Érezd a ritmust!

 Tegnap este egy álmom vált valóra. Évek óta szerettem volna élőben megnézni egy ír néptáncos műsort. Bármikor látok egy rövid videót erről vagy a tévében valamilyen műsor kapcsán, végigfut a libabőr a kezemen lábamon. Tegnap előtt a fészbuk feldobott egy előadást ami érdekelhet, mert az itteni színházban lesz megtartva. Felcsillant a szemem amikor megláttam a Rhythm of the Dance táncegyüttes fellépését, de amikor megláttam hogy mindez két nap múlva lesz, akkor kissé lelombozódtam. Szulát megkérdeztem, mit szólna ha elmennék. Tibinek változó az állapota, mostanában sajnos sokszor hányt, az orvos azt mondta, hogy ez az agydaganat miatt van. Szula azt mondta, hogy menjek, persze. Úgy döntöttem ha kielégítő aznap az állapota, akkor az esti rutint egy órával előbbre hozom, egyébként is korán elalszik, és akkor odaérek a tőlünk nagyjából öt percre lévő színházba autóval. Sajnos előző éjszaka alig aludtunk, és másnap olyan voltam mint egy alvajáró. Szula elment a boltba és főzött is, így tudtam picit délelőtt pihenni. Persze, hogy ne menjem minden annyira simán, délután mikor kimentem az udvarra hogy összeszedjem a kutya után a reggel otthagyott apró ajándékokat, megbotlottam és szinte álomszerűen a földön találtam magam. Káromkodtam, hogy lehetek ilyen botlábú. Jól beütöttem a bal csípőm alatt a combom és a jobb térdem meg a jobb kisujjam. Hogy csináltam nem tudom :P. Gyorsan felmentem és lejegeltem magam, ezért szerencsére nem lettem kék, zöld és lila. Azért is elmegyek, gondoltam, még ha ott is alszom el az egyik székben. Még jócskán volt jegy online, és sikerült egész jó helyre venni, a karzaton az első sorba, szuper kilátással. Nem bántam meg, bár nem találtam a közelben parkolót, így jó tíz percet kellett gyalogolnom a színházig ami a tengerparti promenádon van. Reméltem, hogy Szulának nem kell majd riasztania, hogy jöjjek gyorsan haza, mert akkor rohanhattam volna jó darabon. 

Az élmény, még így egyedül is, csodálatos volt! Nagyon helyesek voltak, jó volt a zene, és nem csak táncoltak, énekeltek, zenéltek is, a közönséget tapsra ösztönözve, füttyögés, jókedv, vidámság volt két órán keresztül. Pirosra tapsoltam a tenyerem és szerencsére minden rendben volt itthon is.

                                                    

Furcsa, véletlen egybeesés

 Nem hiszek semmiféle csiribiri dologban. Istenben, a horoszkópban, a halál utáni életben, a reinkarnációban, a sors kezében és semmiféle előre megjósolt istencsapásban, vagy szerencsében. Az életünket mi alakítjuk, néha viszont furcsa dolgokkal szembesülünk, amit nehéz megmagyarázni és épp ez benne a fantasztikus.

Tegnap este, mielőtt lefeküdtem, eszembe jutott egy gyerekkori könyvem amit az anyukámtól kaptam amikor beteg voltam. Sokszor voltam beteg és sokszor kaptam könyvet, mert imádtam olvasni. Anyukám mindig írt valami kedveset a könyv belsejébe. Fogtam magam és bebújtam Narniába, vagyis a háztartási helyiségünk elhúzható szekrényajtaja mögötti apró, eldugott kuckóba, ahol dobozok, bőröndök, karácsonyi díszek, régi fényképek és emlékek sorakoznak kisebb és nagyobb dobozokba pakolva. Nagy nehezen megtaláltam a dobozt amiben a lányok gyerekkori mesekönyvei között néhány öreg könyv is meglapult, többek között az ominózus is. A címe, Centi barátai, Tarbai Ede, Marék Veronika és Urbán Gyula közös szerzeménye. Nagyon szerettem ezt a könyvet, sokszor elolvastam Sajnos már a fedőborítói hiányoznak, megsárgult lapjain a kakaófoltok :P és a légypiszok remekül megfér egymás mellett. Azonban ami még értékesebbé teszi ezt a 43 éves könyvet az a felső sarokban van, anyukám kézírása: “Krisztikének anyucitól, hogy minnél előbb meggyógyulj”. Lefeküdtem az ágyba és elmerengtem a múlton, a lázas, köhögős, kályha mellett két összetolt fotelben töltött beteges napokról, amelyek mégis boldog napok voltak számomra, mert hol mesekönyveket bújtam, hol rajzoltam, de a legfőbb dolog, hogy anyu ott volt körülöttem. Ha mégis dolgoznia kellett menni, akkor hozott valami könyvecskét. Néhány maradt sajnos meg ezek közül. Persze eddig semmi furcsa nincs ebben a történetben, de ahogy a felső sarokban lévő dátumra esett a tekintetem a szívem egy ütemet kihagyott. Mivel a dátum 1980 november 22, tegnap pedig 2023 november 22 volt.

