Gyógyszerpumpa

 Az elmúlt időszak hányattatásai-  az átalvatlan éjszakák, a folytonos harc hogy legalább néhány falatot egyen, vagy igyon, végül már mindegy volt, csak minimum folyadék formájában néhány kanál összeturmixolt húslevest le tudjon nyelni anélkül hogy ne kezdene el köhögni, fulladozni - arra a nehéz elhatározásra késztettek, hogy felhívjam újra a distirct nurs-öket és tanácsot kérjek, hogy tudom ezt úgy megoldani, hogy ne kínozzam őt. Másnap azonnal kijöttek és beszélgettünk, de sokkal okosabb nem lettem. Azt ők is hallották, hogy levegővétel közben hallani ahogy a folyadék gurgulázik a torkán, amit egyszerűen nem tud kiköhögni. Kapott egy Hyoscine hydrobromid nevű injekciót, amit később megnéztem és egy egyszerű travel sickness gyógyszer, de állítólag kicsit kitisztítja a légutat, szárazabbá teszi. Elhittem neki. A Rowcroft hospice is meglátogatott és újra beszéltünk a pumpás gyógyszeradagolóról, amit még aznap délután fel is tettek Tibire. Muszáj volt. Sajnos ahogy más folyadékot, úgy a gyógyszerrel felhigított folyadékot sem képes már köhögés, fulladozás nélkül lenyelni. Azt kérdezte a nővér, hogy tudom-e most mi történik, mondtam, hogy persze hogy tudom, dolgoztam Carehome-ban, tisztában vagyok vele, hogy ezt a végletekig nem lehet csinálni, nem szeretném kínozni őt ezzel. Sajnos jobb nem lesz, hiába reménykedtem, hogy majd egy-két nap mint múltkor, majd jobban lesz újra. A köhögés, fulladozás, hörgés már jóideje velünk van. Egy tapasz az egész, mint amikor valakinek inzulin pumpája van csak ennek a másik végén egy olyan pumpa van, amiben a legfontosabb gyógyszerei és egy minimális fájdalomcsillapító van betöltve. Naponta fel kell tölteni, jön majd valaki minden nap, ugyanabban az időben és feltölti a megfelelő dózisokkal. Jaj, nagyon nehéz volt... És akkor a folyadék és az étel? Kérdeztem hülyén. A nővér rám nézett, nem javasolja, mondta, csak növelném a fulladás kockázatát, hogy a folyadék a tüdejébe kerül blablabla. Szóval akkor ne... Csak az erre kialakított nedves szivaccsal töröljem ki a száját naponta több alkalommal. 

Szula nagyon nehezen fogadta el, hogy nem lehet etetni, itatni Tibit. Én is nehezen fogadom el, mert most nem egy kilencvenéves páciensről hanem Tibiről van szó. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy ezt nem gonoszságból mondják, és hogy mesterségesen etessenek valakit ahhoz más kondiciók kellenek, nem egy végstádiumos agydaganat. Borzasztó ezt kimondani, elfogadni, véghezvinni, végignézni, végigcsinálni.  Este megpróbáltam egy kis tejbegrízt adni neki. Egy két kiskanál után láttam, hogy csak tartogatja a szájában az ételt, nem nyeli le. Aztán már a száját sem nyitotta ki. Kitöröltem vízzel, hogy ne pangjon a szájában az étel, aztán hagytam aludni. Az éjszaka nyugodtan telt, talán egyszer-kétszer köhögött egy keveset, de a légzése nyugodt, egyenletes volt. 

Este elmondtam Aisának is facetime-on. Debi épp ott volt, mikor a Rowcroft nővérek jöttek, de nem akartam eldarálni neki mi történik, majd legközelebb, személyesen elmondom. Semmi bölcset, semmi okosat nem tudok idebiggyeszteni a posztom végére. Annyit talán, hogy a KURVA ÉLETBE!

Hol az éjféli gyors?

