2015. június 25., csütörtök

Prom...

Az éveket lassan már nem is számolom, tükörbe nézek és látom milyen gyorsan pörögnek...és még valamit látok; a három lányom néz vissza, a szememben, az orromon, a homlokomon...
Most ünnepeltük nemrég Debi 19. Szülinapját...és most a 16 éves Szula készült lázasan a promjára. Ez olyan szalagavató bál féle. Otthon érettségi után 18 évesen történik ez, de mivel itt minden egy picit előbb kezdődik, így előbb is van vége. Szula túl van végre a GCSE vizsgáin (ez olyan kisérettségi féle) és a következő két évben a six form keretein belül fejleszti tovább, erősíti ezeket az eredményeket. Tehát vége a középsulinak és jöhet a bál. Ez itt nagyon fontos a gyerekeknek, néha picit átesnek a szülőkkel együtt a ló túlsó felére, a ruhacsodák és a bérelt limuzinok árával, de szerintem normális keretek között is meg lehet oldani. Először is  minden sulinak valamelyik előkelő szállodában van a bálja, itt történetesen a Livermead Cliff Hotelben volt. Fizetni kellett összesen kb. 25 fontot ami a vacsora és a mellé adott üdítőket fedezi. Akik már jól ismerik ezeket a dolgokat, azok nyolcan, tizen összefognak és még év elején megrendelik a limuzint, fejenként kb. 20 font. Szulának csak két barátnője jött a promra, és mivel mindenkinek más elképzelése volt, úgy döntöttünk marad apa autója...oszt jónapot. Ekkor jött közbe, hogy Debi pont aznap este hétkor érkezik vissza a bristoli reptérre Magyarországról, és Tibinek érte kell mennie. Ekkor megkértem az egyik kedves kollégámat, akinek egy gyönyörü A6-os Audija van, hogy szánjon ránk egy kis időt az estéjéből. Végül mindkét barátnő velünk jött, Lisa aki egy nagyon kedves német cserediák és Csenge aki ugyancsak magyar.  A ruhát az ebay-ről rendeltük (35 fontért)egy kínai cégtől, ahonnan nagyon gyorsan meg is érkezett és szebb volt mint bármelyik itteni százfontos ruha. Az első magassarkú szandit is megkapta, ami nagyon jól mutatott a ruhához és a fehér kistáskához amit hozzá vettünk. Nem mondom a sminkelésnél volt némi stressz, de az is megoldódott végül. 
Éjfélkor ért haza mint hamupipőke és nem tagadta meg önmagát...természetesen nem is volt olyan nagy szám az egész...
Másnap aztán jött a nyavajgás, hogy fáj a lába a magassarkú miatt, amit nem is bánok...mert szerencsére egyforma a lábméretünk... :)






2015. június 7., vasárnap

Race for life

Eljött végül ez a nap is. Nem mondanám magunkat éppenséggel edzettnek mert mindösszesen én háromszor futottam az elmúlt három hétben, Aisa pedig egyszer. Tegnap gyilkos hat kilométert bicajoztunk le a Haldon Forest Parkban, ahol különböző nehézségű pályákon lehet végigtekerni. A múlt héten Tibi volt a lányokkal, most Aisával és velem jött. Bicajt lehetett bérelni, elég jó minőségűt. Ami igaz az igaz, minthogy futni sem szoktam, úgy bringán sem ültem cirka öt éve vagy már több is van annak. Először a zöld, tehát a legbarátságosabb pályán tekertünk, de az csak két km volt, így átmentünk a sötétkék jelzésű pályára ami számomra olyan élmény volt, mintha legalábbis a Himalája keskeny ösvényein próbáltam volna keresztülvergődni, mellettem néha szakadékok és veszélyes vízmosások, a kerekek alatt sziklák, kavicsok, alattomos gyökerek. Túléltük, pedig szegény Aisa még egy jókorát is esett. Ma ülni nemigen tudok, de szerencsére a futáshoz nem kell leülnöm.

