Nem hiszek semmiféle csiribiri dologban. Istenben, a horoszkópban, a halál utáni életben, a reinkarnációban, a sors kezében és semmiféle előre megjósolt istencsapásban, vagy szerencsében. Az életünket mi alakítjuk, néha viszont furcsa dolgokkal szembesülünk, amit nehéz megmagyarázni és épp ez benne a fantasztikus.
Tegnap este, mielőtt lefeküdtem, eszembe jutott egy gyerekkori könyvem amit az anyukámtól kaptam amikor beteg voltam. Sokszor voltam beteg és sokszor kaptam könyvet, mert imádtam olvasni. Anyukám mindig írt valami kedveset a könyv belsejébe. Fogtam magam és bebújtam Narniába, vagyis a háztartási helyiségünk elhúzható szekrényajtaja mögötti apró, eldugott kuckóba, ahol dobozok, bőröndök, karácsonyi díszek, régi fényképek és emlékek sorakoznak kisebb és nagyobb dobozokba pakolva. Nagy nehezen megtaláltam a dobozt amiben a lányok gyerekkori mesekönyvei között néhány öreg könyv is meglapult, többek között az ominózus is. A címe, Centi barátai, Tarbai Ede, Marék Veronika és Urbán Gyula közös szerzeménye. Nagyon szerettem ezt a könyvet, sokszor elolvastam Sajnos már a fedőborítói hiányoznak, megsárgult lapjain a kakaófoltok :P és a légypiszok remekül megfér egymás mellett. Azonban ami még értékesebbé teszi ezt a 43 éves könyvet az a felső sarokban van, anyukám kézírása: “Krisztikének anyucitól, hogy minnél előbb meggyógyulj”. Lefeküdtem az ágyba és elmerengtem a múlton, a lázas, köhögős, kályha mellett két összetolt fotelben töltött beteges napokról, amelyek mégis boldog napok voltak számomra, mert hol mesekönyveket bújtam, hol rajzoltam, de a legfőbb dolog, hogy anyu ott volt körülöttem. Ha mégis dolgoznia kellett menni, akkor hozott valami könyvecskét. Néhány maradt sajnos meg ezek közül. Persze eddig semmi furcsa nincs ebben a történetben, de ahogy a felső sarokban lévő dátumra esett a tekintetem a szívem egy ütemet kihagyott. Mivel a dátum 1980 november 22, tegnap pedig 2023 november 22 volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése