Megjegyzem: Az elmúlt év szelleme

2026. január 1., csütörtök

Az elmúlt év szelleme

Nem, ez nem a Karácsonyi Ének beharangozója lesz, nem bizony. Na, először iszom egy kávét aztán belevágok, sikerül ahogy sikerül...

Az elmúlt év második felét nagyon mozgalmasnak nem nevezném, de az az egy biztos, hogy néhány kivételes alkalomtól eltekintve eléggé be voltam gubózva a kis világomba, ami nyolcvan százalékában önsajnálattal, és indokolatlan reménytelenséggel volt megtöltve. Tényleg indokolatlan volt, hiszen nem történt semmi visszavonhatatlan, nem lett senki beteg, haladt minden a maga útján, a három lányom itt-ott le-lecsúszva a maguk választotta kerékvágásról, de mégis előre haladva igyekezett lezárni ezt az évet. (ez értelmes így?) Mindegy. Az unokám, Hallie fantasztikusan okos és kedves kislány. Nem csoda, hiszen mind a két szülője kedves és türelmes ember, így nagyon sok szeretetet kap függetlenül attól, hogy következetesen nevelik. A kettő persze nem zárja ki egymást, de én sokszor elfelejtettem ezt amikor én próbáltam szülővé válni. Hallie óvodába jár már augusztus óta hetente háromszor és nagyon szereti a közösséget. Debi ezért vissza tudott menni dolgozni ezeken a napokon, amikor iskola szünet van, illetve most év végén is részt tudott venni a nagy hajrában, mert Dan otthon volt.

Aisa egy nagyobb hullámvölgybe ért amikor a fél év szünet után elkezdte újra az egyetemet szeptemberben. Októberre azonban úgy érezte, nem fogja bírni év végéig. Igaz, viszont hogy egy jóbarátra talált a lakótársában, de reménytelen küzdelemnek érezte a nem általa választott kurzus buktatóin való átjutást. Novemberben hazajött Hallie születésnapjára és megpróbálta nekünk elmagyarázni, miért érzi úgy, hogy fel kell adnia, mert nincs értelme. Még egy prezentációt is készített, ami nagyon meggyőző volt. Természetesen a két testvére rossz ötletnek tartotta, hogy most az utolsó fél évben adja fel, de én azt mondtam, hogy támogatom őt, akárhogy is dönt. Hiszen az ő élete, hiszen huszonkét éves, hiszen bár a szememben még egy kislány, de sokkal több a sütnivalója mint nekem ennyi idős koromban. Persze, más világ ez, de ki vagyok én, hogy döntsek olyan dolgokról, amiről nekem fogalmam sincsen. Azért annyit elmondtam, hogy akármennyire is értelmetlennek tűnik, de a saját tapasztalatom szerint jó érzés valamit befejezni amit elkezdtünk, akár van értelme, akár nincsen. Az egész életem befejezetlen dolgokról szólt, elvarratlan szálakról, feladott álmokról, a könnyebb út választásának reményében (ami persze soha nem volt könnyebb). Hogy ez számított-e vagy sem, nem tudom, de most karácsonykor már úgy jött haza, azzal a tervvel, hogy befejezi az évet úgy ahogy sikerül. Majd egy vagy két évig itthon lesz és dolgozik, gyűjteni fog, hogy később a barátnőjével Norwich-ban (ahová most jár egyetemre) lakást bérelhessenek. Jó terv, bízom benne, hogy sikerülni fog.

Szula talált végül munkát de messze nem az elképzeléseinek megfelelőt. A lényeg az, hogy végül nem adta fel és a legutolsó pillanatban talált valamit. Az Edinburgh-i álom kissé megszürkült bár, hiszen február óta ott él, de nagyon sok tapasztalatot szerzett. A legnagyobb gond az, hogy nem sikerült barátokat találnia, nincs társasága, mindenhová egyedül megy. Sajnos még a munkája sem olyan, hogy a kollégákkal közelebbi, baráti kapcsolatba kerüljön. Azonban van egy "penpalja" (én neveztem annak hiszen még személyesen nem találkoztak), egy kedves fiú, aki persze hogy nem Edinburghban él, hanem jó két órányi távolságra New Castle-ben, de valahogy mégis összehozta őket a sors és nagyon egy hullámhosszon vannak. Napi szinten chat-elnek, megbeszélnek mindent, jóbarátok lettek. Hogy lesz-e belőle valami más? Nem lehet tudni. Azt mondta, hogy irigyli a penpal-ját mert ő csak fél órányira lakik az édesanyjától, és ő is szeretne néha hazaugrani amikor úgy tartja a kedve. Hát igen, a nyolc órányi vonatozás nagyon fárasztó és drága is. Idefelé kétszer meg kellett változtatnia a jegyét mert a Cross Country társaságnak nem volt elég vonatvezetője karácsony előtt, így végül Londonon keresztül, átszállással jött haza. Esetleg Exeter? Az tőlünk csak egy órányira van, autóval 40 perc. (én nem mondom, hogy ezt én már mondtam amikor Edinburgh-be költözött, de akkor hevesen ellenkezett) Úgy tűnik maga kellett hogy megtapasztalja a távolságot a családtól, legfőként Sunnytól és Hallie-től. Egy bökkenő van viszont, hogy akkor sokkal távolabb kerül attól akivel ugyan csak online, de mégis közelebb kerültek egymáshoz az utóbbi időben. Nehéz, nagyon nehéz dolog ez... Talán az idő megoldja. Én mindenesetre segítek neki, ha közelebb akar költözni, ha nem.

Karácsonykor Debiéknél voltunk, Sunnyval kicsit nehezebb volt megbírkózni mert Hallie már nem kézben tartott kisbaba, de megoldottuk, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jóllakjon :D

Nagyon finomakat ettünk, sütöttem bejglit, összedobtuk amink volt, és persze sok ajándék került a fa alá is. A lányok pihentek itthon, játszottak, filmeztek, kutyáztak. Bár nem érezték, de biztos vagyok abban hogy a mentális energiájuk kicsit feltöltődött ebben az időszakban. Ezért nem is forszíroztam semmilyen programot, mindenki azt csinált ami neki jólesett.

Aisa harmincadikán ment vissza az egyetemre, mert valamit tervezett a barátjával, Szula 31-én reggel ült vonatra, mert aznap még dolgoznia kellett. Egyedül töltöttem az estét, de olyan fáradt voltam, hogy a kanapén elaludtam, miután a kutyát biztonságos helyre tettem és bekapcsoltam a kutyazenét neki, mert a tűzijátékoktól retteg és nagyon stresszel ilyenkor. Éjfél előtt felébredtem, hogy boldog új évet kívánjunk egymásnak a lányokkal.

Nah... és most új év kezdődik. Rendes kislány voltam és írtam a blogomba Szula, Aisa és Debi! (Mert már a karácsonyi hercehurcát is hiányoltátok)

Nem ígérek semmit, de néha majd írok.

Képek dióhéjban :D