Szóval, este kilenckor, amikor a százéves sámlinkon állva egy húsklopfolóval a kezemben próbálok egy olyan szögfélét beütni az előszoba plafonjába, hogy a Debi által vásárolt karácsonyi füzért feltegyem, majd a lépcsőkorláton fél lábon állva, a szájamban egy másik szögfélével, a kezemben egy horgos végű bottal a lépcsőház szemben lévő, elérhetetlen ablakába igyekszem akasztani a füzér másik végét, miközben Tibi próbál leparancsolni onnan "mert látott már ő leesni a padlás tetejéről" eszembe jut, hogy hiába vagyok ötvenkettő, én már nem fogok megváltozni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése