Őszintén szólva azon tűnődtem az utóbbi két napban, hogy ez most visszalépés a részemről vagy csak egy hirtelen jött mentőöv, hogy kihúzzam magunkat ebből az anyagi helybenjárásból (Tibivel együtt, hiszen minden túlórát elfogad amit csak tud és szinte alig van szabadnapja). A "Lesz haszon őszire" az egyik kedvenc mondásunk a Zimmer Feriből, és minden alkalommal, ha jó lehetőségekre vagy plusz munkára van kilátásunk, ezt emlegetjük egymásnak. Amikor kijöttünk ide-oda küldözgetett a munkaközvetítő, majd a szállodában dolgoztam néhány évig, és végül mint care assistant találtam meg a helyem és igyekeztem helyt is állni ebben a szakmában. És most visszacsöppentem a nyolc évvel ezelőtti állapothoz, vagy mégsem?
Beátával, aki velem együtt lépett ki a Care Home-ból, együtt kezdtük el a munkát tegnapelőtt abban az óriási gyárban, ahol egy hetet volt szerencsém tölteni még az itteni kezdetekkor. Igaz, akkor éjszakai műszakra küldtek és a nagyon kezdetleges angolom és az ezt nem igazán toleráló kollega nem sokat segített, hogy megszeressem a helyet. Most azonban másként volt. Lassan minden magyar ismerősöm, sőt már családtagom is ott dolgozik, van, aki már jó néhány éve. A tapasztalataik jók, és rosszak egyaránt. A fizetés igen kezdvező és a plusz órákat bónuszpénzzel jutalmazzák, valamint a hétvégék is magasabb órabérrel számolandók. Van, aki azt mondta, egy hétnél tovább nem bírta, mert lélekölő az egyhangúság, hogy mindig ugyanazt kell csinálni, és hajtani, hajtani kell. Van aki kifejezetten szeret ott dolgozni, mert értékelik az eredményeid és jól fizetnek. Ez után a két nap után még nincs elegendő tapasztalatom se pro se kontra, de azt mondhatom, hogy egyelőre minden rendben van. A kollégák fiatalok idősek vegyesen, pörögnek a dolgok, röpködnek poénok, igyekeznek segíteni, tanítani. A munka nem túl bonyolult, de a teljesítményre hajtanak, és a karácsony utáni időszakban azokat igyekeznek megtartani akik húznak és bevállalnak esetleg plusz napokat is.
A munka a következő:
Mivel a gyárban több épület, részleg is van, akik különböző ajándéktárgyakat készítenek, csomagolnak, a járvány miatt, többnyire igyekeztek még ezeket a részeket is munka asztalonként elszeparálni, hogy ne köhögjön, tüsszögjön az arcodba senki. A maszk kötelező egész nap, csak a kantinban lehet levenni. A közvetítőtől kapott nyakba akasztós szalagon egy beléptető kártya van, mellyel be- ki lehet jelentkezni az épületbe lépéskor és az elhagyásakor. Mi egy olyan részlegen vagyunk, ahol a fotókkal megszemélyesített bögréket csomagoljuk és cimkézzük fel hogy aztán az óriási Royal Mail konténerbe a postára kerüljön.
(mit mondjak néha hangosan felröhögök például a klotyón ülő pasin, vagy azon aki pucér seggel, kötényben süti a steaket a barbeque-n, vagy azt a szép ír, nagydarab vöröshajú és szakállú marcona apát, aki a néhány napos kisfiával, aki kb. ugyanolyan mint ő kivéve a szakállt, épp az igazak álmát alussza, esetleg a csokis fogú vigyorgó nénit és a millió millió csücsörítős párfotót. Megjegyzem kilencvenkilenc százaléka nő akik ezeket megrendelik).
A dobozokat mi hajtogatjuk, a bögréket, virágcserepeket, italtartókat és fémkulacsokat leszkenneljük és azonnal kijön a megfelelő cimke a címmel, melyet a dobozra ragasztunk. A számítógépbe a saját kódunkkal kell bejelentkezni, tehát bármi probléma van a dobozba tett munkával, tudni fogják, hogy ki csomagolta. A gépen lehet nézni, hogy mennyit készítettél el. Nem tudom pontosan mennyi az elvárás, de második nap kb. 11OO darabot sikerült 11 óra alatt készítenem. Gondolom a profik a dupláját csinálják. Nincs sok idő jópofizásra, de pont emiatt, mert pörög a dolog, az idő is gyorsan repül. Igaz, estére úgy éreztem mint akit egy sodrófával alaposan helybenhagytak, és az ujjaim is szinte izületenként fájtak.
Az elmúlt négy nap alatt annyira kimerültem, hogy esténként úgy estem be az ágyba, hogy se fészbuk se olvasás, hanem alvás ezer méter mélyen. Hétvégét viszont megtartottuk off napnak, mert egyszerűen úgy éreztem ha még egy napot kell végignyomnom, akkor belerokkanok. A társaság vegyes, de általában jóindulatúak, sőt néha igazán meglepnek az emberek. Például : van egy automata a kantinban, ahol csokik, szendvicsek, snackek kaphatók. Valamelyik délután, miután megettem a szendvicsem, egy kis édességre vágytam. Az automatában azonban csupa olyan csoki volt, amit nem igazán szeretek, de akkor megláttam, hogy az egyik sorban két mars csoki után bounty következik. Beata megvett egy marsot de én a bountyra vágytam. Odakiáltottam az ott ülő társaságnak, hogy akar-e valaki csak most, igazán kedvező áron mars csokit venni, de csak vigyorogtak és csóválták a fejüket. Akkor szomorúan leültem, megjegyezve, hogy majd talán a következő szünetünkben sorra kerül a kedvencem. Akkor az egyik pasas odalépett és szólt, hogy ő megveszi a marsot, hogy a bountyhoz hozzáférjek. Persze gondolhatnánk, hogy úgyis vett volna csokit, de talán nem. Részéről mégis olyan lovagias gesztusnak tűnt, hogy teljesen bearanyozta a napom. Szóval néha ennyi is elég. A többnyire fiatal srácokból álló segítőgárda akik a kezünk alá dolgoznak, jópofák, tényleg nagyon segítőkészek és kedvesek, viccesen, nem bunkók.
Szóval egyelőre így telnek a napjaink, otthonra nem sok időnk marad, de ez csak ebben a hónapban lesz. Remélhetőleg azért januárban sem kopik fel az állunk :).