Tatárjárás Kánáéknál

 Elmondható hogy ez a hét káosz volt annak fényében, hogy akinek restanciája volt felénk az NHS és társai részéről, az mind, lehetőség szerint két nap alatt be akarta hozni a lemaradását, kipipálandó a “T.Kána és családja felől érdeklődés, millió jótanáccsal”. Szerdán már hangosan felröhögtem amikor épp becsuktam az ajtót az általános nővérek után és újra csengettek. Kutya ugatott, leterelni újra Aisa vagy Szula szobájába majd szélesre tárva köszönteni az újonnan érkező egészségügyi dolgozót. Tibi a hét elején nem volt túl jól. Sokat hányt újra egy teljes napon keresztül. Természetesen pont akkor jött az OT (Occupational Team) hogy végigkérdezzék újra amit már előző nap végigkérdeztek néhányan. Jól tele hányta nekik az ide- oda forgatás eredményeként a tálat majd millió tanáccsal ellátva távoztak. Előtte megkérdezték, hogy a Rowcroft Hospice nővér volt-e itt. Mondtam, hogy igen, de mivel Tibinek nincsenek fájdalmai (mert Haley a nevezett folyamatosan ebben szeretett volna segíteni) nem hívtam újra, hogy beszélgessünk. “És a körzeti orvos?” Az se volt, soha felénk sem nézett, de minek is? Mit ad isten  másnap a Rowcroft kapcsolatunk és a körzeti orvos is felhívott. Utóbbinak azt javasoltam, hogy inkább hétfőn jöjjön, ha lehetséges. A Rowcroft nővér tegnap volt itt. Késett néhány órát, majd kedélyesen elbeszélgettünk az életről. Az OT megnehezítette a dolgom, de én tehetek róla mert abban a reményben, hogy a mostani manuális MOliftet lecserélhetnék egy elektromosra, mert egyre nehezebben tudom Tibit felállítani, felhívtam őket. És ekkor kezdődött a tatárjárás… A Moliftet elvitték, mert nem biztonságos, így csak azt az emelőt tudom használni ami az  ágya és a fotel között mozog. Az elektromos Molift azért lett volna jó, mert annak szélesebb az öve amit a beteg háta mögé lehet tenni és lassan fel tudja állítani. Ez akkor hasznos ha például valakit a mobil vécére akarsz ráültetni. Az elektromos emelő amit most használok nagyon szuper ha a fotelből az ágyba vagy fordítva szeretnénk eljutni de ha a mobil vécére szeretném ráültetni Tibit akkor igazán bonyolulttá válik a dolog. Az emelőhöz egy olyan “sling” van amiben szinte ül a delikvens miközben átemeljük a megfelelő helyre. Azonban ahhoz hogy a vécére ülj, a gatyád is le kell ám venni. Ezért először az ágyra kell őt  mozgatnom, gatya le, vissza a sling, át a vécére, majd utána vissza az ágyra, gatya fel, vissza a slingbe és onnan átemelem a fotelbe. Persze.. van időm, ja. Tengernyi. De egy ilyen művelet nem csak a bonyolultsága miatt, hanem  azért is mert közben ide oda kell forgatni őt, aztán fel le stb. Szóval ez reggeli után vagy ebéd után nem valami kellemes, ahelyett hogy egy elektromos Molifttel felállítanám, gatya le és leültetném a vécére. Nekik ez nem biztonságos, mert jajistenem megfájdulhat a dereka. Hát, valahol persze, meg lehet érteni őket is, hiszen az ő felelősségük minden olyan kütyü amit a rendelkezésünkre bocsátanak és használom.  Néhány nap alatt aztán már szereztem egy kis rutint és igyekezve hogy Tibinek minél kevesebb szédülős pillanata legyen, reggeli és ebéd után ezt a cirka negyven perces műveletet elvégzem. 