 Csütörtökön kivételesen nem feküdtem le kilenckor, szokás szerint, mert Aisa és Szula az éjféli busszal indult Londonba. A terv az volt, hogy mindketten felmennek, kb. hatkor érnek fel és kilenckor már a magyar nagykövetségen lesznek, hogy az útlevelüket megcsináltassák. Előzőleg megnéztük, hogy a követség elköltözött egy, a Victoria pályaudvarhoz sokkal közelebbi, helyre, a Brompton roadra. Kiszámoltuk, hogy kb. húsz perc séta a pályaudvartól, tehát ha hatra felérnek még bőven lesz idejük összeszedni magukat, reggelizni esetleg és miután nyolckor kinyit a csomagmegőrző Aisa két, óriás bőröndjét berakják, majd elsétálnak a követség irodájához. Már előző nap mindenfélét összesütögettem, hogy legyen mit enni (Szulának sokszor nehéz találni valami ehetőt pl. reggelire ami gluténmentes), elmentem a kurd boltba, mert oda szokott néha magyar élelmiszer érkezni, és vettem egy pár Gyulai kolbászt Aisának, mert imádja. Szula reklamált is, hogy túl sok a kaja, amit cipelni kell, mert mindent gondosan műanyag dobozba tettem, de hát szegény csak másnap este ér haza, Aisa is csak délután ér Norwich-ba. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, de végre eljött az idő és kicuccoltunk az autóba és levittem őket a buszpályaudvarra, amit nemrég újítottak fel, és sokszor az úton, a normál buszmegállóban állt meg a National Express járata, szóval nem nagyon tudtam mire számíthatunk. Begurultam a pályaudvarra és megálltam az egyik parkoló részben, gondoltam innen látom ha jön a busz, de sajnos a kinti megállót eltakarják az irodaépületek amelyeket nemrég húztak fel, így éjfél körül idegeskedni kezdtem és inkább tettem egy nagy kört, ki a pályaudvarról, végig az úton, körforgalom után a megálló mellett majd vissza a pályaudvar másik végén (mivel ott csak egyirányú forgalom van). Busz sehol, lányok sóhajtanak. Megálltam újra és vártunk tíz percet. Busz sehol. Tettem még egy kört, ki majd az útra, körforgalom, megálló, vissza a pályaudvarra. Éjfél után húsz perccel szegény csajok stresszelni kezdtek, mi van ha tényleg lekésték a buszt mert olyan helyen állt meg ahol nem láttuk. Mondtam nekik, hogy az nem lehetséges, mivel ha megállni nem is, de elmenőben láttuk volna a buszt, ráadásul a tök sötétben bevilágítják az egész utat a busz piros és sárga fényei. Néhány  ember jött ment kapucnijába rejtett arccal (napközben sem szívesen találkoznék velük), még egy kör, majd még egy. Az út mellé parkolt rendőrautó mellett már harmadszor mentünk el. - Anya, mi van ha megállítanak mert gyanusak vagyunk, hogy itt körözünk? - kérdezte Aisa. - Nem fognak - mondtam, de azért gyorsan bekanyarodtam a pályaudvarra és megálltam tíz újabb keserves percre. Már háromnegyed egy volt és annyira előregurultunk, hogy lássuk az utat, de befejeztük az unalmas köröket. Párás ablakok mögött, a parkolóban az egyik autóban ülhettek. Nem akartam tudni, miért, de reméltem, ők is a buszra várnak, mint mi. Azért lenyomtam a központi zárat, lábam a gázpedálon. Egy óra után megjelent az éjféli busz és beállt a hivatalos pályaudvari megállójába. Visszatolattam gyorsan, mert nem akartam egy újabb kör megtételével elszalasztani. A párás ablakú VW-ből kipattant néhány ember és a busz felé sietett. A lányokat szerencsésen feltettem és végre mehettem haza. A buszvezető egyébként elnézést kért, mert baromi messziről jöttek (Penzance, Cornwall) és Plymouth-nál volt valami baleset. Már kettő is lehetett mire sikerült elaludnom. Szula üzenetét még olvastam, hogy minden béna és tele a busz, nem is tudtak egymás mellé ülni, és meleg van meg cigi szag. 

Hát, ezzel már nem tudtam mit kezdeni. A google-nek hála, ilyenkor Aisa engedélyezi, hogy kövessem és látom merre jár. Másnap mikor felébredtem már a Victorián voltak és kilenc óra előtt a követségen. Simán ment minden. Mindkét lánynak furcsa volt, hogy hivatalos ügyet magyarul intéznek és magyarul kell válaszolni és magyarul kell az anyja nevét mondani (Szula Krisztina Braun-t mondott először), de gondolom megértették az ügyintézők, hiszen mindkettő már tizenkét éve itt él, és persze itthon magyarul beszélünk, de mindenhol máshol angolul. Gond nélkül elintéztek mindent és legközelebb tíz év múlva kell ezzel foglalkozniuk.

