2017. március 24., péntek

Pénteki elmélkedés

Teljesen szokásos péntek van. Szabadnapos vagyok, és hiába is vártam reggel a napsütést,  hátha bringázhatok egyet kedvemre (és nem a munkába kell tekernem), szürkeség és köd uralta az eget fölöttünk. Nem is volt kedvem felkelni. Miután mindenki elment a dolgára, csak feküdtem az ágyban és hol a Netflixen néztem valamit, hol a fészen barangoltam. De ehhez sem volt sok kedvem. Nem az én formám, hogy egésznap az ágyban lustálkodjak. Ezért felhívtam a nővérem és legurultam a Costába, ami a tengerparton van. Jó két órát beszélgettünk majd egy gyors bevásárlás után hazatekertem és ebédet főztem. Erre most, öt órakor kezd kiderülni az ég. Bosszantó, mert jó lett volna kicsit lemenni a partra és sütkérezni a napon. Nem baj...majd holnap.

A könyves oldalamnak a fészen van már több, mint száz oldalkedvelője. Lelkesen lájkolják a bejegyzéseim, az idézeteket a könyvből vagy a videóim, de egyszerűen nem hajlandóak rászánni kilencszázkilencven forintot, hogy letöltsék. Ez van. A sors fintora, hogy a nőknek szánt és 99 százalékban női kedvelőkkel rendelkező fészbukos oldalon egyetlen férfi ismerősöm töltötte le a könyvem! Egy FÉRFI! Értitek?  És ez is csak akkor derült ki, amikor feldobtam, hogy most, aki letölti az első részt, annak ingyen elküldöm a másodikat. A néhány perc múlva megjelenő üzenetben a letöltést igazoló email-ben egy férfi ismerősöm igényelte a második részt... És a poén, hogy már hetekkel azelőtt letöltötte, de persze nem szólt.
Szóval ennyi. Remélem tetszett is neki. Nem merem megkérdezni.
Az egy hónappal ezelőtt indított fészbukos oldalt azzal kezdtem, hogy az első tíz lájkoló ingyen kapja meg a könyvet, online. Ez jó indítás - gondoltam - és legalább lesz néhány vélemény is a könyvről.
Azoknak akik lájkolták és osztották az oldalt, el is küldtem a regényt, és szerintem talán két ember fogta fel, hogy az üzenetben el kell fogadnia, hogy egyáltalán én mint nem ismerőse küldjek neki valamit és másodsorban rá kell kattintania a linkre, hogy letöltse a könyvet... Túlértékeltem a fészbuk felhasználókat, vagy nemtom talán ez bizonyos kor fölött néhány hölgy még  arra még képes, hogy  kattintgasson ide-oda, de valószínű, hogy kontrollálni már nehezebb ezeket a dolgokat.
Ime az egyik gyöngyszem:

És a másik...megjegyzem ezt ma hajnalban kaptam:


Távol álljon tőlem, hogy alulértékeljem azokat akik a hirdetésemre nyomtak egy lájkot és esetleg az oldal iránt érdeklődtek, de a statisztika elég szomorú...
Így áll egyelőre a dolog.
 Más:
A konyhai meló még megy, szerencsére nem mindennap - mint az első két hétben - mert az nagyon fárasztó volt. Egy héten háromszor, esetleg négyszer megyek és már elég jól belejöttem a dolgokba. Egyszer éreztem magam úgy, mintha egy  Gordon Ramsay TV sorozatban lennék. A második alkalommal adagoltam a zöldséget a főételhez. A két részre osztott fémtányérokba négy fél sültkrumplit és a másik  rekeszbe fele-fele arányban főtt karfiolt, borsót, zöldbabot, brokkolit vagy sárgarépát teszünk. Aznap brokkoli és répa volt. Én rendesen adagoltam, nem sajnáltam a zöldséget az öregektől. Egy idő után kicsit aggódni kezdtem, mert az igencsak megfőtt brokkoli vészesen fogyni kezdett. Majd egyre kisebb és kisebb adagokat tettem de végül az utolsó négy tányérba semmi nem jutott. Ekkor a séf aggódva nézett rám és megkérdezte, hogy most mit csináltam? Mi lesz most? Volt egy perc, ami a TV show-ban a hatás kedvéért jól elhúznak és csak a probléma okozók döbbent arcát mutatják. Aztán a séf rohant és kiolvasztott egy kis zöldborsót az utolsó néhány adaghoz. Azt hittem ezek után kerülni fogják, hogy engem tegyenek oda, de nem így történt. Azóta baromira vigyázok, hogy maradjon zöldség az utolsó vendégeknek is. A ló ami elszaladt, picit azért közelebb került, de még mindig nem tudjuk elkapni a farkát :) Talán még néhány hét és sikerül.



