Lépni kell...

Azt mondhatnám, hogy nem volt csupa küszködés és nehézség az életünk mióta együtt vagyunk. Mindhárom lányunk a jólétbe született. Nem igazán nélkülöztünk. Volt autónk, házunk, kertünk sőt hajónk :) A lányok a lehető legjobb suliba jártak, a mi érték ítéletünk szerint. Volt egy támogatónk, aki segített az anyagi nehézségek leküzdésében. Mai szemmel nézve túlságosan jó dolgunk volt, csak nem tudtunk róla. Azt hittük mindig így lesz, hiszen mi ügyesek vagyunk. Aztán 2008-tól kezdve mint egy lavina ami magával sodor mindent ami az útjába kerül szépen bedarálva azokat, a dolgok megváltoztak és egymást érték a gondok-bajok. Persze ezek elsősorban anyagi természetűek voltak, de hát mi másért menne minden tönkre, ha nem a pénz hiánya miatt? Mindent ez alapoz meg, még ha valaki beteg is, akkor ha pénzed van, a legjobb gyógyszereket, kórházakat és orvosi ellátást kaphatod, de ha nincs... akkor csak a remény marad és az akaraterő, ami nagyon sok, de nem minden. Azért akadt egészségügyi probléma is, és emiatt sajnos a megélhetésünk is veszélybe került. Lemondtunk a házunkról, mert a válság miatt nem tudtuk a megemelkedett jelzálogot fizetni és vidékről dolgozni, iskolába járni is sokba került. Felköltöztünk Bp-re találtunk (a nagyobbik lányom szemfülességének köszönhetően) egy olcsóbérű lakást az iskola szomszédságában, a saját autónkat visszaadtuk a banknak :( így az utazási költség csak a munkahelyemre való utazásra kellett. A lányok gyalog mentek suliba, az apjuk pedig a céges autóval, vagyis sajnos azt hol elvették, hol meg visszaadták. Még így a költségek csökkentésével, az iskolában minden szociális támogatási lehetőséget megragadva, is csúsztunk, csúsztunk lefelé a lejtőn, és egyre kevesebb és kevesebb volt a pénzünk és egyre több a költségünk. Egy újabb szerencsétlen munkahelyváltás a páromnál, amiből szinte egy fillér nélkül lépett ki, megvilágosított minket, hogy most már tényleg elég volt, lassan az utcára fogunk kerülni a szó legszorosabb értelmében.