Hol a vége?

Azt mondják, fokozatosan beindul minden újra az elkövetkező hónapokban. Persze, több fázisban, talán augusztus végéig lezajlik.   Lehet majd az utcára menni anélkül, hogy azt próbálnánk bizonyítani, hogy épp a London maratonra edzenénk. Azt hallottam, hogy itt a helyi kórházba már egy ideje nem érkezett súlyos koronás beteg és nem halt meg senki a bent lévők közül ebben a nyavalyában, szóval reménykedik mindenki, hogy kezdünk kilábalni mi is belőle. Olaszországban tegnap oldották fel az országos karantént. Ez a tavaly óta tartó rémálom azt hiszen mély nyomot hagy majd az emberiség emlékezetében és sok mindent megváltoztat. Még jó ideig tartjuk a távolságot az embertársainkkal, bizalmatlanok leszünk, odakapjuk a fejünket ha valaki elköhinti magát és félrehúzódunk. Talán sokak le sem veszik a szájmaszkot, és rájuk sem nézünk majd furán mint például egy éve.
A lányok holnaptól tanulnak majd. Szulának elkezdődik az online suli, Aisának is jött néhány dolog, amit gyakorolhat.
Tibit is jövő héttől behívták dolgozni. Egyelőre három napot kapott, aztán majd meglátjuk.
Én dolgozom mint eddig is. Picit elszomorít a tudat, hogy sehová sem mehetünk a nyáron. De lehet, hogy még a tengerpartra sem, mindaddig, amíg azt nem mondják, hogy lehet. Vágyom egy kis kirándulásra, barangolásra, felfedezésre. Élünk egyik a nap a másik után és semmi tervünk nincs még a hétvégére sem, pláne a jövő hónapra, vagy a szabadság idejére. Ez az igazán elkeserítő. A hajónak is csak legfeljebb júniusban tudunk nekiállni. Kétlem, hogy ebben az évben vízre kerül.

Beátával, a lengyel kolléganőmmel, egész jóba lettünk az utóbbi néhány hónapban, mióta kevesebben vagyunk a melóban és nagyon is egymásra vagyunk utalva, mert néha  négyen vagy hárman kell ellátnunk ugyanannyi pácienst mint azelőtt öten vagy hatan.
Próbálunk egymáson segíteni munkán kívül is, vásárolunk egymásnak, én múltkor befestettem a haját (mondjuk nem lett tökéletes, de jobb mint a semmi), kaptam érte sütit, azt egyébként is szoktam (általában Tibi falja fel). De a múltkor például segített nekem orgonát lopni. Tudom, nem szép dolog, de venni nem lehet orgonát, mivel nem árulnak, és egyébként is a jelenlegi helyzetben a virágboltok sincsenek nyitva. Én viszont imádom az orgona illatát, és napok óta csak sóvárogva néztem az utcákra kihajló fák, bokrok lila, fehér virágait (persze jó, két- három méter magasságban, hogy ne érjem el) Gyerekkoromban anyáknapjára szedtünk orgonát. Óriási csokrokkal mentem haza. Persze, volt, hogy nem kellett lopni, mert évekig bekéredzkedtem egy nénihez akinek óriási orgonafája volt, ahová felmászhattam a létrán és annyit szedtem, amennyit csak elbírtam. Itt nem szokott ilyen korán nyílni az orgona, de az utóbbi egy hónapban olyan tavaszias, meleg idő volt, hogy szinte ugyanabban az időben nyíltak ki a virágok, mint otthon szoktak. Beátával kinéztük a carehome szomszédságában virágzó fát, ami áthajlik az udvarra. Jó magasan van, de találtunk erre is megoldást. Délutános shiftből hazafelé néhány szép ágat lecsippentettünk egy olló és egy csipeszes bot segítségével (amit az egyik bácsitól vettünk kölcsön). Át is írtam a jól ismert mondást, miszerint "lengyel-magyar két jóbarát, együtt lopják az orgonát :P. Persze a lányok itthon majd' leharapták a fejem, hogy ilyesmire vetemedtem, de "virágot lopni nem bűn!" mondta a kisfiú is Dragomán Fehér Király című regényében.

Azt hittem, majd több időm lesz írni, de iszonyat nehéz ha teltház van otthon és egyszerűen nem jönnek az ötletek és nem pörög az agyam, ha épp időm engedné, hogy írjak. A Tania szinte kifolyt a kezeim közül, mintha valaki diktálta volna, a gyerekrablásos már nem volt annyira könnyű, hosszabb ideig tartott. Most viszont van néhány ötlet, elkezdett gondolat, amit folytatni lehetne, de egyszerűen képtelen vagyok bármi értelmeset, izgalmasat írni.
Nem panaszkodom, lehetne rosszabb is, és nem hiszem, hogy másnak sokkal jobb. Jönnek még szebb napok...