2017. március 7., kedd

Márciusi mindenféle

Új év, új élet...szokták mondani. Nálam ez most úgy jött le, hogy muszáj volt bevállalnom plusz munkát, mert egy picit elszaladt a ló és nagyon nehezen érjük utol (ez egy nagyon gyors ló...)
Szerencsére a szállodában kaptam a konyhán napi plusz három óra kisegítő munkát. Egyelőre ez a hónap szinte minden nap, mivel szabadságra ment néhány ember. Nem mondom, hogy repes a szívem amikor délután ötre vissza kell mennem ahonnan három órája épp, hogy eljöttem, de legalább ismerős a terep. A konyhai személyzetet is ismerem, legalábbis eddig látásból ismertem. Mindenki lengyel :D, de ez különösen nem zavar, mert megszoktam hiszen a kollégáim is azok. Azt sajnálom csupán, hogy a poénokat - ami után zeng a nevetésüktől a konyha - nem értem. Kábé öt másodpercenként dobnak egy "kurva" kötőszót. Ez náluk olyan, mint a magyaroknál a basszus, cseszd meg, francos vagy b...meg kötőszavak. A kötőszavak száma műveltségi fokozatonként eltér, akár csak nálunk magyaroknál. Ettől függetlenül rendesek, jó fejek. A séf, az egyik kolléganőm férjének a fia, a férj is ott van a szállodában mint karbantartó. A munkám nem ám amolyan fekete mosogató (vagy ahogy itt mondják kitchen porter), hanem több részből áll. Amikor megérkezem előkészítem a következő napi reggelihez a dolgokat. Nyolc nagy tálcát telepakolok bacon-nel, majd lefóliázom és miután az aznapi dátumot rányomom, megyek a hűtőbe vele. Ezek után a fagyasztós hűtőhelyiségből kiveszek két nagy doboz fagyasztott kolbászt és azt is elosztom két nagy tálcán. Fólia, dátum és be a hűtőbe. A fagyasztót nagyon utálom, mert mindig visszacsukódik az ajtó és piszkosul hideg van. Folyton megrémülök, hogy nem tudok kimenni, ezért baromi gyorsan kicsapom az ajtót, beugrom és a két dobozzal már lépek is ki. Tehát kész a bacon és a kolbász. Ezek után jön hatvan tojás feltörése, majd két liter tejjel való higítása és potty bele egy sótlan vajkocka. Ebből lesz a  crumbled egg vagyis a rántotta kicsit feltúrbózva. Fólia, dátum, hűtő. Le a raktárba és két nagy paradicsomos konzerv babbal vissza a konyhába és miután nagy nehezen kinyitom a dobozokat, két rozsdamentes edénybe lealufóliázva, dátumozva az is a hűtőbe kerül. Először egy óriási késsel nyitotta ki az egyik szakács, de mondtam, hogy én ezt nem vállalom ha nem muszáj, mert baromira szükségem van mind a tíz ujjamra sőt a kezeimre is. Így maradt az őskőkori konzervnyitó.
Ha ezzel készen vagyok ugrok a mosogatóhoz és az addig összegyűlt lábosokat, tálcákat és tepsiket mosogatom el. Mire ezekkel végzek már lassan fél hét. Hatkor gyülekeznek a pincérek, általában öten vannak, és három biztos, hogy lengyel belőlük. Az egyik a séf ujdonsült felesége, egy kövér szőke lány, aki olyan ordenáré módon tud nevetni, hogy beleremeg a konyha, és két kézzel piszkálja ki a szájából a fogába ragadt fél disznót. De tényleg, nem viccelek. Ő a mindenlébe kanál "énvagyokaséffelesége" tipikus példánya. Ráhagyom, szerencsére keveset beszélünk.
Tehát fél hétkor kezdődik a vacsora, rajtam két kesztyű és vagy a húsok mellé tálalt zöldségköretet, vagy a két főtt krumplit és valami szószt rakodom a tányérokba, amikor a pincérek rendelik a vendégek által kiválasztott menüt. Ez kábé fél óráig tart s ez után megyek vissza mosogatni. Minden este megkérdezik, hogy kérek-e vacsorát de én minden este csak annyit mondok, köszönöm nem kérek...esetleg egy kis desszertet :D Ami vagy rizspuding, vagy cheesecake eperöntettel, fagyi és rebarbara forró custarddal (vaniliapuding). Szerény vagyok. A második nap megkértek, hogy pakoljam el a maradékokat (félreértés ne essék, nem a vendégek által otthagyott maradékok, hanem a tálcákon megmaradt ételek) Nekem a szívem szakad meg mindennap amikor a sütőben sütött fél burgonyák tálcástól mennek a kukába, valamint a különféle húsok. Eszméletlen ez a pazarlás. Szóval én mentem és a maradék főtt karfiolt, brokkolit és zöldbabot is a kukába akartam önteni és ezek felhördültek, hogy eszembe ne jusson! Teljesen el voltak képedve. Én meg azon, hogy ezt most miért ha a finom husikat és maradék krumplit beleöntöttük? Kiderült, hogy másnap abból készül a zöldségleves. Az angoloknál a krémleves dívik, ami inkább olyan sűrű mint nálunk a főzelék. Az olyan leveseket mint amit mi nevezünk annak, nem ismerik. Tehát a sok zöldség megy a hűtőbe és másnap krémleves készül belőle. Amikor minden lepakolva, letakarítva, letörölve, jöhet a söprögetés és a felmosás. Nyolcra elkészülünk mindannyian és mindenki mehet haza.
Jó egyébként, pláne most, hogy már nem bénázok, mi hol van. De hulla vagyok estére. Ma szerencsére nem kell mennem és szombaton sem, amikor szabadnapos leszek.

Más: Szula múlt héten elkezdte a diákhitel intézését, amikor is jött egy email a londoni SOAS egyetemtől, hogy nem tudják felvenni. Volt egy fél óra mélypont az életében, de aztán rájött, hogy a másik egyetem ami Sheffield-ben van, sokkal klasszabb a londoninál sőt minden héten kap tőlük valami infót vagy emlékeztetőt vagy jó hírt, szóval tárt karokkal várják. Ez a SEAS vagyis  a South-East Asian Studies. A mostani szombatot azzal töltöttük, hogy ellátogattunk a tőlünk 38O km-re lévő városba, és az egyetemi nyílt napon vettünk részt. Nagyon fárasztó volt az út, de az egyetem és környéke nagyon kellemes benyomást tett. Volt alkalmunk megnézni egy diákszállást is és teljesen le lettünk nyűgözve. Amit mi megnézhettünk, az olyan volt mint egy modern lakótelep ami teljesen beleillett a körülötte lévő épületek hangulatába. Itt csak egyetemisták vannak. A gyerekeknek van egy szobájuk amihez fürdőszoba is van és a közös helyiség a konyha és egy olyan társalgó féle. Van egy központi épület ahol étterem, büfé, konditerem, mosoda van. Alig félórányira van az egyetemtől ez a kis lakótelep. Az egyetem szomszédságában hatalmas park van ahol egy múzeum is található és egy szép tavacska. Amíg Szula és Aisa kipróbálták magukat a koreai nyelv értelmezését illetően, mi Tibivel sétáltunk egyet a parkban. A nap gyönyörűen sütött és ezzel mindenképp pozitív lett a kép a városról. Kilenc körül értünk haza iszonyatosan fáradtan. Közel négy órát töltöttünk a fenekünkön ülve az autóban. Szóval most Szula fel van villanyozva mert néhány hónap és megkezdődik az egyetemi élete. Nagy változás.
Néhány kép a teljesség igénye nélkül:
Az Art Tower egyetemi épülete, itt volt a tájékoztató a kurzusról

