomon)  Nincs életfilozófiám - vagyis "éljük túl a napot aztán majd meglátjuk" amit legtöbbször magamban emlegetek, de ezt mégsem varrathatom az alkaromra.
Komoly tetkókkal rendelkező kollégáimtól érdeklődtem, hol találok jó áron tetoválószalont, végül  Beata ajánlott egy lányt. Megnéztem a munkáit a fészen és elég szépen dolgozik. Már csak az volt a kérdés, hogy mi legyen az örök emlék? Hosszú órákon át böngésztem a Pinterestet és más oldalakat de egyik tetkó sem ragadta el a képzeletem, de az is lehet, hogy túl sok tetszett és a bőség zavarában nem tudtam választani.  Végül kiválasztottam egy főnixet és leleveleztem a lánnyal, hogy mikor mennék és mit szeretnék. Aztán tegnap előtt rám jött megint ez a depis, sírós, önsajnálós időszak és lemondtam az időpontot. Mondtam a családnak is, hogy inkább nem, mert nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom. Aztán este rám írt Beata, hogy drukkol holnap és küldjem el a képet, ha kész a tetkó, én meg persze mondtam, hogy nem lesz, mert lemondtam. Nekem nincs olyan szép hosszú lábam amit teletetováltatok virágokkal, írtam neki, mert valóban szép lábai vannak és jól mutatnak rajtuk az óriási liliomok vagy miafenék. Azt válaszolta, hogy oké vagyok én is csak valami apróval kéne kezdenem, így írta, hogy kezdenem... Hát nem épp arra pályázok, hogy teletetováltassam magam, de persze minden hosszú utazás egy lépéssel kezdődik. Küldött egy pinterest oldalt ahol apró virágminták vannak. Erre persze megjött újra a kedvem. Írtam a lánynak, hogy mégis megyek, de inkább valami apró virágot szeretnék és azóta válogatok a millió lehetőség közül. Majd este updatelem a bejegyzést és addigra kiderül, hogy mi lett a végeredmény, ha egyáltalán lesz valami...

Update: Néhány óra múlva...
Szóval egy nagyon kedves lány volt a tetováló. Kiderült, hogy ismerjük egymást: nemrég a Specsaversnél ő tájékoztatott Aisa szemüvegének átvételekor a további lehetőségekről. Akkor is nagyon kedves volt és sok mindenről beszélgettünk.
Tehát a tetkó: végül kiválasztottam egy egyszerű vadrózsát és hip-hop már le is rajzolta és a kezemre varázsolta az alapot. Ezután következett a kellemetlenebb része a dolognak, ami nem mondom, hogy nagyon fájt, de tekintve, hogy elég magas a fájdalom küszöböm, megpróbáltam mosolyogva végigcsevegni a közel negyven percet amíg elkészült vele. Tibi készített néhány fotót, persze majd ő is szeretne később tetkót, de arra volt nagyon kíváncsi, hogy mennyire fáj. Neki nem árultam el, hogy azért fájt picit mert akkor elmenne tőle a kedve. Szép lett, és örülök, hogy végül elmentem. Azt hiszem nem ez volt az utolsó alkalom. Egyszer el kell kezdeni, nem?