Mama 76 éves lenne

Ma lenne  anyu 76. születésnapja. Hihetetlen, hogy már 18 év telt el a halála óta. Szinte mindennap eszembe jut valamiről, vagy csak úgy elgondolkodom a sorsunkon, hogy mi lett volna ha például előbb hagyjuk el a szép magyar hazánkat és őt is magunkkal vittük volna. Még élne vajon? Vagy akkor is bevándorolt volna az a vérrög a tüdejébe és később belső vérzésben meghalt volna mert túl sok vérhigítót kapott? Az biztos, ha ő élne akkor ötven százalék, hogy Aisa nem született volna meg, vagy legalábbis nem 2OO3-ban. Emlékszem a két első lány után a család próbált agitálni, hogy mi lenne ha lenne egy harmadik, de én mondtam, hogy köszi, de elég kettő nekem, de mikor decemberben anyu elment, akkor néhány hét alatt megérett bennem a gondolat, hogy muszáj valami jónak történni ezután, így már február végén tudtam, hogy Aisa októberben megérkezik. Önző dolog, de könnyebb volt így elviselni a hiányát. Aisa megkapta anyu nevét második névnek és sokat beszéltünk neki róla. Ráadaásul kaptunk egy nagyon okos, és szép harmadik lányt a családba, aki hihetetlen igazságérzékkel van megáldva és harcol az igazáért foggal körömmel. Talán ez a kárpótlás azért, mert anyu soha nem tudta a saját igazát érvényesíteni.
A nővérem már most idősebb, mint amikor anyu meghalt.
Kevés a képünk róla, de annál több gyerekkori emlékem van. Rengeteget kirándultunk, vasárnaponként felkerekedtünk és kalandoztunk Budapesten. Gellérthegy, Jánoshegy, úttörővasút, Népliget, Vidámpark, Állatkert és még sorolhatnám. Legtöbbször azért mert nem akartunk otthon lenni amikor apu is szabadnapos. Hétköznap még csak csak elvoltunk, mert három műszakban dolgozott, és vagy későn jött haza, és mi úgy tettünk mintha aludnánk már vagy mi is suliba, munkába voltunk és nem találkoztunk vele. De hétvégén sajnos, ha akartuk ha nem vele kellett lennünk, és ilyenkor bejelentettük, hogy kirándulni megyünk, délelőtt elrohantunk otthonról és csak késő délután értünk haza. Az egész életében elfojtotta a benne lévő bánatot, haragot, csalódást. Az apámmal Baján, a szülővárosában találkozott, mivel az ott katonáskodott. Eljegyezte, majd a jeggyűrűt visszaadta anyunak, mikor kiderült, hogy terhes. Egy ideig nem látták egymást, majd mikor apám hazakerült Budapestre és az anyja ágyban fekvő beteg lett, kellett valaki, aki ápolja így felhozta anyut pestre és elvette feleségül. Így kezdődött a sohasem boldog házasság. Hat évvel később megszülettem én, és majdnem negyven volt mikor a húgom is a világra jött. Soha nem volt mersze, hogy fogjon minket és elköltözzünk, világgá menjünk, pedig apám szörnyű dolgokat művelt (némelyikért ma komoly börtönbüntetés járna, de persze nem Magyarországon, hiszen ott magasról tojnak a családon belüli erőszakra és a gyermek bántalmazásra). Én szerencsésebb voltam, mint a nővérem. Mikor anyu a legkisebb húgommal terhes volt, apám elköltözött otthonról, mert szerzett egy barátnőt. Persze anyu sírt, hogy most mi lesz vele, ő meg csak ridegen közölte, hogy felesleges sírni, mert úgysem hatja meg. Őt csak a romantikus filmek hatották meg és az érzelmes nóták. Micsoda csodás néhány hónap volt nélküle. A nővérem már nem lakott velünk, én pedig csak tizennégy voltam, de szabadnak éreztük magunkat. Aztán mikor Viki megszületett akkor visszakönyörögte magát, pedig mondtuk neki, hogy ne engedje vissza. Úgyis visszajön, nem zárhatjuk ki őt, mert erőszakos lesz és akkor rosszabb lesz, mondta anyu. Mindig ezt mondta, mikor próbáltuk rábeszélni, hogy szökjünk el, költözzünk el és hagyjunk ott csapot papot. Megtalál minket, és akkor rosszabb lesz, mondta, és maradtunk. Később jött a szerencsejáték, a félkarú rabló. A kilencvenes években szerintem apám tartotta el a soroksári vagy erzsébeti kocsmák szerencsejáték automatáit, mert több százezer forint vándorolt át ezen gépek üzemeltetői zsebébe. Pedig mennyi mindenre költhettük volna. Aztán később megkért, hogy menjek elé a munkahelyére, amikor fizetés van, hogy ne játssza el az egészet, így hazavihettem a nagy részét anyunak hogy a számlákat befizesse. Ilyenkor magánál tartott néhány ezer forintot, de a legtöbbször késő este vagy másnap reggel hazament és visszakérte anyutól szép szóval vagy fenyegetéssel a másik felét. Volt, mikor már én is dolgoztam, hogy tőlem kért, és ha azt mondtam neki, hogy nem adok, akkor azzal fenyegetőzött, hogy akkor addig szekálja anyut, amíg az ad neki, így kénytelen voltam én adni, hogy anyut békén hagyja. Annyi minden rossz jött tőle, hogy estig sorolhatnám. Azt sem tudom, él e még vagy meghalt. Utóljára akkor láttam mikor eladta anyu halála után a közös házat, és a barátnőjével albérletbe költöztek. Akkor odaadta a ház feléből ránk eső "örökséget" és elköszöntünk. Soha többé nem láttam ezután.
Most nézem, hogy anyuról akartam írni, de végül mégis az apámról írtam. Jó lett volna egy jó apa, egy olyan szerethető, akinek mi vagyunk a hercegnői és feleségül akarunk menni hozzá. Irígykedve hallgatom, ha valakinek ez megadatott. A regényeimben, novelláimban ilyen apák vannak.

