A szombat délutánt Debiéknél töltöttük Szulával. Nem vagyunk olyan összebújós, együttsírós család, de most az is jólesett, hogy ott ültünk Debiék asztalánál és Tibiről beszélgettünk. Aisa még facetime-on, de megbeszéltük, hogy hétfőn jön haza. Jólesett a törődés, simogatta a lelkemet, hogy együtt vagyunk, együtt gondolunk rá. Nagyon fáradtnak éreztem magam az utána következő napokban. A stressz a görcs a gyomromban kioldott, de tudtam, még olyan sok minden van amit el kell intéznem, nekem, nem másnak. Rám várnak ezek a feladatok. De nem bántam, mert úgysem tudok egyhelyben ülni és várni, hogy megoldódjanak a problémák. Az elkövetkezendő napok is úgy teltek, hogy együtt voltunk vagy délelőtt vagy délután. Debiéknél vagy nálunk ebédeltünk, hétvégén Dan is otthon volt, rengeteg videót, képet osztottak meg a lányok egymással az édesapjukról, vicces történetek merültek fel a múltból és ezek a dolgok átsegítettek minket a traumán, gyógyították a lelkünket, hogy róla beszéltünk. A FB-on több száz barát, osztálytárs, rokon, ismerős reagált Tibi oldalán megosztott képre, éreztük, hogy komolyan osztoznak a gyászban, és a posztok alatt is előbukkantak a sztorik, hogy honnan ismerik őt és milyen emlékek fűzik hozzá. Erről egy ötletem támadt és azonnal meg is osztottam. Sztorikat, képeket kértem, hogy majd egy könyvbe bújjanak mindannyian, így fűzzem össze a barátokat, kollégákat, osztálytársakat, ismerősöket. Jöttek is történetek, bár nem olyan számottevő, de szerintem elegendő, hogy ezt a képes könyvet elkészítsem.
Hétfőtől elkezdtem intézni a papírmunkát, a halotti anyakönyvi kivonatot, a közmű számlákat, a piszkos anyagiakat, hiszen három éve együtt kaptunk benefiteket az államtól, illetve Tibi egy speciális nyugdíjat. Ezeket mind mind felhívtam, vagy írtam nekik, időpontokat kértem hogy elmondhassam, hogy aláírjam, hogy megváltoztassam stb. Ez szinte lefoglalta az egész hetem. A lányok sokat segítettek, mindenki a maga szuper erejével: Debike eljött velem a halotti ak. elintézni, Szula főzött, Aisa ölelgetett, ha látta hogy pirosodik a fejem :)
Hétfőn minden eszközt elvittek, ami Tibi kényelmét szolgálta a betegségében, így délutánra üres lett a nappali. Debivel épp, hogy hazaértünk Paigntonból ahol a halotti ak. intéztük, Szula cipelte fel az egykor szétszedett asztalt, hogy összerakja és mellé ülhessünk. Átrendeztük az egész szobát, majd fáradtan rogytunk le délután. Jó volt a lányokkal lenni, pláne úgy, hogy egy hangos szó, szikra nem pattant közöttük. Jobb ez bármilyen terápiánál. Higgyétek el, hosszú távon egyikünk sem bírná ezt, de ez a néhány nap gyógyító erejű volt mindhármunknak így.
Elröpült a hét, és nem unatkoztam egy percig sem. Úgy érzem, amit tudtam, amire képes voltam most, azt elintéztem. Úgy döntöttünk, hogy júniusban, mikor Aisa hazaköltözik az egyetemről (már én fogok érte menni) Magyarországra látogatunk. Néhány napig Budapesten majd két napot Balatonlellén töltünk. Összecsipegetjük onnan is az emlékeket. A repülőjegy megvan, már csak a szállásokat kell elintéznem. Debi is szivesen jött volna, de épp előtte egy héttel mennek Nizzába, amit már januárban lefoglaltak, és egyébként sem akarta Danre hagyni a kutyát is, amit nekik kell majd kutyasittelni egy hétig. Sajnos Sunny olyan összeférhetetlen bárki mással, hogy csak rájuk számíthatok.
Pénteken délután elmehettem Tibi hamvaiért, majd este együtt felmentünk a Daddyhole plain-re ahol a National Coastwatch torony van. Tibi itt végzett önkéntes munkát hét éven keresztül, komoly kiképzés után, komoly felszereléssel a torony tetején figyelte az öbölt és ha egy hajó vagy ember bajba került, értesítette az életmentő csapatot, akik néhány perc alatt az ő irányításával odataláltak és segítettek a bajba jutottakon. Imádta ezt a hétvégi elfoglaltságot, hiszen mindene a tenger volt és odavolt a modern kütyükért. Egyszer, már a betegsége idején, megemlítette, hogy a hamvait itt, a torony körül szórjuk el. Megtartottam az akkori igéretem. Csodálatos, napsütéses tavaszi idő volt tegnap. Az NCI-nak emailt írtam erről és azonnal reagáltak is, részvétük kifejezése mellett felajánlották, hogy néhányan jelen lesznek és félárbócra húzzák az NCI lobogóját, illetve Tibi neve felkerül a látogatóközpontban arra a táblára, ahol a az eltávozott NCI tagok nevei vannak felsorolva. Nagyon jól esett ez a hozzáállás, de elmondtam, hogy csak mi, a szűk család leszünk ott, amit tiszteletbe is tartottak. Este hétkor elszórtuk a hamvakat és virágokkal borítottuk be végig a kerítést, Tibi fotója alatt. Ezután bármikor idejöhetünk, itt beszélhetünk vele, nézhetjük a tengert, figyeljük az öbölt, ahogy ő tette. Azért csinált azonnal nekünk egy kis műsort, mert míg ott álltunk egy kis csónak került bajba, nem tudott a partra kijutni, és fent a toronyban hívták a mentőhajót. Összekacsintottunk.
Tíz apró üveg, parafadugóval őrzi a megmaradt hamvakat, mert bárhová megyünk ezután, szeretnénk magunkkal vinni, és elszórni. Egyszer majd New York-ba is... bakancslistás volt Tibinek, de oda már nem jutottam el vele, sajnos. Pedig úgy megálmodta, hogy senkinek nem szól, csak a repülőtérről posztol egy mondatot: "Start spreadin' the news..." majd mikor a repülőn ülünk " I'm leavin' today..." És amikor megérkezünk: "I want to be apart of it, New York, New York..."
