Átlépni az árnyékunkat

 Nagyon szeretek írni, de az évek során be kellett látnom hogy a 10-15 évvel ezelőtti kissé szarkasztikus humorom ellaposodott, a blog bejegyzéseim immár csak szürke, tárgyilagos tények közlése. Írtam a határátkelő blogba, de még nem jelent meg. Gondolom azért mert nagyon sok irást kaptak a pályázatra. Mégis most, hogy olvasom a leközölt írásokat, egyre kisebb és kisebb leszek. Pláne amikor a kommentekbe olvasok bele. Akkor úgy érzem, hogy semmi szükségem arra, hogy a határátkelő blogot olvasó "kritikus kommentelők" meghempergessenek a sárban és azon vitatkozzanak, hogy mi volt a legszarabb a történetemben. Sajnos egyre többször megtalál a depresszió. Hiába vagyok alapjában véve optimista, mégis vannak napok, órák amikor minden olyan reménytelennek tűnik. Persze nem az, hiszen elég egy történetet elolvasnom vagy egy megható dokumentumfilmet megnéznem és máris máshogy szemlélődöm a körülöttem lévő világban. A minap Nicholas Winton a most 105 éves angol bácsiról olvastam aki egy csodálatos tettével örökre beírta magát sok ezer ember emlékezetébe. 669 csehszlovák gyereket mentett át Angliába és Svédországba a második világháborúban a náci megszállás alatt, megmentve őket a haláltáborok rémségeitől ahol biztos halál várta volna őket. Az erről készült dokumentumfilmet is megnéztem. A film ezeknek az embereknek az emlékei alapján készült. Fantasztikus volt. Aznap teljesen máshogy szemléltem a körülöttem zajló hétköznapi dolgokat. Megfogadtam, ha délután hazamegyek akkor a három lányomnak megmutatom a filmet. Már nem pici gyerekek, valamit tanultak, olvastak, láttak is a II. világháborúról. Családunk néhány tagja elszenvedője is volt a náci kegyetlenségeknek, ezért úgy éreztem, biztos megérinti őket a film mondanivalója. Nem tudom mi maradt meg bennük. Picit elkeserített az apró részleteken való eszmecseréjük ("miért van minden öregembernek nagy füle? "Miért igy lenditette a karját Hitler? "Nézd, röhögött a kisgyerek!" (egy szomorú résznél)...

Aztán mindenki ment a szobájába a saját kis világába. Hogy gondolkoztak e ezeken a filmkockákon? Nem tudom. Lehet, és remélem, leülepedett az agyuk egy apró kis fiókjában, és egyszer majd eltűnődnek azon, hogy az élet egyik percről a másikra hogy meg tud változni, ezért minden percének örülni kell. Most, hogy leírtam, rájöttem hogy nekem is ezt kellene tennem, de annyira nehéz.