Csodálatos napos meleg nyári időt kaptunk ajándékba! A rajtszámainkat már reggel felvarrtam a pólóinkra, aztán miután felvettem a pólóm és az anyag duplájára nyúlt, mégegyszer ráférceltem. Paigntonban a rendezvény helyszinén találkoztunk a barátnőimmel Ewaval és Edittel. Tibi jött szurkolni velünk. Mindenki rózsaszínben, hátunkon felirat, kiért futunk. Fényképek apukákról, barátokról, gyógyultakról és emlékképek azokról akik sokat harcoltak de végül nem győzhettek. Nagymamák, anyukák pici babákkal, babakocsival, nénik mankóval, pici gyerekek és sok sok mosoly és elszántság az arcokon. Egy óriási terep volt kijelölve a futásra ahol beton és füves pálya egyaránt volt. Két km után váltogattuk a futást és a gyaloglást. Aisa az utolsó másfél km-en ledobta a cipőjét és mezitláb futott végül be a célba, ahol hűtött vízzel egy kis édességgel és egy éremmel lettünk gazdagabbak. Megcsináltuk és nagyon büszkék voltunk, hogy 37 perc alatt sikerült! A csajokkal megbeszéltük, hogy szeptemberben a következő rendezvényen is résztveszünk. Aisa fantasztikusan vette az akadályokat, nagyon büszke vagyok rá! Igaz délután egy barátunk szülinapján annyi édességet ettünk, hogy minden elveszített kalória visszaugrott, de sebaj.
         Jobbra Edit, középen Ewa elől Aisa, bal oldalon jómagam
                    A finisben 
          

2015. június 4., csütörtök

Mr. Darcy a szomszédomban

Vagy legalábbis majdnem.
Colin Firth az egyik kedvenc színészem. Sok évvel ezelőtt a magyar TV2 műsorára tűzte a sikeres BBC sorozatot, mely Jane Austen regénye nyomán készült. A Büszkeség és balítélet c. könyvet aztán elolvastam, majd mégegyszer, majd újra...és újra. Kollégáimtól születésnapomra megkaptam a díszdobozos DVD-t az egész sorozattal, amit hetente legalább egyszer megnéztem.  Timcsivel a barátnőmmel levélben kértünk autogrammot a képre amit küldtünk neki és az hamarosan vissza is jött aláírva. Aztán CF újabb filmjeit is megnéztem és egyáltalán nem csalódtam benne. Ugyanolyan jó volt gőgös előkelő Mr.Darcy-ként, mint amilyen jó volt a Mamma Mia c. Filmben meleg apajelöltként, vagy a már komolyabb Railway man-ben Nicole Kidman partnereként és még sorolhatnám. Tibinek mondtam amikor ideköltöztünk, hogy akár itt Torquay-ban össze is futhatunk vele, hiszen ez egy felkapott üdülőhely, és Anglia...és ugye CF is angol. És hogy egyszer szeretném színházban is megnézni, valami jó kis Shakespeare darabban, azt még az angolok sem nagyon értik a nyelvezete miatt, és így nem lennék fusztrált a vacak angolom miatt.  Amikor Londonban jártunk még az ottani címét is meg akartuk keresni, hogy legalább a házánál fotózhassak egyet, de aztán jól elkeveredtünk és feladtuk.
Tegnap viszont váratlan fordulat következett be, Tibi átküldött egy cikket a helyi online újságból, miszerint CF egy hétig itt forgat a szomszéd városkában Teignmouth-ban.
 "A film egy igaz történetet dolgoz fel, Donald Crowhurst történetét, aki egy nem túl sikeres üzletember, illetve amatőr vitorlázó volt és itt élt Teignmouth-ban. 
1968-ban egy általa kifejlesztett navigációs eszközt szeretett volna piacra dobni. Benevezett a Sunday Times Golden Globe földkerülő vitorlás versenyére, hogy ezáltal keltsen hírverést a készülékének, illetve az 5000 fontos fődíjból remélte megmenteni a csőd szélén álló üzletét. Azt tervezte, hogy letér az előírt útvonalról, hamis adatokat fog megadni a helyzetéről és elkerüli a veszélyes részeket, így előbb fog visszaérni Angliába. Később megtalálták a hajóját üresen az óceánon. A hajónaplóba írt bejegyzései alapján arra következtettek, hogy öngyilkos lett, mert nem bírta a rá nehezedő nyomást."(K.T.)


Ez röviden a történet, aztán majd meglátjuk mit tudnak belőle kihozni. Délután öt körül átmentünk a tőlünk tíz percre lévő városkába, és sikerült először távolabbról majd a forgatás végeztével már egész közelről is látnom. Egy igazán kedves, mosolygós ember, aki barátságosan integetett és üdvözölt mindenkit. Rachel Weiss is a helyszinen volt aki a történetben a feleségét játssza.



2015. június 1., hétfő

Átlépni az árnyékunkat

 Nagyon szeretek írni, de az évek során be kellett látnom hogy a 10-15 évvel ezelőtti kissé szarkasztikus humorom ellaposodott, a blog bejegyzéseim immár csak szürke, tárgyilagos tények közlése. Írtam a határátkelő blogba, de még nem jelent meg. Gondolom azért mert nagyon sok irást kaptak a pályázatra. Mégis most, hogy olvasom a leközölt írásokat, egyre kisebb és kisebb leszek. Pláne amikor a kommentekbe olvasok bele. Akkor úgy érzem, hogy semmi szükségem arra, hogy a határátkelő blogot olvasó "kritikus kommentelők" meghempergessenek a sárban és azon vitatkozzanak, hogy mi volt a legszarabb a történetemben. Sajnos egyre többször megtalál a depresszió. Hiába vagyok alapjában véve optimista, mégis vannak napok, órák amikor minden olyan reménytelennek tűnik. Persze nem az, hiszen elég egy történetet elolvasnom vagy egy megható dokumentumfilmet megnéznem és máris máshogy szemlélődöm a körülöttem lévő világban. A minap Nicholas Winton a most 105 éves angol bácsiról olvastam aki egy csodálatos tettével örökre beírta magát sok ezer ember emlékezetébe. 669 csehszlovák gyereket mentett át Angliába és Svédországba a második világháborúban a náci megszállás alatt, megmentve őket a haláltáborok rémségeitől ahol biztos halál várta volna őket. Az erről készült dokumentumfilmet is megnéztem. A film ezeknek az embereknek az emlékei alapján készült. Fantasztikus volt. Aznap teljesen máshogy szemléltem a körülöttem zajló hétköznapi dolgokat. Megfogadtam, ha délután hazamegyek akkor a három lányomnak megmutatom a filmet. Már nem pici gyerekek, valamit tanultak, olvastak, láttak is a II. világháborúról. Családunk néhány tagja elszenvedője is volt a náci kegyetlenségeknek, ezért úgy éreztem, biztos megérinti őket a film mondanivalója. Nem tudom mi maradt meg bennük. Picit elkeserített az apró részleteken való eszmecseréjük ("miért van minden öregembernek nagy füle? "Miért igy lenditette a karját Hitler? "Nézd, röhögött a kisgyerek!" (egy szomorú résznél)...
Aztán mindenki ment a szobájába a saját kis világába. Hogy gondolkoztak e ezeken a filmkockákon? Nem tudom. Lehet, és remélem, leülepedett az agyuk egy apró kis fiókjában, és egyszer majd eltűnődnek azon, hogy az élet egyik percről a másikra hogy meg tud változni, ezért minden percének örülni kell. Most, hogy leírtam, rájöttem hogy nekem is ezt kellene tennem, de annyira nehéz.