Karácsonyi herce-hurca

 Egy percig nem fogom sajnálni, hogy ennek az évnek vége lesz holnap és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Még azt sem bánom, hogy megint egy évvel öregebb lettem. Az is valami, nem? 

A karácsony viszont jól sikerült, mindenki itthon volt, együtt volt a család. Szula szerencsésen hazajött a szünetre, bár még egy héttel előtte azon aggódott, hogy elkapta valamelyik iskolatársától a covidot, de a teszt egyértelműen igazolta, hogy nem. Én egy kicsit betegeskedtem karácsony előtti héten, és szidtam magam, mert ez pontosan azután történt, hogy a volt kollégáimmal összejöttem egy mini karácsonyi

partira. 

Mivel már hosszú ideje nem érintkezem jóformán senkivel csak a családommal, félő volt, hogy elkaptam valami nyavalyát tőlük, mert hol az egyik tüsszögött hol a másik köhögött, bár szentül állították, hogy tesztelnek szinte naponta, ami igaz is hiszen az egészségügyben ez most az alap. De azért még létezik egyéb más téli betegség is. Szóval kábé egy hétig szétment a fejem úgy fájt és később kijött rajtam a takonykór is de az is lehet, hogy csak szimplán megfáztam amikor az egyik reggel a tengerparton sétáltunk és nagyon erős szél fújt. Túléltem és szerencsére nem kapta el tőlem senki.  A harmadik oltásom időpontját viszont emiatt áttetettem januárra, mert nem akartam betegen beoltatni magam. 

A lányoknak jót tett, hogy újra együtt vannak, legalábbis az első néhány napban újra hangos volt tőlük a ház, amit hiányoltam, és nem szívesen szóltam rájuk, hogy csöndesebben, elsősorban Tibi miatt. Az Amazon futárok már név szerint ismertek minket, mert volt, hogy naponta kétszer is becsöngettek, sőt a szomszédok cuccait is ránk bízták. Már nem is számoltam kinek, hány doboz érkezett, de számolatlanul is megmondom, hogy Debi nyert. 

A fenyőfa vásárlás csuda vicces volt, de az nevet aki a végén nevet. Brigittával mentünk ketten fát választani a Marldon fenyőfa farmra. Tavaly is nagyon szép fát vettünk ott. Itthon kiszámoltam, hogy ha a fát a kisasztalra tesszük, akkor kb 6 ft magasnak kell lennie. Elkezdtünk válogatni és persze sikerült magunkra vonni az eladók figyelmét, mert persze, hogy megint akadt egy magyar segítőnk, aki végigmutogatta az összes fát, ilyen beszólásokkal, hogy "ezt most vágtam" vagy, hogy " ez el van téve valakinek, de ha tetszik, odaadom..." . Már kezdtük magunkat kellemetlenül érezni, mikor végre találtam én egy helyes fát, majd Brigittának is mutatott egy gyönyörű, illatos fenyőt, ami Skóciából érkezett. Akkor én is rögtön olyan akartam, szóval mindketten megkaptuk a legszebbet. Brigitta kiszállítást kért én meg bepaszíroztam a fát a kisautóba és hazahoztam. Itthon aztán volt meglepetés, mert a 6 ft az legalább 7 ft volt és asztal nélkül is felért a plafonig, szóval az asztalt valahová el kellett dugnom. Már így is alig volt helyünk, de ez a fa csodálatosan formás, illatos és szép. Szerintem a pasas pusztán kedvességből kicserélte a magasságot jelző szalagokat a fán és egy nagyobb fát a kisebb áráért kaptam meg. Az öt font borravalót, amit Brigitta akart adni neki, nem fogadta el. 

Szegény húgomék még gyorsan elkapták a covidot karácsony előtt, ami végigment az egész családon. Szerencsére néhány nap alatt átment rajtuk, eddig különösebb következmény nélkül. 

Készült mézeskalács (persze megint szenvedtünk a dekorációval) bejgli (ami cukor és gluténmentes volt) és hihetetlenül vacak. Persze így is elfogyott. A zserbógolyó viszont isteni lett és a kókuszgolyó is. 

Karácsony este gazdát cserélt a sok kicsi dobozka, csomagocska. Picit túl gyorsan vége lett az ünneplésnek és mindenki a szobájába menekült. Ilyenkor Debiék szokták a játékokat kitalálni de most úgy látszik nekik sem volt kedvük. Debi előtte néhány hétig reggel hétkor ment és sokszor nyolckor ért haza a munkából, úgyhogy eléggé el volt fáradva. Aisa mostanában nem igényli a társaságunkat, inkább a szobájában van, de talán majd túl lesz ezen a korszakán is. Szula szívesebben volt itt fent, filmeket néztünk, beszélgettünk, kinek mihez volt kedve. 