Ennyit erről. 

Aisa szegény a héten (az utolsó pillanatban) jelölte be hogy jövőre melyik külföldi egyetemre szeretne eljutni. Nyolc választása lehetett. Végül öt kanadai, egy Japán és egy Svéd egyetemet jelölt be. Azt mondja nem volt elég felvilágosítás a kurzusokat illetően, de remélte, hogy biológiát tud majd ott is tanulni ahová eljut. Közben jelentkezett a norwich-i mekibe is , hogy az ingyenes kaja mellett valami fizetést is kapjon, mert muszáj gyűjteni az utazásokra. A mostani kurzuson állítólag két hétre elmennek valami vad vidékre ahová csak millió védőoltással lehet menni és még így is megmarhat egy kígyó, de ezerhatszáz fontba fog kerülni. Ne kérdezzétek mert már kiment a fejemből a helyiség neve de nem Anglia az biztos :P. 

Debi beteg, szegény. Pedig meghívtam őket ebédre, függetlenül, hogy alig van helyünk, és az ebédhez készülődés azt is jelenti, hogy becipeljük a kinyitható asztalt és átrendezzük a szobát. De már olyan régen láttam őket vagyis Debi néha be szokott ugrani de az csak néhány perc.  Számomra a kis helyen elférés nem jelent gondot, lakótelepi gyerek vagyok, az ötvennégy négyzetméteres lakásunkban épp akkora konyha volt, mint itt (holott ez egy három emeletes ház). Miután Tibi reggelizett majd miután kétszer ide oda huzigáltam az ágy és a vécé között és végre megpihent a fotelben és elszunnyadt a reggeli tortúra után magamnak is készítettem reggelit és félig kinyitva a konyában az asztalt kényelmesen elfogyasztottam a rántottát és még a közösségi életem is tudtam picit építgetni néhány fotóval és videóval az instán. Aztán elkezdtem a blogom írni. 

“Bár akkor is, esik mocskosul az eső, mennyit esik, piszkosul esik. Rémesen esik, őrület ennyi eső! Esik piszkosul az eső, fú de esik, lököttül esik. Esik az eső, úgy éljek nincs jó idő….Rossz ez mer’ ősz van, rossz évszak ez, legalább tavasz lenne, az azért helyesebb.” (Kern A.)

A falra építkezem a konyhában :D

Tegnap reggeli napfelkelte a Cockington mezőiről. A birkák meg csak legelésztek

Ma reggel az esőben a Cockington parkjában. 

A kis templom oldalbejárata ( egyébként 900 éves az épület)

Csicsizás apán :)

A félelmetes velociraptorunk aki rettegésbe tartja a vendégeinket már csak a hangjával is :D