Debi épp tegnap reklamált, hogy ő is most csináltatta meg az útlevelét, de 2033-ban jár le. Az nem is tíz év, csak kilenc. Kíváncsi vagyok a lányoknak milyen dátum szerepel majd a lejárati dátumnál.

A szakácskönyvet, amit nemrég nekik készítettem, egyelőre forgatják, nézegetik, olvasgatják. Debi a képeket nézegeti benne, Aisa bekarikázta, amit ő is meg tud majd csinálni, Szula, mivel nagy részt együtt készítettük a képeket, egyelőre csak az asztalon tartogatja. Debi tegnap sms-t küldött, hogy ha majd lesz időm csinálok neki rántotthusit anyaszottyos krumplival? Hát persze, mondtam, és este mikor beugrott munka után, már azzal vártam. :D 

Vallomás

 Egy percig sem szeretném ha bárki azt gondolná, hogy azzal, amiket ide, a blogomba leírok, sajnálatot szeretnék kelteni. Távol álljon tőlem, hiszen egyáltalán nem ilyen a természetem. Abban reménykedem, hogy ha nyíltan megosztom a gondolataim, érzéseim, az ad hitelt ennek a blognak. Volt idő, mikor csak a vidám perceink osztottam meg veletek és a néha bosszantónak is tűnő kellemetlenségeket is a megfelelő iróniával kezeltem, hiszen tudtam én, hogy nálunk semmi probléma nincsen, szerencsére. Azt hiszem ötvenhárom évesen kezdtem el felnőni, felnőtté válni, masszívan beleléptem abba az időszakba, amikor gondolni kell az elmúlásra, hogy egyszer nem leszünk többé. Ez már kézzelfogható valósággá vált számomra. 

Rendkívül hálás vagyok ha hozzászóltok a bejegyzéseimhez, hiszen, bár látom én, hogy innen onnan, régi és új bejegyzéseket olvastatok, de addig amíg nem szólaltok meg, mégis úgy érzem. hogy egyedül vagyok. Szükségem van a támogatásotokra, hogy ebben az időszakban legyen egy kapaszkodóm, egy köldökzsinórom a külvilággal, olyanokkal, mint amilyen én voltam régen, akiknek talán hasonló problémáik vannak, akik bölcsebbek mint én, akiket talán megérintenek a bejegyzéseim, akik vissza-visszatérnek, mert kíváncsiak az életünk telenovellájára. 

Rossz nap, jó nap, botladozunk, elesünk, felállunk

 Hú ma elég vacak nap van. Már reggel úgy ébredtem, hogy Tibi öklendezett. Sejtettem hogy ez lesz mert alig van ereje köhögni és a sok váladék ott liftezik a torkán. Háromszor hányt reggel, épp csak hogy megmostam az arcát és a kezét. Pedig ivott este, sőt majdnem az egész tejbegrízt megette. Épp örültem hogy néhány napja újra tud enni, nem sokat ugyan de elegendőt. Ha összeturmixolom az ebédet és a reggeli és vacsora is elég krémes akkor könnyen le tudja nyelni. A kiskanál most nagyobb segítség mert néha nem hajlandó kinyitni a száját. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Vettem magas proteintartalmú kakaós illetve banános italt. Jó hidegen azt szereti, meg tudom vele itatni és legalább valami van a gyomrában. Amikor nem eszik akkor ezt adom neki. A gyógyszert inkább összemixelem a gyümölcslébe és inkább megitatom vele mint régebben amikor a zabkásába kevertem. Megitatni még tudom. Szerencsére a nyelő reflexek ilyenkor még működnek, persze sokat köhög,  de a nagy része azért lemegy.  Mindent megpróbálok, hogy igyon legalább. Azt hiszem a carehome-ban már az első ilyen alkalommal kimondták volna a halálos ítéletet, end of life care... gyógyszeradagoló intravénásan és se folyadék se ennivaló, csak néha kitörölni a száját nedves szivaccsal. Ennyi. Az egyik felem azt mondja, ez a humánus megoldás, hiszen mi értelme erőszakkal életben tartani valakit amikor már semmi nem működik, amikor már a kezét sem tudja felemelni hogy megvakarja az orrát. Amikor csak néz a semmibe, talán már semmit nem lát. De a másik felem pedig küzd az életéért, hiába a sok macera, bosszankodás, reménytelen küzdelem. Néha próbál mondani valamit, összetolulnak a magánhangzók a szájában, talán azt hiszi értem, de nem értem. Sajnos. Tudom, hogy még élni akar. Amikor délután az oldalán fekszik az ágyon, úgy tűnik a tévét nézi, nem látom üresnek a tekintetét.  Talán holnap jobb lesz, talán újra eszik egy kicsit. Persze most szép az idő, kimehetnénk sétálni, de így nem merek vele elindulni. Bárcsak lenne egy erkélyünk ahová kitolhatnám picit a napra. Szerintem mindent hall amit körülötte beszélünk, de nem tud reagálni. A tévét, a rádiót (a klubrádió volt mindig a kedvence) bekapcsolom neki . Nem akarom, hogy azt higgye, feladtam, elengedem a kezét.