Első világháborús emlékmű az egyetem szomszédságában lévő Weston parkban

A Weston park tetején uralkodó Mappin Art Gallery

Endcliffe Student Village 

Student Union, az egyetem központi épülete ahol mozi, étterem, bankfiók, üzletek vannak akár egy plázában

A Weston park kis tavacskája tele kacsákkal, jobbra az egyetem eredeti régi épülete

A könyvemről:
Van amit hiába erőltet az ember, nem megy. DE még nem adom fel. A facebook oldalon már 83 követő van, köszönhetően a facebook hirdetéseknek. Az oldal népszerűsítésére, vagyis a reklámokra már kábé 2O fontot költöttem, aminek meg is lett az eredménye. Sokan kedvelik az oldalt, követik azt. De hiába a sok részlet a könyvből, a klassz képek, az érdeklődők, egyszerűen senki nem akar pénzt adni érte. Ingyen...jöhet, de pénzért? Szóval hiába nézem mindennap a Publio oldalát, egy fitying jutalékot sem írnak ki. Sokszor az az érzésem, hogy ha nem rendel az ember sok ezer, százezer forintért különféle szolgáltatásokat a kiadónál, akkor ha mégis valaki megrendelné, visszatartják az információt. Persze mindennap bombáznak a fizetős ajánlataikkal, de most nincs erre keretem. De ha lenne is, mikor jönne vissza az ára amit belefektettem? A ma kiküldött emailben tájékoztattak, hogy ha jóváhagyom a tördelést a nyomtatott könyvnél akkor már csak tízezer forintért megrendelem az első néhány példány nyomtatását és mehet a Rukkola.hu oldalra. Hát, ez van...Még egy picit várni kell a nyomtatott változatra. De a mostani kilátásokat nézve, vajon hányan fogják megrendelni ?
Pedig a második rész ugye már totál készen van, de addig minek is tölteném fel a Publio kiadó oldalára, amíg az elsőt a kutya sem olvasta? A legnyomorultabb az egészben, hogy miután már a második ötletem kezdtem el írni két teljesen különböző témában...végül eszembe jutott egy harmadik rész Taniával és elkezdtem az Örvényen túl harmadik részét. De kinek? :/

Még egy utolsó gondolat: miután Tibinek elromlott a bicaja és egy 1.4O pennys alkatrészre vár már második hete, az autóval jár dolgozni és én bicajozom. Ami nem lenne baj, ha szép napos idő lenne, de azóta kegyetlen, viharosan szeles, esős és hideg az idő. Akkor most csodálkoztok a minden esti édességen a szállodában? :D

2017. február 22., szerda

ÍRÓ lettem, itt a könyvem a kezemben!

