Mindegy is, mikor van anyák napja, a lényegen nem változtat. Magyarországon május első vasárnapján ünnepeljük, itt, Angliában pedig március utolsó vasárnapján.
Töröm a fejem, melyik emlékem osszam meg anyuról? Mert, ha már nem hívhatom fel telefonon, hogy a fülébe énekeljem a félig elfeledett, gyerekkori dalt, akkor legalább előhúzok néhány, poros filmszalagot egy eldugott fiókból, az emlékeim mélyéről.
Talán, amikor görcsösen fogtam a kezét mert második nap mentünk az oviba, és én nem akartam ott maradni, mert a Sztojka Sanyi kacsingatott rám? Ő pedig szép szóval, ígéretekkel próbált marasztalni, miközben átöltöztetett. Sietnie kellett munkába..
Amikor vasárnap háromszor másztuk meg a Gellért hegyet? Úttalan utakon kapaszkodtunk fel, még véletlenül se érintve a csúcsra vezető, kacskaringós utakat.
Amikor a népligetbe csak azért mentünk ki minden vasárnap, hogy a lankás, füves dombon végtelen alkalommal legurulhassak, vagy az úttörővasút megunhatatlan állomásain századszor is leszálljunk és végigcsodáljuk az erdőt, és színes faleveleket, ősszel gesztenyét gyűjtöttünk, majd otthon gesztenyehadsereget faragtunk belőlük.
Amikor rádiójátékot készítettünk a nővérem régi magnójára és fulladoztunk a röhögéstől a bakikon?
Amikor éveken keresztül óriási csokor orgonát vittem neki anyák napjára, majd felnőtt fejjel tudtam meg, hogy allergiás volt a virágra…?
Amikor a háta mögé passzírozott a sarokba, mert apám meg akart verni valami hülyeség miatt (mondjuk néha nem volt hülyeség, de akkor is…) és próbálta őt lecsillapítani… hányszor…?
Amikor századszor kértem meg, hogy spárgázzon, és büszkén meséltem a
barátnőimnek, hogy anyu még mindig tud spárgázni, pedig már legalább negyven (!!!) éves és kilencven kiló…?
Amikor a húgommal volt várandós, és a buszon nem adták át neki a helyet, és amikor szóvá tettem (13 évesen!) hogy illene, megjegyezték, hogy inkább kövérnek látszik, mint terhesnek, és akkor nagyon kivertem a palávert a 48-ason…?
Amikor kiszedtem a kezéből a két nehéz szatyrot (hét vagy nyolc évesen), és cipeltem haza, és nem engedtem, hogy visszavegye amikor már
rogyadoztak a lábaim…?
rogyadoztak a lábaim…?
Amikor Balatonvilágoson az úszógumimmal órákig áztatta magát a vízben, bár úszni nem tudott, de imádta a Balatont…?
Amikor valami szép tájat látott a TV-ben és sóhajtozva bámulta…?
Amikor egy rabbi énekelt, és kicsordult a könnye…?
Amikor Jehudi Menuhin hegedűversenyét hallotta, és kicsordult a könnye…?
Amikor Baja felé közeledtünk, kicsordult a könnye…?
Amikor az édesanyjáról, a mamáról beszéltünk, és kicsordult a könnye…? (pedig nem sok jót kaptak tőle a gyerekei…)
Amikor lánykori emlékeiről beszélt, és úgy csillogott a szeme…?
Amikor bunyevácul kellett énekelnie, mert imádtam, mikor
énekelt…?
énekelt…?
Mindegyik történet édesen keserű. Lassan annyi idős leszek, mint ő…
Mégsem védhettem meg, mégsem tarthattam meg a gyerekeimnek őt. Olyan korán itt hagyott minket...
tegnaptól már nem lehet kutyát vinni, így tovább mentünk a Slaptonra, ami hasonlóan gyönyörű, de csak egy árva kis büfé van közel, s távol és Aisa még nem ebédelt aznap. Végül ott töltöttünk egy órát és hazamentünk. Közben elmesélték, kaptam egy levelet. A feladót Tibi nem látta jól (nem is volt ráírva a neve csak a sheffield-i cím). Miért nem bontottátok ki? Miért nem hoztátok el? Kérdeztem. Nem tudják, nem jutott az eszükbe...
Szulának írtam, hogy ő küldött nekem valamit? Válaszolt, hogy igen, de többet nem mondott. Amikor hazaértem, ez várt:
Szóval végre bekerült a nevem a halhatatlanok közé! :)
Debikétől pedig a kedvenc virágom, és amivel locsolhatom is :) és egy klassz popsocket-et a telómra.
Aisa pedig már korán reggel felkelt és sürgölődött a konyhában, bár ő májusban szeretné az anyák
napját tartani :)
Isteni volt! Még frissen facsart narancslevet is kaptam mellé.
Mielőtt dolgozni mentem gyorsan sütöttünk egy kis saslikot a kertben. Úgy sajnáltam, hogy mennem kell, mert olyan kellemes idő volt. Jövő hétvégén már Szulával sütögetünk :)