Szeretem ezt a képet anyuról. A Balatonban pózol. Azt hiszem ez egy jó időszak volt. Hárman nyaraltunk Széplakon a húgommal, aki akkor még csak két éves volt. Mindig azt mondta, hogy úgy néz ki ebben a fürdőruhában mint egy pingvin. Sokat hülyéskedtünk. Volt, hogy rádiójátékot vettünk fel a nővérem magnójára, de végig röhögtük az egészet. Vajon hol vannak azok a kazetták?

Tizenhat éves volt, mikor ez a kép készült. Ugye milyen gyönyörű? A bajai Ki-mit-tud 1962-es válogatójába bekerült, mert nagyon szép hangja volt. Aztán jött volna fel, a budapesti elődöntőre. Apám azt mondta neki, vagy ő vagy Pest. Rosszul döntött...

Olyan jó volt neki meglepetést készíteni! Úgy tudott örülni minden apróságnak. Ez itt szülinapján készült, együtt tartottuk Debikével. A meglepetés a levélben van, befizettük őt a Vikivel egy hetes balatonfenyvesi nyaralásra.

A papírgyári kollégáival néha el tudott menni kirándulni, jó kollektíva volt. Szerintem neki ez maga volt a paradicsom, de apám miatt ott kellett a három műszakot hagynia.

És végül a mi, "boldog", családi képünk 1983-ban. Jobbról balra: apu, anyu és Viki, én, Brigitta és mögötte Öcsi a sógorom. Az unokahúgom a nővérem kezében van, de ő nem szereti ha felteszünk róla képeket, szóval csak a lába látszik :P

Ilyen cuki mamóka lenne 76 évesen anyukám, ha élne.

Debike szülinapja

24 éves lett a legnagyobb lányom! Pénteken meg is ünnepeltük, ettünk, ittunk, jól mulattunk és elfogyott az összes torta!

Hol a vége?