Ma a lányok vitték ki emiatt a kutyát, vagyis elmaradt a közös, reggeli séta Cockingtonban. Mikor hazaértek reggelit készítettem nekik, hogy egy kicsit feldobjam a napjukat. Éjszaka mennek fel Londonba, majd reggel együtt mennek a magyar nagykövetségre az útlevelüket megújítani. Utána Szula haza, Aisa tovább megy Norwich-ba az egyetemre. Jó volt, hogy picit itthon volt, hangos lett a ház tőle, jókat beszélgettek Szulával aki mostanában sokszor stresszel szinte egész nap. Esténként együtt néztük a tévét és jól kibeszéltük a valóságshow szereplőit. (nem tehetek róla, nem vagyok valóságshow függő, pedig itt van választék bőven, de véletlenül elkezdtem nézni a Married of first sight Australia című műsort és nem tudtam abbahagyni, muszáj volt nap mint nap fél nyolctól este kilencig végignézni ahogy két vadidegen ember  az oltár előtt látja először meg egymást és később hogy csiszolódnak össze, vagy épp hogy távolodnak el egymástól) De mi a fenét csinálhatnék? Olvasok, írok, néha fellángol bennem a vágy és neki esek valaminek, hogy lefessem, hogy megjavítsam, hogy szétszedjem, hogy átrendezzem, hogy megvarrjam vagy épp kosarat fonjak, tűfilcezzek, jógázzak vagy csak feküdjek és a plafont bámuljam, de muszáj valamit csinálnom ha nem akarok teljesen bekattanni. A barátaim már így sem láttam hónapok óta, pedig hívnak, írnak néha.

Most például készítettem a három lánynak egy-egy szakácskönyvet, amelyben minden megszeretett étel, sütemény benne van, ami a családunkban előfordul, sok sok vicces képpel fűszerezve a gyerekkoruk nagy evéseiről, sok sok étel fotójával (amit ugyancsak mi készítettünk) az ételek neve néha a családi megnevezéssel szerepel (pl. patahinta vagy paradicsicsicsomos húsgombóc vagy rántotthús anyaszottyos krumplival :D) Nyomtatott köny lett belőle szép keményfedeles, jó minőségű papíron. Remélem lesz rajta sok-sok ragacsos ujjlenyomat :D  Ez tartja az elmémet még életben, ezért nem fordultam még magamba teljesen. 

Update: Tibi délutánra már picit jobban lett, evett is keveset. Szerencsére reggel óta nem hányt.

Múlt, jelen de mi lesz a jövővel?

 Tegnap éjszaka számoltam. Lefeküdtem aludni, lekapcsoltam a lámpát és már majdnem elaludtam amikor Tibi nagyot csuklott. Ez sokszor elő szokott fordulni de ha már alszom, mivel ismerős a zaj, nem ébredek fel. A félálom küszöbén azonban visszarántott a hang. Aztán, mint mindig amikor nem tudok elaludni, cikázott az agyam, hülyeségekre gondoltam: a hülye valóságshow szereplőin (Married of first sight Australia), mert hát mit is csinálhatnék én innen a világ másik végén egy szobába bezárva, minthogy mások életén, problémáin, frusztrációin tűnődjem? Micsoda felüdülés az enyémekhez képest.    Majd felvillant a telefonom hogy levonta az Amazon a prime díját, ami nagyjából kilenc font. Mi a fenének kell nekem ezt a szart fizetnem? Gondoltam, aztán végigböngésztem a mobil bank appon mit is fizetek én havonta. Aztán arra gondoltam, ha már Tibi nem lesz akkor mi a fenéből fogom fizetni ezeket? Az hagyján hogy ezeket miből, de a ház bérleti díját, az autórészletet a mindent, miből? Miből? Most azért kapunk segélyt mert Tibi beteg és én itthon ápolom (persze ez a megoldás olcsóbb az államnak, mintha kórházba vagy később egy hospice-ban ápolnák) illetve Tibi hetente kap egy nyugdíjszerű járulékot mivel mozgásképtelen. Az a kevéske megtakarítás (ami persze nem megtakarítás... Mikor tudtunk mi bármit is megtakarítani? Soha. ) Szóval amit visszakaptam a lépcsőlift árából, azt tartogatom a takarék számlán, néha elveszek belőle, aztán visszateszem újra. De egyre többet kell elvennem és aztán persze hogy az hiányzik a kosztpénzből amit visszateszek...Szóval ezek megszűnnek ha Tibi elmegy. Hirtelen majd össze kell magam kapnom, hogy munkát találjak. Vajon találok-e olyat amiből kigazdálkodhatom a költségeim? Elköltözöm egy kisebb lakásba. Igen ám, de a mostani bérelt ház bérleti díja mélyen a piaci árak alatt van. Lehet, hogy elköltözöm egy kisebb ingatlanba de ugyanannyit fogok fizetni amennyi most a bérleti díj. Arra is kell gondolnom, hogy nem leszek egyedül, vagyis később Aisa, miután befejezte az egyetemet visszaköltözik hozzám. Szóval nem költözhetek egy egyszobás lakásba. Szula el fog költözni. Ez az álma, ez a vágya, de nem tud egy lépést tenni előre, visszahúzzák a saját maga kreálta félelmei és jelenleg a lelkiismerete, mert nem akar egyedül hagyni Tibivel, hiába hajtogatom, hogy rendben leszünk, minden rendben lesz. Hiszen Debiék is itt laknak két utcára, a tesóim is itt vannak, barátaim akik az első szóra jönnek és segítenek. Pedig tudom, hogy megállna a lábán, mert ő az egyetlen a családban akinek nem folyik ki a pénz a keze közül. 

Persze a költségeim is kevesebbek lesznek, mert van egy csomó olyan dolog amit majd szépen szétosztok a lányok között, ki-ki fizesse a saját telefonszámláját (nem sok egyébként) A Netflix...hát nem tudom, hogy szükségem lesz-e rá, főként időm nem lesz annyi mint most. Amazon prime-ot azért fizetünk mert a hülye okos tévén csak azzal működnek az appok, de van viszont egy apple TV külső routerünk, szóval azt rá tudom csatlakoztatni a tévére és nem lesz szükségem a hülye amazon hülye applikációira. Kihúzogattam amiket meg tudok oldani, autórészlet (már csak egy év van hátra, lehet hogy előre ki tudnám fizetni és akkor kevesebb lenne a kamat) biztosítások, paypal hitelek (nekem is Tibinek is van) Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani mindezeket egyedül, egy fizetésből. Nem tudom milyen lehetőségek vannak abban az esetben ha valaki egyedül marad, egyedül keres, egyedül fizeti az adókat a bérleti díjat autót stb. És ha költözöm, hová? Mekkora házba, lakásba? Mit csinálok ezzel a rengeteg cuccal, ami az évek alatt összegyűlt?  Persze, tudom hogy meg fogom oldani. Eddig is én oldottam meg ezeket, csak most tényleg egyedül leszek.  Az az egy biztos, hogy egyedül szeretnék megállni a lábamon, nem akarok senki segítségére (anyagi vagy akár lakás)  szorulni. Nem is akarnék senkivel élni, se a gyerekeimmel (úgy értem én náluk, nem ők nálam, hiszen hozzám bármikor jöhetnek) se a testvéreimmel. Nem szeretnék alkalmazkodni senkihez, ezt csinálom már harminc éve, úgyhogy egyedül egy ember hülyeségeit vagyok hajlandó csak elviselni, a saját magamét. Ez előre vetítve egy káosz, de tizenkét éve is annak tűnt amikor mindent hátrahagyva összecsomagoltunk/tam és itt pedig kicsomagoltam és otthont teremtettem/tünk, ki, hogyan, mivel tudott hozzájárulni. Tudom, hogy menni fog, csak még olyan káosznak tűnik az egész. 
Nem is tudom, hogy mit gondoltok rólam, milyen érzékeltennek tűnhetek, hogy ilyesmi az eszembe jut, pláne megosztom veletek, de ha két lábbal a földön kell állnom, muszáj. Volt idő amikor nem kellett két lábbal a földön állnom, mert valaki hagyta, hogy lebegjek picit néhány centire tőle.  Félek a jövőtől egy kicsit, de sajnos gondolnom kell rá.