Megérkezett az Amazonról rendelt könyvem! Ha más nem is, legalább én a kezemben tarthatom Tania izgalmas történetét! Mivel tájékozódtam, hogy az Amazon sajnálatos módon nem szállít Magyarországra valamint az e-book letöltés is macerás onnan, kénytelen voltam egy magyar oldalt megkeresni, hogy a könyv onnan is könnyen elérhető legyen. Ez a cég a publio.hu, akik főként hasonló írókkal foglalkoznak, mint jómagam, aki saját maga szeretné (kénytelen) kiadni a könyvét. Itt lehetőség van az ingyenes könyv feltöltésre. A feltöltésnél persze különféle ajánlatokkal bombáznak, hogy minél szebb és jobb minőségű legyen a termék akár digitális akár papírformátumban. Az ingyenes lehetőségeknél a kéziratot egy sablon szerint kell feltölteni és persze a borító sem olyan nagy durranás mint mondjuk egy egyedi tervezésűnél, de legalább van rá lehetőség. Ha valakinek van egy kis pénze, az egyedi tervezésű borítót kap, a cég elkészíti a korrektúráját, formázását a könyvnek így a nagyobb terjesztőkhöz is eljuthat (Líra, Bookline, Apple). Az ingyenesnél csak a Publio oldalán illetve a papírformátum a Rukkola oldalon jelenik meg. Nekem nem volt most sajnos erre pénzem, így maradtam az ingyenes verziónál. A fészen csináltam egy oldalt a könyvnek és ott hirdetem. Majd meglátjuk, hogy az oldalt kedvelők közül hányan fogják a könyvet is megrendelni. 
Komolyan mondom könyvet írni - ha már a fejemben a sztori, van némi szépérzékem és szókincsem - nem nehéz. Ami azután következik, az bizony durva. Ha nem karol fel egy kiadó (mer' nem karol fel) akkor eheted a magán kiadás kenyerét. Amikor háromszázhuszonhatodszor olvasod végig a könyvet és keresed benne, hogy hol írtad még a "mindig" szót úgy, hogy "mindíg" de közben más hibákra lelsz amit javítgatsz és megpróbálod úgy nézni és annak megfelelni amit elvár egy e-könyv olvasó, hát az nem irígylésre méltó része a dolognak. 
De itt van...itt a kezemben a könyv amit írtam... 
Persze nem a Libri vagy az Alexandra adta ki és nem tornyosul a boltokban egy "Bestseller" felirattal a tetején s én nem ülök fáradtan körmölve a dedikációkat, de... az enyém és jó érzés kézbe venni. Amikor a fészen azt olvasom, hogy valaki egy éjszakán át olvasta mert nem bírta letenni a könyvet, akkor szétfeszíti a mellkasom a büszkeség, hogy valahol egy idegen az én "gyermekem" olvassa, az én gondolataimon az én humoros megjegyzéseimen nevet fel,  vagy esetleg megkönnyezi a megható részeket. (Ez a hölgy a fészen meghirdetett oldal első tíz kedvezményezettjében van benne akik az oldal kedvelés és megosztása után ingyen kapták meg az első könyvet)  Tudom, hogy nem leszek milliomos, sőt talán még egy pezsgőt sem fogok venni a könyvek rám eső részéből, de mégis jó érzés ez az egész. Ismerek olyan embereket, akik biztos sokkal jobb könyvet is tudnának írni mint én...de én meg is írtam a sajátom :)
És készül a következő történet. 

2017. február 5., vasárnap

Az örvényen túl az Amazonon

Tegnap sikerült feltöltenem. Sajnálatos, hogy a magyar nyelvet nem lehet kiválasztani, de olyan nyelvek is megtalálhatók amelyekről még soha nem hallottam... De ezt már megszoktam, nem az első eset. A lényeg, hogy feltöltöttem mindkét könyvet és megpróbálom reklámozni az ismerősök között. Remélem néhányan el is olvassák. Tényleg nem ebből akarok meggazdagodni, de ha már egyetlen kiadó sem válaszol, nekem kell lépnem.

Ezen a linken találjátok meg a könyvet.


Ha nem is a ti stílusotok, és ismertek valakit akinek lehet, hogy tetszene, osszátok bátran! De ha véletlenül elolvassátok akkor ne felejtsétek el az Amazonon minősíteni, hogy mennyire tetszett. Ez picit előrébb tolja a könyvet és talán rátalálnak ismeretlenek is.  Remélem tetszeni fog! Jó szórakozást!


2017. január 30., hétfő

Időutazás

Imádom a régi képeket. Akkor is ha fogalmam sincs, hogy kinek az ősei szerepelnek rajtuk, vagy azt az épületet amit a kép ábrázol, már rég  a földdel tették egyenlővé. Az arcok, a hangulatok, az apró részletek a fotókon meg tudnak ragadni és messzire viszik a képzeletem. Van ebben a városban is egy Facebook közösség akik szívesen megosztják a város régi életével kapcsolatos fényképeket. Régóta a tagja vagyok és eddig csak csodálója voltam a fantasztikus régi fotóknak. Azonban néhány hete eszembe jutott egy ötlet, mi lenne ha a régi fotók helyszínét felkeresném és lefotóznám a mostani állapotát egy-egy épületnek, vagy épp ami a helyén épült. Ugyanabból a kamera állásból (legalábbis megközelítőleg). Igen érdekes videót dobtam belőle össze ami nagyon nagy népszerűségnek örvendett az oldalon. Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne ha a régi és az új képeket picit "összemosnám". A következő videóm ezzel a technikával készült. Nagyon érdekes ahogy a több, mint száz éves épületeket a mostani formájukkal ötvöztem. Élveztem a munkát és az eredmény sem lett rossz. Jól esett a dícséret és a több száz megtekintő a Youtube csatornámon.  Szeretettel osztom meg veletek is. Jó szórakozást!