Holnap pedig vége lesz ennek az évnek. Nem kívánok semmit, talán csak annyit, hogy legyen egy átlagosan unalmas év, semmi nagy durranás, semmi nagy meglepetés. 

Szula a kedvenc képünket rajzolta le

Debi és Aisa készítette drótból ezt a fát

Aisa faragta fenyők

Minifúró anyának :)

A Cockington court kávézójában

A Cockington templom karácsonyi díszben

Debi és Dan bálba mentek 

Karácsony előtti herce hurca a járvány második évében

Debiék házat vesznek! Már találtak is egyet elég közel hozzánk és úgy tűnik sikerül megvenniük. Természetesen ezer év rabszolgaság az ára, de nem mindegy, hogy az ember az albérletét vagy a saját házát fizeti havonta, ami majd 25-30 év múlva ki lesz fizetve. Ha minden jól megy, akkor szerintem február környékén költöznek. A néni, aki  a házban élt, Karácsony után költözik ki, persze addig a sok sok papírmunka is intézve lesz. Fura egy érzés, hogy nem lesznek már itt velünk. Persze közel de mégis külön... 

Szula már jönne haza. Amennyire várta közel tíz hónap off után (mivel online oktatás volt tavaly az egyetemen, így inkább itthonról tanult) hogy visszaköltözzön Sheffieldbe, most annyira nem szereti, hogy nincs itthon. Idegesíti a legtöbb fiatal nemtörődömsége, akik nem hordanak maszkot, akik úgy buliznak mint évekkel ezelőtt, akik fittyet hánynak a legminimálisabb védekezési módra is. A disszertációját írja, ami utóbb kiderült, hogy Észak-Koreáról fog szólni. Én szinte biztos vagyok abban, hogy szuper lesz. Alig egy hónap és itthon lesz. 

Aisa lázasan készíti a personal statement-jét és néhány nap csupán, hogy jelentkezzen a Birmingham Egyetem Liberal Art and Science szakára, ami nagyjából magába foglal mindent amit szeret. Ez a szak épp azoknak szól, akik még nem döntötték el pontosan melyik utat válasszák mit szeretnének tanulni, így kipróbálhatnak sokmindent amíg végleg eldöntik azt. Két hete nyílt napon voltunk, méghozzá vonattal (az én ötletem volt). Tibinek túl hosszú lett volna és fárasztó az út és gondoltam, ha csak ketten megyünk akkor sokkal kellemesebb a vonat, és a jegy ára is elviselhető volt. Nem utolsó sorban végre kiélhettem a vonatozás utáni vágyam, amire mindenki csak a szemét forgatja. A vonat épp az egyetem kapujában tett le minket.  Amit tudtunk megnéztünk, meghallgattunk és elégedettek voltunk vele. Örülök, hogy most legalább nem látok rajta bizonytalanságot, hiszen eddig kiemelkedően jó eredményei voltak a TA-ben, csak épp nem tudott mit kezdeni vele. Az egyetemi tanulmányok mellett még abban bízik, hogy új barátokat talál és belekóstol az önálló életbe is, ami nagyon fontos neki. 

Tibi MRI eredménye nem volt olyan rossz. Az onkológus szerint ugyan a rák nem tűnt el de sikerült a kemóval és a sugárkezeléssel megállítani, és azóta nem terjedt tovább. A kemoterápia 5/23 napos kezelési szakaszokban még folytatódik februárig, mikor is új MRI felvételt készítenek. Egyébként egyre jobban érzi magát és ennek nagyon örülök. Naponta nagyokat sétálunk, de igyekszünk távol maradni a tömegtől, hiszen neki csak egy oltása van. A másodikat még senki nem merte javasolni, azt mondják rá bízzák a döntést. Hogy az első után három napig az intenzíven altatták, abban nem tudni, hogy az Astra Zeneca a hibás, vagy a növekvő agydaganat segített rá erre a kritikus időszakra. Mivel ezt még senki nem cáfolta de meg sem erősítette, érthető, hogy bizonytalanok vagyunk. Egy picit benéztünk azért az exeteri katedrális karácsonyi vásárára, amit minden évben meglátogatunk, és bár kedd délelőtt volt mégis nagyon sokan voltak. Egy gyors kőr után beugrottunk a katedrálisba. Anyukámnak gyújtottam egy mécsest és a kívánság falra feltűztem egy papírt, (biztos ami biztos ha mégis lenne valaki ott fent aki intézkedik a dolgokban, és talán ért magyarul és ismeri a Kána Tibit...). 