Olenka nem megy a Lírába...

 Megnyertem egy regénypályázatot. Még tavaly októberben küldtem el Olenka c. regényem ami az ukrán háború kezdetén játszódik, Olenka a hétéves kislány történetét mesélem el, aki egy tragikus kezdet után hogy kerül távol szeretteitől, majd kalandos útját , amikor új segítőkre, barátokra találva

jut el egy biztonságosabb világba. Ez egy fikció, bár van valóságalapja, az orosz invázió, a hely illetve néhány adat és történet amely valóban megtörtént a menekülők elbeszélése szerint. Most kaptam a hírt, hogy 125 versenyző közül azon öt szerencsés kiválasztott közé kerültem, akiknek e-könyvet készítenek a regényéből. A levélben egy kedvezményes kinyomtatási lehetőséget is felajánlottak, 100 példány esetén kiajánlják a Líra könyvesboltokba. Úgy megörültem! Végre ott lehet néhány könyvesboltban az egyik munkám. Az ám, de gyorsan lehűtött amikor kérdésemre, hogy ez hogy működik, ha valaki nem él Magyarországon, azt válaszolták, hogy háááát, hogy mindenképp számlaképesnek kell lennem :/ pláne ha nyomtatják a könyvet mivel a Lírával kell közvetlenül szerződnöm. És, hogy keressek valakit, egy rokont talán, akihez elküldhetik a könyveim és onnan rendelhetik meg a boltok aztán... :/ Ha számlaképes akarok lenni, akkor a NAV-nál kell egy egyéni adószámot kérnem. Na, hát pont ezt nem fogom megtenni, pláne innen nem is lehetne ezt elintézni, de nem is akarnám. Ezelőtt két magánkiadóval is volt dolgom, de mindkettő meg tudta oldani a csekélyke bevétel átutalását a számlámra, nem kellett számlát adnom az összegről. A kiadó azt is elmondta, hogy ha nem tudom megoldani, akkor az e-könyvől származó bevételt náluk is beforgathatom, pl. a pályázati díjak, vagy előfizetés formájában stb. Eléggé elkeseredtem. Talán az e-könyvet meggondolom, mert tudom, hogy nagyon minimális összeg lenne ha egyáltalán lenne valami, ami befolyna a kiadó online felületén árusított könyvért. De a nyomtatott könyv nem fog eljutni a Líra boltjaiba, amit igazán sajnálok. Még azt sem bánnám, ha nem fizetnének érte semmi, csak ott legyen a polcon, valaki kézbe vehesse, elolvassa. De a kinyomtatott példányok raktározására nem lenne lehetőség innen.Miért nem lehet szerződést kötni a Lírával és azonnal oda kerülnének a nyomtatott könyvek? Sajnálom, mert szerintem tényleg jó kis történet. 

Húsvétek, viharok, ágyak

Ma hazafelé a vásárlásból épp az időjárást átkoztam, hiába, az itt töltött 12 évünk alatt még soha nem volt ilyen vacak idő egyhuzamban. Vihar vihart követ, eső, szél, áradások (szerencsére dombon lakunk, szóval legalább ez az egy nem sújt minket). A múltkor ki sem tudtam szállni az autóból mert épp olyan jégeső zúdúlt le az utcánkba érve, hogy nem kockáztattam, hogy a fejemen koppan néhány jégkocka... Ha ez így lett volna amikor idejöttünk, talán vissza is fordulunk. Majd arra gondoltam, hogy angol időjárás ide vagy oda, hálás lehetek, hogy ez az ország anno 2012-ben befogadott minket. Micsoda csodálatos éveink voltak! És most, ebben a helyzetünkben pedig igazán hálás lehetek, hogy Tibit már több mint három éve ápolhatom otthon, méltóságban és emberi körülmények között anélkül, hogy a gázt vagy a villanyt kikapcsolták volna, hogy éjszakai műszakban takarítanom kellene, hogy a gyógyszereit és a napi megélhetéshez szükséges pénzt előteremtsem. Amellett, hogy itthon ápolom őt, az állam fizeti a költségeinket, a gyerekeim egyetemre járhatnak, normális életet élhetnek. Így is sokat aggódom miattuk, igyekszem segíteni, támogatni őket a magam módján. Sőt, autót tarthatok fent és még azt a luxust is megengedhetem magunknak, hogy hetente megtankoljam, fizessek az internet szolgáltatónak, vagy megvegyek egy filmet a Prime-on, mert moziba nem járok már évek óta.

