Az utolsó nap

 Na, hát én nem szeretném soha elfelejteni ezt az évet és többek között azért, mert én magam is iszonyú sokat tanultam és ráébredtem a dolgok törékeny voltára. Nem kellett ehhez halálos rákbetegségen átesnem. Azért voltak barátaim akiknek a sorsát még ezzel a kórral is megtetézte ez az év. Respect.

Egy év alatt már látszólag is sokat öregedtem de hát nekem is illik, nem látszódhatok mindig harmincnak :P. Elmaradt az érettségije, a promja Aisának, Szulának haza kellett jönnie Koreából, pedig még csak félúton volt a year abroad évén. Debike sem utazhatott, a házunkhoz lettek kötve. Dolgoztunk, hazajöttünk, kutyát sétáltattunk és aztán előlről minden. Tibi reggeltől estig dolgozott megállás nélkül, el is fáradt így év végére. Mindannyian elfáradtunk. Mégsem szólhatunk egy szót sem, hiába a sok kényelmetlenség, mert mindannyian egészségesen vészeltük túl a nagy járvány kezdetét. Mert az az érzésem, hogy még korántsincs vége. Aki abban reménykedik, hogy holnaptól minden visszaugrik a régi kerékvágásba, azt sajnos el kell hogy keserítsem, ha jövő év végéig túl leszünk a nehezén akkor nem hiszem hogy túlzásokba estem. 

Ennyit erről az évről. Szerintem már annyit beszéltünk róla, hogy mindenkinek a könyökén jön ki a sok okoskodás.

Vigyázzatok magatokra, és egymásra holnaptól is!