Költöztünk, de nem messzire

 A rendszeresen hozzánk látogató egészségügyi dolgozók (district nurses) meggyőztek arról, hogy muszáj lesz az alsó szintről felköltöznünk a nappaliba. Többször előfordult, hogy Tibi nem tudott felállni a Molift segítségével sem. Nekem a karom és a derekam bánta a próbálkozásokat, Tibinek a dereka fájdult meg. Pedig van ereje, tudom. A felállás is, mint minden apró mozdulat amit nap mint nap megteszünk, szinte önkéntelenül is, az agyból indul ki, egy impulzus és a végtagjaink teszik a dolgukat. Sajnos néha nem, ahogy ez Tibinél is előfordult. Először megkérdeztem, hátha egy elektromos emelő ami segít felállítani hasznosabb lenne mint az én puszta erőm amikor felhúzom a székből egy öv segítségével. Azt mondták, higgyem el, hogy nem működne úgy sem, illetve a lépcsőliftbe onnan nem tudnám beültetni. Végül csak arra a következtetésre jutottunk, hogy fel kell hoznunk az ágyat a fölötte lévő emelővel, hogy a fotelből az ágyba illetve alkalmanként a kerekesszékbe át tudjam emelni őt. Nem volt könnyű elhatározás. Évekig fönt aludtunk, amikor még mind a három gyerek velünk élt, Debi az alsó szinten Dannel, Szulának és Aisának is külön szobája volt, mi pedig vállaltuk, hogy a nappaliban esténként “felépítjük” az ágyunkat, mert a kihúzható kanapé fekvőfelülete elég szegényes volt. Most viszont még egy ágy kerül az egyébként is zsúfolt nappaliba. Az asztalt szét kellett szednem, tehát nincs ebédlőasztalunk. Helyette vettem egy kinyitható asztalt, amit még becsukott állapotában sem tudom, hová tegyek. A kanapét szó szerint bepaszíroztam a kandalló és a fal közé, ettől egy kicsit jobbra lejt, mert az egyik lába a kandalló peremén van. A másik két lába alá tettem egy-egy vékony lécet, hogy nagyjából kiegyenlítődjön. Ezen fogok én ezentúl aludni. Persze kinyitom, de ehhez el kellett távolítanom a kerek dohányzóasztalt (miért hívják dohányzó asztalnak nem tudom, itt coffeetable-nek mondják, szerintem az jobban hangzik) Tehát az asztal lement az alsó szintre a hálószobába, ahol most akár bált is rendezhetnénk annyi hely maradt :/ Helyette felhoztam a kis rattan asztalt amit egyébként kerti bútornak vettünk. Tibi ágya és a fotel fölött felépítették az emelőt, a keskeny kis szekrényeket ide-oda áthelyeztem ahova fért. Tegnap egésznap ezzel voltam elfoglalva, mire estére nagyjából elfogadhatóvá vált a szoba képe. Még ki kell majd találnom hogy hova teszem a karácsonyfát. Ebben az évben szerintem a műfenyőt fogom használni mivel azt úgy alakítom ahogy muszáj lesz elférnie, szóval akár a sarokba is tehetem és a belső ágait szépen behajtom. Szenteste majd valahogy bepaszírozom az ebédőasztalt mert nálunk szeretném tartani a gyerekekkel az ünnepet és akkor hatan leszünk, plusz a kutya, de neki nem kell szék, szerencsére. Szerintem meg fogom oldani azt is. Az első éjszakánk elég nyugis volt. Itt fent kellemesebb az idő mint az alsó szinten, nem ébredtem fel folyton, hogy ellenőrizzem, Tibi be van-e takarózva és nekem sem volt kényelmetlen az ágy függetlenül attól, hogy kicsit még mindig jobbra lejtett :D. A lépcsőlift amit közel hét hónapig használt Tibi, most munkanélkülivé vált. Kár érte, de rengeteget segített ebben az elmúlt időszakban, hogy nagyjából normálisnak mondható életet élhessünk. A nyarat végigszenvedtük volna itt fent a nappaliban, hiszen ami most kellemes meleg az nyáron fullasztó meleg délutánonként. Írtam a cégnek, akik a lépcsőliftet felszerelték, hogy tudnának-e segítséget nyújtani abban, hogy rajtuk keresztül valakinek eladjuk. Tegnap már válaszoltak is, hogy igyekeznek segíteni. Remélem legalább az összeg fele visszajön, amit aztán ha szükséges, más segítőeszközre lehetne váltani, ami megkönnyítené az életünket.