Na most jó sok mindent összehordtam itt.

Tibi állapota nagyjából stabil az utóbbi két hónapban. A napok nyolcvan százalékát végigalussza, reggel és este be tudom adni neki a gyógyszerét a kajával, de mostanában délben nem igazán eszik semmit. Vettem néhány magas proteintartalmú italt amit meg tudok vele itatni ilyenkor. Ha stabilan jó idő van és nem lóg az eső lába, vagy nincs tornádó erejű szél akkor kimegyünk sétálni. 

Debiékkel ágyat cseréltünk, én úgysem használom a lenti szobában lévő king size ágyat, nekik jól jön a mostani dupla helyett. Debi pedig kingsize ágyról álmodozott, szóval felajánlottam, hogy vigyék el. Örültek, én pedig azért örültem, mert segíthettem. Ők is sokat segítenek, Dan segít ide-oda felszerelni ezt-azt. Most épp a sötétítő rolókat fogja, ami majd remélhetőleg megakadályozza, hogy ötven fok legyen a nappaliban amikor jön a nyár és egész délután besüt a nap. 

Április elsején Debitől gyönyörű csokrot kaptunk a 31. házasságtalan évfordulónkra :)

A húsvét  csöndesen telt el, de azért össze tudtunk jönni egy tradícionális késői reggelire,  amit itt brunch-nak hívnak összemixelve a breakfast és a lunch fogalmát hiszen 11 órakor már nem reggeli, még nem ebéd. Jó volt. Tibi épp csak egy kis kóstolót kapott a tormás sonkából, tojásból, többet nem is tudott enni, de legalább az ízek közelebb hozták őt a régi nagy kajálásokhoz. A tojásvadászat elmaradt, felnőttek a lányok. Talán majd egy-két év múlva... Emlékszem, amikor hajnali hatkor (nem elég korán) felkeltem és a tárnoki házunk kertjében a vizes fűben, bokrok alatt elrejtettem a csokitojásokat, persze előtte végig kellett vizslatnom a füvet, nehogy egy jókora kutyakaki mellé tojjon a nyuszi. Akkor még három kutyánk volt, akiket gondosan bezártam mielőtt kiszabadultak a vadászok, nehogy ők zsákmányolják és fogyasszák el a tojásokat, papírostul mindenestül. Persze nem tudtam elég óvatos lenni, egyszer Debi kifigyelte a fürdőszoba ablakból mit tevékenykedem én hajnalban a kertben, de nem szólt egy szót sem hanem leírta a kis naplójába, hogy már tudja, hogy anya a nyuszi :P. Később olvastam csak el, vagy ő mondta el, már nem is emlékszem. Igyekeztem mindig jó nyuszi vagy mikulás lenni. Néhány évre rá mikor ideköltöztünk és nem volt kertünk ahová a nyuszi elrejthette volna a csokikat, Tibivel összebeszélve azt találtam ki, hogy a munkaidőm után (akkor a szállodában dolgoztam) ő lehozza a lányokat a szállodához közeli tengerpartra, addig én gyorsan a homokban vagy a kövek mögött elrejtem a tojásokat.(2014.áprilisi poszt ha valaki jót akar nevetni). Szenzációs ötletnek találtam,  mindenképp meglepetésnek szántam, és ez volt benne az izgalmas. Lecaptattam a partra (sajnos éppen jött föl a dagály), azért igyekeztem elrejteni ide-oda a tojásokat, csak egy idő után már én sem tudtam, melyiket hová rejtettem. Kissé összezavarodottan kóvályogtam a parton mikor is megérkezett a család. Szula egyáltalán nem tartotta jó ötletnek a tengerparti tojásvadászatot és durcásan, könnyes szemmel lecövekelt, Aisa elkezdett keresgélni, Debi szerint tökmindegy volt, csak legyünk túl rajta :D A végén mindhárman keresgélni kezdtek, egy-egy dekorációs nyuszit már a vízből kellett kimenteni, mert addigra megérkezett a dagály, de épp ez volt benne az izgalmas. Többet nem csináltam ilyen meglepetést.