2017. január 19., csütörtök

Amikor megszülettél (Szula 18.)

Mielőtt megszülettél a lábam nem láttam az óriás hasamtól, 
és egy csészét simán rá tudtam tenni, s ott kevergettem a kávém.
Mielőtt megszülettél akkorára dagadt a lábam mint egy elefántnak
a sok víztől, és kék erek hálózták be keresztbe és kasul,
mintha egy város domborzati térképe lenne...
Aludni nem tudtam mert hanyatt fulladtam,
oldalt pedig neked volt kényelmetlen s folyton mocorogtál...
A cipőm csak furcsa testhelyzetben kicsavart végtagokkal tudtam bekötni, 
vagy be sem kötöttem, minek? 
A mérlegen pókhálók sorakoztak, mert inkább nem akartam tudni hány kiló vagyok. 
Csak reméltem, hogy te vagy nagy, és veled együtt a szülésnél néhány kilót leadok.
Mielőtt megszülettél egyedül tapétáztam a szobádat, és festettem egy székre állva.
És a függönykarnist felfúrtam lazán az ablakban állva, miközben a szembe szomszéd keze a telefon billentyűin készenlétben állt, hogy ha leesnék hívja a mentőt azonnal.
Mikor elrendeztem a szobát és kiságy, szekrényke került bele, még kivasaltam a ruhácskákat, hogy úgy kerüljenek a helyükre. 
Ha lehajoltam visszajött az ebédem, mert olyan pici hely jutott a gyomromnak, hogy a torkomban is volt mindíg néhány falat. Persze a gyomrom égett rendesen, de a sok víztől meg folyton pisilni kellett, úgy húsz percenként talán.
Ha leültem és a székben hátradőlve vártam, egy idő után külön életet élt a hasam és hullámzott, mozgott. Néha egy-egy kis láb türemkedett ki a bőrömön. De főleg bukfencezni szerettél nagyon, összekutyulva a belső szerveim.
Szerettem volna ha rendesen születsz meg, ahogy sok milliárd gyerek a földön, de azt mondta a prof, hogy ne kockáztassuk az egészséged és ha nem születsz meg tizedikén, akkor kilenc nap múlva kivesz a hasamból. Szóval  nem vitáztam, mert tudtam, hogy ő nem csinál ilyet ok nélkül. 
Ezeket mind elfelejtettem amikor a kezembe adtak egy januári napon, délután.
A hasam össze volt fércelve mintha Frankenstein doktor szüleménye lennék, és felülni is csak kapaszkodva tudtam. De akkor ott a kezembe adva éreztem, hogy megérte  nekem ez a sok macerás nap, a visszeres lábak, az álmatlan éjszakák, a gyomorégés és plusz húsz kiló túlsúly. Olyan szép zöld szemed volt ahogy rám pislogtál akkor. Fekete babahajad a lélegzetvételemtől meglebbent. Az ujjaid és a körmeid hihetetlen finomak és hosszú vékonyak voltak. Erre mondta később a Dédi, hogy zongoraművésznő kezed van. Nyugodt voltál és nem ordibáltál mint a szomszédos kisbabák, csak néztél rám és csodálkozhattál, hogy ilyen a világ. Apa ott volt a szülőszobán, sőt neki adtak először oda, míg visszaraktak mindent a hasamba ami nem hozzád tartozott és összeférceltek mint egy rongybabát. 
A Nagyi és a Mama bejöttek aznap, de csak a monitoron láthattak ami a váróban volt. Ez még nem volt olyan mint az amerikai filmekben, hogy bejön a család és mindenki ott örül az anyuka szobájában és a kezeken végigjár az újszülött baba. Másnap  kitotyogtam egy olyan rózsaszín köntösben a kis bevásárlókosár kinézetű gurulós ágyadba kapaszkodva, amiben aludtál. De akkor is csak egy ajtóig lehetett veled ahol az üvegen kereszül benéztek a látogatók és ott ámuldoztak milyen szép is  vagy és nyugodt. A Debi is megnézett aztán mondta apának, hogy akkor menjenek haza. Akkor picit megijedtem, hogy majd nem akar téged, de szerencsére gyorsan elfogadott és megszeretett.
Öt napig voltunk a kórházban. Kint esett a hó, én meg csak téged csodáltalak. A körmöd levágtam, bár azt mondták ne tegyem még. De mindig összekarmoltad az arcod és azt nem akartam. Az utolsó nap kaptál szép ruhát és sapit meg egy bundás zsákot ami melegen tartott és a kis babahordozóba vitt ki apa aki értünk jött, hogy hazavigyen minket. Így kezdődött az életed 18 évvel ezelőtt.