Azt mondják, fokozatosan beindul minden újra az elkövetkező hónapokban. Persze, több fázisban, talán augusztus végéig lezajlik.   Lehet majd az utcára menni anélkül, hogy azt próbálnánk bizonyítani, hogy épp a London maratonra edzenénk. Azt hallottam, hogy itt a helyi kórházba már egy ideje nem érkezett súlyos koronás beteg és nem halt meg senki a bent lévők közül ebben a nyavalyában, szóval reménykedik mindenki, hogy kezdünk kilábalni mi is belőle. Olaszországban tegnap oldották fel az országos karantént. Ez a tavaly óta tartó rémálom azt hiszen mély nyomot hagy majd az emberiség emlékezetében és sok mindent megváltoztat. Még jó ideig tartjuk a távolságot az embertársainkkal, bizalmatlanok leszünk, odakapjuk a fejünket ha valaki elköhinti magát és félrehúzódunk. Talán sokak le sem veszik a szájmaszkot, és rájuk sem nézünk majd furán mint például egy éve.
A lányok holnaptól tanulnak majd. Szulának elkezdődik az online suli, Aisának is jött néhány dolog, amit gyakorolhat.
Tibit is jövő héttől behívták dolgozni. Egyelőre három napot kapott, aztán majd meglátjuk.
Én dolgozom mint eddig is. Picit elszomorít a tudat, hogy sehová sem mehetünk a nyáron. De lehet, hogy még a tengerpartra sem, mindaddig, amíg azt nem mondják, hogy lehet. Vágyom egy kis kirándulásra, barangolásra, felfedezésre. Élünk egyik a nap a másik után és semmi tervünk nincs még a hétvégére sem, pláne a jövő hónapra, vagy a szabadság idejére. Ez az igazán elkeserítő. A hajónak is csak legfeljebb júniusban tudunk nekiállni. Kétlem, hogy ebben az évben vízre kerül.

Beátával, a lengyel kolléganőmmel, egész jóba lettünk az utóbbi néhány hónapban, mióta kevesebben vagyunk a melóban és nagyon is egymásra vagyunk utalva, mert néha  négyen vagy hárman kell ellátnunk ugyanannyi pácienst mint azelőtt öten vagy hatan.
Próbálunk egymáson segíteni munkán kívül is, vásárolunk egymásnak, én múltkor befestettem a haját (mondjuk nem lett tökéletes, de jobb mint a semmi), kaptam érte sütit, azt egyébként is szoktam (általában Tibi falja fel). De a múltkor például segített nekem orgonát lopni. Tudom, nem szép dolog, de venni nem lehet orgonát, mivel nem árulnak, és egyébként is a jelenlegi helyzetben a virágboltok sincsenek nyitva. Én viszont imádom az orgona illatát, és napok óta csak sóvárogva néztem az utcákra kihajló fák, bokrok lila, fehér virágait (persze jó, két- három méter magasságban, hogy ne érjem el) Gyerekkoromban anyáknapjára szedtünk orgonát. Óriási csokrokkal mentem haza. Persze, volt, hogy nem kellett lopni, mert évekig bekéredzkedtem egy nénihez akinek óriási orgonafája volt, ahová felmászhattam a létrán és annyit szedtem, amennyit csak elbírtam. Itt nem szokott ilyen korán nyílni az orgona, de az utóbbi egy hónapban olyan tavaszias, meleg idő volt, hogy szinte ugyanabban az időben nyíltak ki a virágok, mint otthon szoktak. Beátával kinéztük a carehome szomszédságában virágzó fát, ami áthajlik az udvarra. Jó magasan van, de találtunk erre is megoldást. Délutános shiftből hazafelé néhány szép ágat lecsippentettünk egy olló és egy csipeszes bot segítségével (amit az egyik bácsitól vettünk kölcsön). Át is írtam a jól ismert mondást, miszerint "lengyel-magyar két jóbarát, együtt lopják az orgonát :P. Persze a lányok itthon majd' leharapták a fejem, hogy ilyesmire vetemedtem, de "virágot lopni nem bűn!" mondta a kisfiú is Dragomán Fehér Király című regényében.

Azt hittem, majd több időm lesz írni, de iszonyat nehéz ha teltház van otthon és egyszerűen nem jönnek az ötletek és nem pörög az agyam, ha épp időm engedné, hogy írjak. A Tania szinte kifolyt a kezeim közül, mintha valaki diktálta volna, a gyerekrablásos már nem volt annyira könnyű, hosszabb ideig tartott. Most viszont van néhány ötlet, elkezdett gondolat, amit folytatni lehetne, de egyszerűen képtelen vagyok bármi értelmeset, izgalmasat írni.
Nem panaszkodom, lehetne rosszabb is, és nem hiszem, hogy másnak sokkal jobb. Jönnek még szebb napok...