Az Überkedés nem igazán megy mostanában, mert korán sötétedik és nem szeretek este autózni a városban és vaksiskodni a sötét utcákban, vadászva a címekre. (a jó ég tudja a Specsaversnél nekem még nem sikerült olyan szemüveget csináltatnom amivel jól látok a sötétben) Tibi is aggódik, ezért inkább nem megyek ki. Viszont így tök kényelmetlenül érzem magam, hogy "semmit nem csinálok" vagyis effektive nem keresek pénzt, és az állam meg küldi havonta a segélyt... A jobcenterben minden hónapban van időpontom, amikor is egy fiatal srác megkérdezi, hogy vagyunk, hogy mentek a vizsgálatok Tibinél, és a végén megkérdezi, hogy miben tudnak segíteni. Mindig elmondom, hogy ahogy tudok, megyek és dolgozom de megnyugtat, hogy inkább fókuszáljak arra, hogy otthon minden rendben legyen. Azon töröm a fejem, hogy valamit kellene csinálni itthon, amiből pénzt tudok keresni, hiszen már magánvállalkozó vagyok, tehát eladhatok, számlázhatok, adózhatok.  Az Etsy teret ad azoknak akik a saját kreativitásukból szeretnének picit profitálni, de még fogalmam sincs mi legyen az. A könyveimből nem tudnék megélni, pláne hogy az utóbbi fél évben épp írói válságban vagyok.  Elkezdtem tanulgatni a kosárfonást, legalábbis a hosszú fenyőtűből készült apró kosarak és tálak ragadták el a fantáziám. Egy YouTube videót láttam és annyira tetszett az ötlet, hogy kimegyek az erdőbe, felszedem a fenyőtűket, otthon beáztatom, veszek madzagot és már készülhet is a kosárka. Ki is mentem a kedvenc helyemre a Cockington parkba, mert ott vannak gyönyörű fenyők, és sikerült is egy jó marék fenyőtűt szedni. Beáztattam, rendeltem vaxolt kendermadzagot és gyártottam egy helyes kis kosárt. Nem volt egyszerű, de igyekeztem megbírkózni vele. Közben kiderült hogy az igazi csodák kétszer olyan hosszú fenyőtűből készülnek ami az Egyesült Államokban fellelhető, sőt kiterjedt üzletág támogatja a kosárfonókat, de itt Európában nagyon kevés helyen van ilyen fenyő. Az Etsy-n árulnak fenyőtűt (de most tényleg vegyek hozzá? Na neeem) de mivel a tengerentúlról küldenék a cuccot, a postaköltség és a vám elveszi a kedvét az embernek a rendeléstől.  Közben bejártunk néhány helyet itt Torquay-ban mert tele van arborétumokkal, ahol nem itt honos fenyők és más növények is megtalálhatók, de még nem találtunk megoldást. Ezen dolgozunk épp.

Ja, és nemsokára karácsony... és jön a hercehurca :) (de egyáltalán nem bánom)

Ui: December huszadika a harmadik oltásom időpontja. Remélem minden okos olvasóm követi a példám, hogy a következő év ne teljen már ilyen nyomorultul. Utazhassunk,  repülhessünk, lökdösődhessünk a karácsonyi vásárban anélkül, hogy frászt kapnánk ha valaki elköhinti magát...

Bye bye Dolly!

 Voltunk egy kicsit a sárkányok földjén, Skócia helyett. Eljutottunk Cardiffba, Swansea-be és a Wales gyöngyszemének becézett Tenby-be. Öt nap volt csupán, de levezettem cirka nyolcszáz kilómétert az öreg Dollyval. Nem volt fenékig tejfel, sőt azért indultunk végül vissza mert elfogyott az autópálya és a tervezett végcél a Snowdonia nemzeti park már szinte elérhetetlen álomnak tűnt hiszen az egyre elkeskenyedő utak, lejtők és meredek kaptatók már nem Dollynak valók, hiszen az 1.9-es diesel motor szuszogva vette az enyhébb emelkedőket is. Az autópályán még csak csak elvoltunk vele, hiszen van elég sáv,  egyenes úton az 5Okm/ órás sebességgel elcammogtunk. Ha jött egy emelkedős rész, akkor harminc vagy húsz, de kikerültek, senki nem rázta az öklét, hogy menjünk a fenébe. Ellenben az egysávos utakon kellemetlenül éreztem magam amikor feltorlódott mögöttünk a kocsisor és rémálmaim egyike volt mikor az emelkedő tetején piros lámpa vagy egy másik útra való felhajtásra váró autó volt, mert akkor meg kellett állni és újra elindulni a három tonnával. A tenyerem szó szerint belilult a kormánytól mert szervó híján az élesebb kanyaroknál igencsak oda kellett feküdni, hogy kövessük az utat és ne egyenesítsük ki. Aztán volt egy tengerparti parkoló, ami teljesen vizszintesen indult de a végére egy kanyargós, meredek emelkedő lett belőle amikor komolyan megrémültem. Tibit kértem meg, hogy vigye fel. Szegényke felvitte viszont ő egyáltalán nem szokott hozzá akkor még az autó baloldali kormányához és a kormányváltóhoz meg az autó nehézkességéhez, de még így is sikerült neki. Közben persze megőszültem... Azért voltak élvezetes percek is, legfőképp akkor, mikor állóhelyzetben voltunk. Közben egy-két kisebb hiba kijött, mert nem lehetett a mosogatóban leengedni a vizet, ugyanis valahol szivárgott befelé a víz. A szivattyú is vacakolt, így inkább a campingek zuhanyzóit használtuk.  A vécét sem lehetett leöblíteni, de azt megoldottuk manuálisan. Az ágyak kényelmesek voltak (egy kis kiegészítést fabrikáltam az alsó, összerakható ágyhoz így elfértünk jól Tibivel) a gáz is működött.

Az utolsó állomásunk Chedar Gorge lett volna de a campinghez vezető úton kiderült, hogy az autó túl széles ahhoz, hogy egy régi kis hídon átkeljünk vele, így beuntunk és haza indultunk, kissé sértődötten. 

Az éjszakai vezetést sajnos nem nekem találták ki mert rövidlátó vagyok, de utálom a szemüveget és évek óta nem is hordom, de most feltettem, így kiderült hogy pocsékabbul látok és csak távolba láttam jól, a visszapillantó tükörbe és magam előtt, tehát a műszerfalon lévő dolgok a homályba vesztek. Tehát inkább levettem. A Telegraph hill rettegett emelkedőjén kettesbe jöttünk fel, 1Okm/óra sebességgel. De végül hazaértünk és még az autóbeállóba is be tudtam tolatni. Ezzel ugyan volt egy kis macera mert a főútvonalról már egy hete el lett terelve a forgalom pont a mi kis szűk utcánkba, úgyhogy még este fél tízkor is folyamatosan jöttek az autók, vagyis jöttek volna, mert mindnek vissza kellett tolatnia amíg a házunkhoz értünk. Dan kijött és visszaterelte őket, hogy legyen helyem ráfordulni a beállóra. Természetesen másnap reggeltől megszűnt az elterelés.

Úgy döntöttünk, vérző szívvel bár de meg kell szabadulnunk ettől az éltes matrónától, ami ugyan nagyon komfortos, tiszta és kényelmes belül, de közlekedni vele nem olyan egyszerű mint azt mi naívan gondoltuk. Feltettem a marketplace-re a FB oldalon és cirka két hét alatt akadt is komoly vevője. Persze nem árultam zsákba macskát, elmondtam a hiányosságokat és azzal együtt kellett neki. Sikerült majdnem null szaldóval kijönnünk belőle, ha nem vesszük a szőnyeget amit csináltam és a gáz biztonsági ellenőrzést meg az ilyen apróságokat, és hát a saját befektetett energiám amivel széppé tettem, kitakarítottam, rendbehoztam a belsejét.

A tiszavirág élete Dollynak nálunk azért eredményesnek mondható, csinos lett és illatos, aztán majd meglátjuk, hogy az új tulajdonosa mennyire tudja ezt értékelni és esetleg hozzáadni valamit, hogy az utazás is élvezhető legyen vele.

Jövő hétvégén Sheffield újra töltve, vissza költöztetjük Szulát. A szeptember újabb kemóval érkezik, de most nem lesz sugárkezelés Tibinek. Szegényke még mindig szédülősen ébred és fáradt egész nap. Reménykedünk, hogy ez csak jobb lesz és nem rosszabb. A kemót tablettába kapja, szóval nem leszünk a kórházhoz kötve, így arra gondoltunk, hogy esetleg megpróbálnánk egy Spanyol ország, Olaszország hajóutat, ami kevésbé megterhelő neki, de azért láthatunk szépeket és kényelmesen utazhatunk. Ez persze függ, hogy tudunk-e megfelelő biztosítást találni rákos betegeknek. Mivel Tibi a második Covid oltását nem kapta meg (az első után olyan rohama volt, hogy három napig eszméletlenül feküdt az intenzíven márciusban, ezért nem merjük a másodikat bevállalni. Az orvosok sem merik. Azt mondják, ránk bizzák...) így még az is kérdéses, hogy elfogadják-e a Covid tesztet az utazás kezdetekor. Szóval van néhány akadály amit le kell küzdenünk. Majd kiderül sikerül-e.