2016. december 31., szombat

2016

Most, hogy végre lerogytam a kanapéra, végeztem a szállodában és itthon is mindenki jóllakott, kinyitottam a karácsonyra kapott Macbook-om (olyan aminek a hátulján világít az alma). Igaz nem vadiúj, sőt legalább hét éves, de olyan pöpec módon fel van újítva, hogy meg sem érzem a különbséget. Igaz még új Macbook-om nem volt és egy darabig szerintem nem is lesz, tekintve az árát. De ezért is nagyon hálás vagyok Tibinek, és egy picit szégyenlem is magam, mert az egész családban én kaptam a legdrágább ajándékot... De végre nem kell a pici Ipad-emen pötyögnöm, ha újra belekezdenék egy regénybe.
Ez az év persze rengeteg sajnálatos eseménnyel fogja beírni magát a történelembe, de ha babonás lennék lekopognám most és ha hívő lennék azt mondanám hál'istennek... De egyik sem vagyok így csak megköszönöm a sorsnak (csudába, a sorsban sem hiszek!) Szóval tök jó, hogy a családom ép és egészséges, a lányaim okosak és szépek és haladnak előre az életük megalapozásában. És tök jó az is, hogy egy kedves és csupaszív emberrel gyarapodott a családunk Dan személyében, aki Debi párja már több mint egy éve. Az elmúlt négy évben talán ez volt a második legjobb nyár itt Angliában és Skócia mesebeli tájain is kalandozhattunk picit. Ami számomra mégis a legfantasztikusabb dolog, hogy írtam egy kétrészes regényt, egy könyvet. Pötyögtem az Ipademen a kanapén ülve, mosogatás után, és vacsorakészítés előtt vagy már az ágyban fekve tíz után, mert akkor volt nyugalom és csönd. Munkaidőben a takarítószer raktárban a falnak dőlve írtam a telefonomba, ami épp akkor az eszembe jutott és délutánig nem akartam elfelejteni. Élveztem minden egyes pillanatát és drukkoltam a főhöseimnek, hogy megtalálják a boldogságot. Ez nekem egy olyan unikum volt, ami ritkán emeli fel az ember lelkét a felhők fölé, ahol szárnyalhat a fantáziája és nincsenek akadályok. Nem voltak depis napjaim, ha esett, ha fújt és ha valami bosszúság ért. Biztos nem lesz belőlem egy Jodi Picoult vagy egy Sidney Sheldon, bár a stílusuk is messze áll az enyémtől, de jó érzés, hogy 48 évesen sikerült valami maradandót alkotnom, még ha kemény kötésben soha nem is fogom látni.
Nem lesz ma nagy buli, de Aisával megnézzük a Harry Potter utolsó részét, mert a TV-ben most mindennap leadtak egy HP filmet. Aisának próbáltam elmondani, hogy a könyvben azért teljesen máshogy volt leírva, bár a lényeg megmaradt. De persze ismerem a mondást, hogy soha ne itéljünk meg egy könyvet a film alapján. Rendszerint a könyv sokkal de sokkal jobb egy összetömörített és a látványokra épített film változatnál.




update: ez a háromszázadik bejegyzésem! Koc-koc az egészségemre! :)))