Zűrös hétvége

Az a nyomasztó többek között Tibi betegségében, hogy annyira kiszámíthatatlan. Amikor az ember azt hinné, hogy a napi rutin, a megszokott dolgok sokáig tarthatnak, akkor változik az állapota, és természetesen nem a javára. Néhány napja séta közben rosszul lett és kijött belőle a reggelije. Azt hittem a hülye járdák miatt kavarodott fel a gyomra de a rosszullét és hányás folytatódott egészen másnap reggelig. Két napig utána minden rendben volt, de szombaton újra elkezdődött. Nem aludtunk szinte semmit, ment  a mosógép egész nap, ruhacsere, mosdatás stb. Toltam bele a vizet, hogy pótoljuk a folyadékot, és tegnap már felhívtam a kórházat, mert nem tudtam, hogy ez most a daganat miatt van, vagy esetleg valami vírust bekapott például a reggeli gyümölcsökkel vagy akár a keddi MRI alkalmával a kórházban. Többször visszahívtak, érdeklődtek az állapotáról, este a mentők is kijöttek mert a kórházba javasolták, hogy menjünk be, hogy megvizsgálják, esetleg ha dehidratált, akkor infúzióra rakják. Sajnos én nem tudom bevinni, pláne most, ebben az állapotában nem tudom betuszkolni az autóba, szegény mentősök pedig már csak este értek ide, úgy hat körül. Megvizsgálták, elmeséltem mi a helyzet, de mivel már reggel óta nem hányt, azt kértem, hogy hagyjuk a kórházat. Ők is azt javasolták, hogy inkább pihenjen itthon mint hogy várjunk ott órákat. Egyetértettem. Két nagyon rendes nő volt a mentős, tényleg mindent megnéztek kedvesek voltak. Persze ilyenkor mindenki megkérdezi, hogy bírom, kérek-e kapok-e segítséget, szükségem van-e valamire. Megnyugtattam őket, hogy egyelőre kézben tartom és megoldom a problémákat, ha kell segítség, akkor szólok. Együttérzésük megható volt, látszott, hogy nem csak a rutin vagy az udvariasság beszél belőlük. Azonban Tibit nem tudtam levinni a hálószobába. Alig bírt felállni még a MOlift segítségével is, éppen csak annyira hogy gyorsan kicseréljem a pad-et és elrendezzem alatta a fotelt. Szerencsére ez a fotel óriási és nagyon kényelmes, a lábtartója és a hátsó része elekromosan emelkedik, hátradől, szinte vízszintes pozícióba. Felhoztam a paplant, betakartam és hagytam ott aludni. Kinyitottam az ágyat, felcuccoltam az ágyneműt és én is ott aludtam. Sokat aludtunk ezen a kinyitható ágyon, amikor még Debiék lent laktak a hálószobában és mindenki itthon volt. Akkor szinte felépítettem esténként az ágyunkat, hogy kényelmes legyen. A kinyitható rész csak egy kis dupla, vékony matracos vendégágy, azonban én vettem hozzá egy matracot majd később memóriahabos toppert.  Hordtam/tuk fel esténként a cuccokat, hogy kényelmesen aludjunk. Most csak a toppert hoztam fel és így is kényelmes volt egy embernek az ágy. Persze most itt fönt melegebb is van mint lent. Nyáron meg lehetett dögleni, ezért jó volt a hűvös alsó szint. Szerencsére jól aludtunk végre mind a ketten. Ma megkérdeztem tőle, hogy alszunk-e lent újra, de ő azt mondta, hogy nem, inkább itt fönt, mert itt jobb az idő.  Tényleg nem is tudom, hogy vinném le mert csak néhány másodpercig tud kapaszkodva, biztonsági övvel a derekán megállni. Sok lenne a lépcsőliftig elvinni, aztán lent kivenni és az ágyig eltolni őt. Az utóbbi napokban többször kértem Szula segítségét, hogy tartsa őt meg az egyik oldalon mert egyedül egyszerűen nem tudtam kezelni a Moliftet és megtartani őt is. Azt tervezem, hogy holnap beszélek azzal a fizióterápiás csapattal, akik a kórházi ágyat és az emelőt hozták és megkérem őket, hogy küldjenek ki embereket, hogy felhozzuk az ágyat a felső szintre illetve az emelőt. Akkor a fotel és az ágy között emelővel tudnánk mozgatni Tibit és neki sem lenne megerőltető. 

Update: utólag mégis lementünk. Szerencsére még nem kell felhoznom az ágyat de ha arról lesz szó akkor is megoldom majd valahogy. 

Rozsdás szög van a szívemben…

 Túl vagyok az onkológus telefonhívásán. Tibi szerencsére aludt…:/