Lakóautó

 Szóval megvan a "moho" ahogy az itteni motorhome tulajdonosok nevezik a lakóautójukat. Hirtelen csaptunk le rá, mert egyébként iszonyú messze vannak tőlünk az árban is elérhető és jól karbantartott járgányok. A "messzét" úgy értsd, hogy minimum 4-5OO km. De ha mégis nekivágtunk volna egy London vagy Birmingham oda-vissza távnak, még az sem biztos, hogy tetszett volna, vagy ha igen, kellett volna még valaki, aki visszafelé vezet, mert Tibi egyelőre nem vezethet. Aztán egyik nap hazajöttem a melóból,  megnyitottam a FB piacot, és azonnal megjelent a friss feladásoknál egy plymouth-i lakóautó (kb 6O km-re tőlünk). 1992-es Fiat motorral és Hymer felépítménnyel. A képek alapján tetszett, szóval azonnal írtunk a hirdetőnek,  hogy másnap reggel megyünk. Megkértük Sanyit a szomszédunkat, hogy ha van ideje, vigyen el minket  akkor a hazafelé út is meg lesz oldva. Eléggé cidriztem, hogy - az mint utólag kiderült - bal kormányos lakóautót én fogom hazahozni, de muszáj volt valahol elkezdeni. Igaz huszonévig bal kormányos autóban ültem de a jobb oldalon, és az utóbbi hét évben jobb kormányosban nyomom a baloldalon. Az úton lévő menetirányt már nem téveszteném el, de azért a balra besoroláshoz még segítség kell. Azonban annyi előnye lett a dolognak, hogy jobban láttam, mennyire húzódhatok ki a baloldalra, mert a szélességét és a hosszúságát pláne a magasságát még meg kell szoknom. Ahogy Tibi mondta, innentől kezdve figyelnem kell a szűk utcákon vagy alagutakon, hidakon, vagy épp a benzinkutakon lévő magasságot és szélességet jelző táblákat. Mivel 1.9-es benzines motor van benne, nem mondhatni, hogy száguldozni fogunk vele, épp hogy az ötven km/h sebességet elértük vele a lejtőkön :P. Talán majd lehet vele valamit később kezdeni. Persze folyamatosan kapkodtam a baloldalra a váltásoknál, ami most a jobb oldalon, pláne a kormánynál van, de volt időm, mert ahogy mondtam nem épp a leggyorsabb a kicsike. De nem is a gyorsaságra hajtunk, ráérünk. Hazahoztam mégis és nagyon büszke voltam, hogy az autóbeállónkra is be tudtam parkolni vele, tekintve, hogy szerencsére nem olyan hosszú. Viszont nagyon hangulatos, precíz német felépítmény, ami érdekes kapcsolatban van az olasz Fiat kisteherautóval és a motorral. A lakórészben minden olyan praktikus és jól eltalált, a fürdőszobától a konyharészen keresztül a nyílászárók és kisebb nagyobb tárolóhelyekkel együtt.  Augusztusig, mikor szeretnénk elindulni Skócia felé (Tibi már úgy tervezi lassan hogy megkerüljük szinte az egész Angliát) néhány dolgot még rendbe kell tennünk rajta, úgymint a gázzal működő dolgok (fűtés, gáztűzhely) átnézni a szivattyút a szennyvíz leeresztéshez, az elektromos rendszert stb. A blogomban majd folyamatosan írom az utunkat, ha valakit érdekel, és remélem csak pozitív élményekről lesz benne szó.  Tibi azóta kint alszik, és állítólag mint akit fejbevágtak, mert nagyon kényelmesek a fekvő részek és a mostani forróságban éjszaka még sokkal kellemesebb is mint itt bent. Azt mondja az az ő "man cave"-je. Így nevezik a pasik itt a kert hátsó végében vagy a garázsban kialakított szobát, ahová visszavonulhatnak olyan pasis dolgokat csinálni és nem zavarják vele a családot.

(Jah, azóta is írja a blogját, de amikor megkérdezem, mikor lesz kész azt mondja, csak át kell nézni, szóval csak napok kérdése... :P)

A kezelésből már csak egy hét van hátra és szerencsére jól megy a dolog. Az egyetlen amit a kellemetlen mellékhatások számlájára irhatunk, hogy elkezdett vizesedni a bokája, de remélhetőleg ez hamar elmúlik.

Sheffieldben voltunk szombaton, hogy Szula cuccait elhozzuk a szállásáról és nem mondom, hogy szívesen megismételném, mert iszonyú fárasztó volt számomra az öt óra oda és öt óra visszaút. Ez még akkor is fárasztó, ha az anyósülésen vagyok, de így, hogy én vezettem, még jobban kimerített. A lakóautós nyaralást is úgy szeretném megoldani, hogy naponta maximum három négy órát vezetek, vagy esetleg ötöt, de nem tizet... :P

Sunny egyébként imádja a lakóautót és most, hogy kitakarítottam és kimostam a bútorhuzatokat (nagyon praktikus módon zippzáros az összes) előszeretettel ugrik be az ajtón mikor kimegyünk vele a lakásból.

Helyzetjelentés fél év után

 Szóval kezdem a csupa jó dologgal:

1. Veszünk egy lakóautót.

2. Akkor dolgozom amikor akarok.

3. A gyerekek jól vannak, vizsgák jól mennek, egyetemi záróvizsgák jól sikerültek, Dant felvették végre egy suliba igazi tanárnak igazi fizetéssel. 

4. Tibi jól van és jól viseli a kemoterápiás kezelést.

5. Örülök, hogy itt élünk kilenc éve, mert itt törődnek az emberrel ha baj van. (függetlenül attól, hogy nem vagyunk angol állampolgárok)

Ezeket mindennap elmantrázom magamban reggel és úgy döntök, hogy megéri felkelni és hajtani a malmot tovább.

Az elmúlt fél év borzalmai lassan leülepednek, a legrosszabb rémálmaimhoz közeli emlékek elhalványulnak, ezért ha megengeditek, csak felületesen beszélnék róluk. Ebbe a blogba csak a jó dolgokat szerettem eddig is beleírni, mert arra emlékszik az ember szívesen. A bajt, betegséget és az azzal járó kellemetlenségeket, ki szereti felidézni néhány év vagy évtized távlatából. Ezekből legfőként tanulhatunk, vagy figyelmeztet minket arra, hogy induljunk el egy másik ösvényen, kezdődjön egy új szakasz az életünkben, helyezzük máshová azt a "ezalegfontosabbazéletemben" súlyt. És máshová is helyeződnek a legfontosabb cimkék. Az utóbbi fél évben átragasztgattam én is a cimkéket egy sokkal alacsonyabb helyre, elérhetőbb polcra tettem az álmaim. Ezek nagyrészt nem az én álmaim, de igyekszem magamévá tenni őket addig, amíg eljutok odáig, hogy csak és kizárólag magammal legyek elfoglalva.

A kemoterápiás kezelő várószobája

Szóval a legutóbbi posztom óta csomó minden történt, Tibi erről komoly blogot ír, majd utólag belinkelem, ha valakit érdekel, olvassa el.  Több kellemetlen roham utáni kórházi látogatás követte az elsőt, majd áprilisban közölte az orvos, hogy Glioblastoma Multiform nevű agydaganata van Tibinek és természetesen a legagresszívabb fajta, grade4. Azt mondták a statisztika szerint 14 hónap a túlélés abban az esetben ha elfogadja a kezelést. Ha nem akkor csak maximum hat hónap. Akkor hazajöttem a gyárból ahol dolgoztam, és soha többet nem mentem vissza. Mivel a bal oldalán elvesztette a perifériás látását, segítségre szorult a közlekedésben. A buszvezetői állása ugrott, bár nagyon rendesek voltak a cégnél és egy jelentős végkielégítéssel lépett ki tőlük. Rengeteg gyógyszert kapott a rohamok elkerülése végett, valamint szteroidot és gyomorvédő tablettát az előző tabletták miatt. A biopszia után még jó egy hónap telt el mire végre elkezdődött a kezelés. A kemoterápia gyógyszeres alkalmazással és hétfőtől péntekig 15 perces sugárterápiás kezelést kap a kórházba hat és fél héten keresztül. Ennek most kb a közepénél tartunk. Az onkológus igen szkeptikus volt és Tibi kérdéseire az alternatív kezelési módszerekkel kapcsolatban (hiszen ilyenkor mindenki próbálja megtalálni azt a gyógymódot, amivel túlélheti a rákot) csak legyintett és azt mondta, hogy ő 25 éve van itt de eddig még nem látott olyan beteget aki mindenféle csiribiri gyógyszerekkel és gyógymódokkal tovább élt volna, mint aki csak a kezelésekre járt. Azt tanácsolta neki, hogy gyűjtsön emlékeket a családdal és próbálja élvezni azt ami még hátravan. Nem tudom, hogy ti hogy reagálnátok egy ilyen kijelentésre, akárhány évesek is vagytok. Tibi ötven, egészségesen élt eddig, sportolt, tavaly lefutotta a fél maratont, kerékpározott, követte az egészséges életmód eléréséhez kapcsolódó tudományos oldalakat. Egyedül a stressz és az idegeskedés amit nem tudott soha leküzdeni. A stressz az egyik legalatttomosabb gyilkosa az ember egészségének. Van aki gyomorfekélyt, van aki stroke-ot van aki rákot kap tőle. Tehát Tibi ez után a beszélgetés után egy nagyon komoly rohamot kapott és négy napig itthon feküdt. Négy nap múlva picit jobban lett és volt ereje felkelni néhány lépést sétálni, de nem emlékezett semmire. Onnantól kezdve viszont újra kezdett felépülni, bár sokszor elfáradt és apróbb rohamok következtek, ezért megemelték a szteroidot (amitől aztán farkaséhes lett és folyton evett volna) és az antiseizure tablettákat is duplájára emelték. 

