Nem véd a tűzfal

Tíz nap szabadság után (csak a szállodában, mert a reggeli és délutáni meló maradt) csütörtökön mentem be dolgozni. Persze, mivel ez csak amolyan kényszer szabadság volt - mert április elseje előtt ki kellett venni, mivel akkor kezdődik az új gazdasági év, és a bennmaradt szabadságot nem fizetik ki - megkértek, hogy zsebpénzért varrjak a régi ágytakarókból vékony futókat az ágyakra. Elvállaltam, de meg is szenvedtem velük. A nem igazán vékony anyagokat fel kellett vágni egyenlő darabokra, ki kellett fejteni az oldalát (mer' ugye steppelve voltak) aztán alul felül behajtva szép lassan végigmenni az oldalakon a varrógéppel. Ezt kb. ötvenszer kellett megismételnem. El is ment vele sok sok nap. Közben újra visszajött a hó két napra, de gyorsan el is olvadt szerencsére. Tehát visszamentem a kupac, futóvá avanzsált ágytakaróval és belevetettem magam a munkába.
Vasárnap délután kicsit zizi voltam, fájt a torkom meg a közérzetem sem volt az igazi. Bevettem néhány gyógyszert, délután még kirándultunk is Teignmouthba, mert gyönyörűen sütött a nap és kellemes langyos volt a levegő. Este viszont émelyegni kezdett a gyomrom és onnantól kezdve rémálommá vált az éjszakám a folytonom hányástól és hasmenéstől. Másnap reggel úgy ébredtem mint aki előző éjjel pezsgőre vodkát ivott, nem keveset. A szám kiszáradt, a fejem zúgott de szerencsére már nem volt minek távoznia a szervezetemből. Miután megüzentem a kora reggeli melóba és a szállodába, hogy ma nem tudok menni mert úgy néz ki elkaptam ezt a fránya vírust, visszaájultam az ágyba és mikor mindenki elment a dolgára, átaludtam a napot. Délután már csak gyengécske voltam, de kutya bajom nem volt. El sem tudtam képzelni, hogy tudnék napokig ilyen tehetetlenül feküdni az ágyban. Ez eléggé megrémített. Legutóbb talán két éve volt hasonló kómás egy napom, amikor minden mindegy volt, de még ez is sok.
Oké, ötven vagyok mindjárt, nem szedek semmiféle gyógyszert, vitamint, nem magas a vérnyomásom. Itt ott fáj néha, de az csak azt jelenti, hogy élek.. :D Negyven éves koromban piszkosul büszke voltam, hogy bemásztam a tárnoki házunk negyvenszer negyvenes szellőző ablakán mikor otthon felejtettem a kulcsom. Mondjuk, most is megcsinálnám simán. Felugrok a szállodába az ablakokba lekapni a függönyt, vagy itthon a lépcsőkorláton egyensúlyozva locsolom meg a magas ablakban lévő virágokat. De egy ilyen mocsok vírus le tud teríteni a lábamról egy nap alatt.
Ma már kutyabajom persze.

Havazás az angol riviérán, és még Emma is...

Ismeritek a történetet a pásztorfiúval aki farkast kiáltott? Na, hát én és még sok itteni magyar barátom járt így, mert jókat nevettünk mikor az időjósok “beast from the east”-et emlegettek és nagy havazást. Persze ezt minden évben megteszik és mi nem hisszük el, s valóban nem esik. Dél-devonban utoljára úgy huszonöt éve láttak jelentős mennyiségű havat. Persze előfordult néhány perces hóvihar, de néhány percen belül elolvadt ami leesett.

Szerdán még ugrabugráltam a szállodában munka közben, hogy szakadni kezdett a hó és lassan mindent belepett. Hat éve nem láttam igazi havat. Rohangásztam az udvarra és markolásztam a hófehér porhót mint egy kisgyerek. Számtalan képet készítettem.