Végre elkezdődött a kezelés és szerencsére egész jól viseli. A kemó tablettától semmiféle hányingere nem lett és az étvágya sem csökkent. A második héten a szteroidot is  a felére csökkentették és az antiseizure tablettákat is leredukálták. Július 27 az utolsó kezelési nap majd három hónap szünet következik, és újabb MRI, hogy megnézzék hogy áll a rák. Sajnos ez a rák nem műthető, nem kézzelfogható daganat, hanem egy zselészerű valami ami terjed vagy feltűnik itt ott az agyban és hol a látást vagy a beszédet, vagy a mozgást befolyásolja. Szóval ha három hónap múlva újra felbukkan akkor kezdődik előről az egész. 

Természetesen Tibi gyorsan elfárad, de a kedélye sokkal jobb, és reggelente kutyát sétáltatunk a tengerparton vagy Cockingtonban a  kedvenc helyünkön. Most már szokott tornázgatni is, hogy az izmai nem ernyedjenek el. Csak az éjszakák bajosak. Már régen is rosszul aludt, de most, hogy keveset mozog nappal, nem fárad el eléggé és hajnal kettőkor háromkor felébred és nem tud visszaaludni. 

Én magánvállalkozó lettem és jelentkeztem két ételfutár céghez is, ahol esténként dolgozom. Van amikor nem megyek, mert látom,  szüksége van rám, van amikor ő is jön velem. 

Reggel  készítek egy turmixot ami mindenféle csodaszerrel van tele a rák legyőzéséhez. Ezeket a hasonló betegségben szenvedők FB csoportjaiban olvastuk és alkalmazzuk, hátha. Ártani nem árt. 

Az összetevők ha valakit érdekel:

Spenótlevél, petrezselyem, főtt cékla, brokkolicsíra (Dan csíráztatja nekünk kis dobozkákban) búzacsíra,

eper, málna, áfonya, egy fokhagymagerezd, sáfrány fűszer, zellerszár, mandulatej és egy kiskanál oliva olaj. 

Ezen kívül rengeteg D vitamint és még több C vitamint, Magnéziumot szed. 

A költségeinket amennyire tudtuk leredukáltuk, beszéltünk azokkal a bankokkal ahol credit számlánk van, vagy részletre vettünk valamit vagy ahol a folyószámlánk van és hitelünk. Mindenhol nagyon megértőek és segítőkészek. Még a vízműveknél is adtak kedvezményt. A banktól egy speciális csoport hívott fel és megegyeztünk hogy a felvett hitelünkre havonta negyedannyit fizetünk fél évig és majd utána megbeszéljünk, hogyan tovább. Ez egy két órás beszélgetés volt és egy nagyon kedves fiatalember kérte, hogy meséljük el mi történt velünk. Nagyon empatikus volt és segítőkész. Gondolnád, hogy egy bank ennyire segítőkész?* Az autónkat eladtuk, hogy egy kisebbet vegyünk aminek olcsóbb a fenntartása és amivel tudok dolgozni. A bank akinek még tartoztunk elengedett annyit amennyivel kevesebbért sikerült eladni az autót. Kaptunk az államtól is segítséget, havonta be kell vallanom mennyit kerestem az ételfutárkodással és annak arányában kapunk segélyt, hogy kiegészítsük a keresetem. Tibi, mivel jelenleg munkaképtelen kapott egy  Personal Independent Payment nevű juttatást. 