Az iskolákat azonnal bezárták, egy órakor berendelték a szülőket az alsós sulikba és hazaküldték a gyerekeket. A Torquay Academy ahová a lányaim járnak háromig kitartott, de akkor már sütött a nap ezerrel. A Torqayban élő magyarok fészbukos oldalán még viccelődtünk, hogy az angolok fejvesztve vásárolják fel az alapvető élelmiszereket és a hólapátot. "Nem lesz itt még öt centi hó sem" írtam az ismerősömnek aki a Metoffice előrejelzését bizonygatta, miszerint jó lesz vigyázni, mert jelentős mennyiségű csapadék várható. Másnap reggel szállingózott, majd hevesebben kezdett esni, de elfújta a szél a havat. Tíz óra körül viszont bekeményített, olyannyira, hogy mikor egy órakor beszálltam az autóba, már minden hófehér volt, az utakat is beleszámítva. Sehol egy sószóró autó, sehol egy hókotró, pedig a helyi önkormányzat folyton mutogatja a neten a felkészült járgányokat, hogy őket bizony nem érheti meglepetés. Hát nem is érte, mert távoltartották magukat az eseményektől. A máskor tíz perces hazafelé vezető út, két órásra sikeredett és hazáig nem is jutottam el. Torquay elég dimbes dombos és a csúszós utakon csak nagyon lassan haladtak a járművek, néha hosszú ideig kellett várni, hogy elinduljon a kocsisor. Közben szemlélődhettem. Vidám fiatalok csúszkáltak, hógolyóztak, popsitepsiztek, vagy a máskor vízben használatos bodyboardot használták csúszkálásra. Pár utcával a házunk előtt feladtam, mert egy emeletes busz keresztbe fordult az úton és az autók jobbra balra csúsztak az útszélére. Vezettem már hóban, van benne tapasztalatom, de nem kockáztattam meg ezzel a kis autóval a hazajutást, ráadásul az első két gumim olyan sima mint a babapopsi, alig látszik rajta a mintázat. Szóval félreálltam egy megfelelőnek tűnő lehetőségnél, a csizmámra zoknit húztam (már tudom néhány napja miért tettem a táskámba :) és elindultam a jeges havas szélben hazafelé. Kiskorom óta nem éreztem azt a fájdalmat, mikor úgy megfagy a kezed, hogy a langyos víz szinte fáj, mikor megpróbálod felmelegíteni.

A kis hátsókertünk

Szerencsére a gyerekek itthon voltak, miattuk nem kellett aggódnom. Tibi viszont bringával ment dolgozni Paigntonba, ami kb. 1O km tőlünk, és úgy is jött haza. Ő igazán élvezte, mert legalább haladt a mindenhol álló forgalomban. Alig látszott ki a bringa a hótól mikor hazaért vele. A gyerekek kimentek csúszkálni este a bodyboarddal, én meg jó sok fotót készítettem, mert ki tudja mikor lesz itt újra hó. Másnap korán reggel, gyalog indultam dolgozni, egy lélekkel sem találkoztam az úton, autóval pláne.  Megörültem, mikor megláttam egy hókotrót, de aztán később olvastam a neten, hogy útban a másik kisváros felé felborult az úton. Ennyit a hóeltakarításról.

A boltok zárva voltak, se kenyér, se tej, tiszta katasztrófahelyzet volt. Eszkábáltam egy hólapátot, egy régi seprű nyeléből és egy sütőlapból, ami ugyan elég hevenyészett volt, de legalább előttünk el tudtuk a havat kotorni.

Egy kis hólapátolás (ugye hiányzott :D ), avagy sütőlapra kerül a hó

Dan készített egy iglut

Tibi délután felhozta a kisautóm is, de csak a sarokig jutott, mert a keskeny kis mellékutcában ahol lakunk, még jókora hó volt, és nem tudott befordulni vele. Nekiállt az utca végén lévő úttisztító homokot felszórni, így sikerült néhány óra múlva eljutnia a házig. A lányokkal felfedező útra indultunk a városba, és néhány bolt kinyitott, kaptunk tejet, kenyeret. Ám arra nem gondoltam, hogy ez az utolsó készlet a boltban, és csak épp egy napra valót vettem. Másnap aztán egészen mostanáig (vasárnap) sehol nem volt se tej, se kenyér. Szombaton már enyhébb volt az idő, és az eső is eleredt, lassan elmosva a két nap alatt leesett havat. Közben Emma is megérkezett a portugál partok felől és kissé átrendezte a tengerparti látképet. A tengerparti kis faházakat a víz és a szél megemelte és felborította, vagy több méterrel arrébb zsúfolta össze. Tört zúzott, amit tudott, betont, járólapokat, korlátokat, lépcsőket nem kímélve. A dagály borzasztó magas volt, így a gyorsan elolvadó hóval belepte a tengerparti utakat, ahol az ott rekedt autókat félig ellepte. Tegnap kisütött a nap és délután Tibivel katasztrófaturistáskodtunk Paigntonban, ahol a tenger még most is viharos hullámokat produkált.

Azért volt aki még ezt is meg tudta lovagolni :)

Millió sirály várja a potyakaját amit a hullámok feldobnak olykor

Egy kicsit össze lettek kutyulva a házikók, keresgélhetnek a tulajdonosok

Ma már közel tíz fok volt, és a bőséges eső is megtette a hatását, s a maradék hó is eltűnt, mintha soha sem lett volna. Erre a pár napra biztos sokan emlékezni fognak, és évekig emlegetik. Talán harminc évig újra nem lesz ilyen. De ki tudja?