A kórházban, ahová a kezelésre járunk nagyon kedves mindenki, nem nyomasztó a hely, olyan mint egy szálloda. Pedig ez csak egy kis vidéki kórház és nem London, nem magánkórház, ingyenes az ellátás vagyis a havonta fizetett National Insurance (magyarul egészségügyi biztosítás) fedezi a legdrágább beavatkozások, vagy kezelések költségeit is.  A charity-k is segítenek ha valaki nem boldogul a papírmunkával, vagy otthoni segítségre van szüksége, lelki támaszra vagy ha valakinek egyéb eszközre van szüksége a betegségéből adódóan, azt megszerzik és ingyen a rendelkezésére bocsátják. Szerencsére nekünk nem kellett igénybe venni a segítségüket. A rengeteg prospektus és szórólap nyomasztó információkkal volt tele számunkra, hogy segítenek a temetés lebonyolításában, vagy ha majd meghal a páciens a családját is segítik. Mi nem akartunk ebbe belefolyni. Tibi élni akar, nem akarunk halálról olvasni, pont. 

Nem dicsekedni akarok az itteni állapotokkal, hiszen az itt élők sem tettek többet vagy fizettek többet azért, hogy emberhez méltóan bánjanak velük, emberi körülmények között, illetve ha baj van nem taposnak még jobban a sárba hanem segítenek, hogy legalább az anyagi problémáid ne nyomasszanak ebben a helyzetben. Nem vagyunk állampolgárok és mégis megilletnek minket ugyanazok a jogok, és kedvezmények, mint azok akik itt születtek. Egyben elszomorít, hogy ahol születtem, ott soha nem lesznek ilyen állapotok és mint állampolgár nem élhetek teljes életet a saját hazámban. 

Nos, dióhéjban ennyi az elmúlt fél évünkről. Remélem innentől már csak jó dolgokat fogok írni. A lakóautót abból a pénzből szeretnénk megvenni, amit Tibi munkahelye adott végkielégítésként. Egy húsz harminc éves használható batárt csak kapunk belőle. Utazni egyelőre elég lesz itt belföldön, újra Skócia és Cornwall, Walles és rengeteg hely vár ránk akár hétvégente, vagy ha a kezelés szünetel akár hetekre is. 

Magamról és a lányokról nem írtam sokat. Debike sokat segít anyagilag és a papírmunkában, hiszen sokkal jobban tud angolul mint mi. Dan hihetetlen nagy segítség szintén, bármit kérhetünk, segít, meghallgat, tanácsot ad. Szula sokat főz, tavasszal nem ment vissza az egyetemre mert sajnos csak  az online tanulás volt lehetséges, azt pedig itthonról is meg tudta oldani. A cuccai még mindig ott vannak ahol szobát bérelt, és sajna érte kell mennünk, mert július 17-én ki kell onnan költözni. Még nem tudjuk, hogy a kisautóba mennyi cucc fér bele, de ha addig sikerül lakóautót szereznünk akkor majd azzal megyünk és összekötjük egy hétvégi kirándulással a

Engedélyezett fotó jelentem! (leloptam az Instáról)

kiköltözést. Aisának még tart a suli, ez a hét a vizsgákkal megy el, és még egy hét van a szünetig. Eddig jól ment neki, de hát mikor ment rosszul? Persze szegény ugyancsak stresszel mint az apja és a járványhelyzet sem könnyíti meg a helyzetét, főleg most, hogy Tibinek teljesen le van gyengítve az immunrendszere és az iskolából naponta jönnek az értesítések, hogy Covid pozitív tesztet találtak a tanulók között. Naponta az iskola után hazajön, az összes ruháját kimossuk, lezuhanyozik hajat most és letörli az összes cuccát és a táskáját antivírus és antibakteriális törlőkendővel. 

Sunny próbál segíteni...

Én már fél éve nem nagyon tudok írni, jó talán egy két rövid novellát. Időhiányban szenvedek, elrohannak az órák, napok és még a barátaimra, testvéreimre sincs időm. Nem panaszkodom, szívesen teszek meg bármit, hogy Tibinek vagy a családnak könnyebb legyen. A lelkemnek kellene picit még felszabadulni, hogy írhassak. Még az is eljön hamarosan.

Munka közben azért rácsodálkozom ilyen csodákra

* Update: azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de ma kaptunk ötven fontot a banktól, mivel közel másfél hétig nem hívtak fel holott meg lett beszélve hogy a speciális csoport felhív.  "With our apologise" volt a tárgyban.