Szóval ezen is túlestünk, vagyis a költözködésen. Nem voltam könnyű eset a megelőző napokban, mert nem akartam idegeskedni meg aggódni, de mégis "idegállapotban" voltam :D Mégis csak az első alkalom amikor hosszútávra elköltözik az egyik lányom. Igazán érthető volt az idegesség. Szula már egy csomó kaját tud magának főzni, attól nem féltem, hogy éhenhal. Hiába, az ember ahogy öregszik valahogy központi téma lesz az evés, borzasztó... Semmi nem számít csak az, hogy jóllakjon az ember lánya.
Megvan a kulcs!
Helyes kis szobát kapott, azonnal bepakoltunk és megpróbált kicsomagolni, aztán lesétáltunk a legközelebbi Morrisonsba ami kb. 5OO méterre lehet, és bevásároltunk. Ezzel el is telt a nap nagy része, még egy késői ebédre is volt időnk aztán este hatkor elköszöntünk tőle és visszaindultunk. Nem mondom, hogy boldog voltam, és ő sem látszott túlzottan annak. Tök rossz volt így otthagyni. Szerencsére van facetime meg imessage, így folyamatosan dumáltunk hazáig, Debi meg otthonról csatlakozott, így nem volt teljesen egyedül.
Útban a szállás felé
Csiripöri
De ez csak a hirtelen változásnak volt köszönhető. Volt már ott néhány ember akit ismert, legalábbis a FB-ról, ahol közös chatet csináltak a Sheffield-i diákok, így már nagyjából tudni lehetett kik veszik körül. Ez az első hét még csak lazítás, ismerkedés a környezettel, bulizás, regisztráció stb. A legtöbb diák napok óta folyamatosan iszik, mindennap bulizni mennek, ami igazából nem nagy baj ha ezzel nem zavarnak másokat. Szula idegenkedik ettől, furi neki, hogy végig óbégatják a társai az éjszakát. Azért néhány barátjával jól eltöltik az idejüket ők is. Voltak már jégkorizni, moziba, vacsorázni, feltérképezték az egyetem környékét. Szerencsére néhány helyen gluténmentes kaját is tudott venni, így nem maradt éhen. (persze nekem ez a legfontosabb) Ma pedig felavatta a konyhát.
Csirkepörköltet főzött tésztával az új edényekbe amit vettünk. Biztos jól sikerült és marad majd holnapra is belőle. Szóval zajlik az élet, és szerintem egész jól veszi az akadályokat. Olyan furi, mert azt gondoltam, hogy legalábbis az első időszakban nagyobb szüksége lesz a segítségemre - legalábbis a távolira - de kellemesen csalódtam, mert eddig meg tudta oldani a felmerülő problémákat. Azt hiszem méltán lehetek rá büszke.
Nem mehetek el ma aludni anélkül, hogy ne írnék pár sort a mai évfordulónkról. Öt éve ezen a napon léptük át az országhatárt úgy, hogy végleges döntést hozva új életet kezdjünk egy ismeretlen ország ismeretlen városában. Az érzés ami a megérkezésünkkor meglepett szerencsére soha de soha többé nem jött vissza, nem ismétlődött meg, hogy itt Angliában, ebben a városban van az utazásunk vége és innen nem megyünk haza egy-két hét múlva mert ez nem nyaralás, hanem itt folytatódik az életünk ez lesz az otthonunk ezután. Olyan valószínűtlen volt ez a tény amikor az üres lakásból este fél hatkor lekóvályogtunk a városba. Hasonló idő volt mint most: egy esős és szeles nap után kis napsütés estére. A várost teleszemetelték a turisták vagy csak a szél miatt volt tele hulladékkal. Furcsa alakok jöttek szembe az úton, hangoskodó fiatalok (ma már tudom, hogy az itteni nyelviskolások jönnek minden nyáron és ők randalíroznak féktelenül) A kikötőbe lerohantunk, hogy legalább a tengert lássuk, de az is csupa szemét volt. Nem láttam meg Torquay szépségét úgy ahogy azután nap mint nap lassanként felfedeztem azt. Rettegtem, féltem. És ahogy elképzelni is lehetetlen a világűr végtelenségét, azt sem tudtam elképzelni, hogy másnaptól már itt éljük az életünk. Azon törtem a fejem miközben visszasétáltunk az első kis lakásba, amit a húgomék béreltek nekünk, hogy miként tudnánk ezt az egészet visszacsinálni. Az üres szobában a szőnyegpadlón hajtottuk álomra a fejünket az első éjszaka, mert sajnos az üzlet bezárt mire leértünk, hogy felfújható matracokat vegyünk.
Olyan nehéz volt a szívem azon az éjszakán, mint még soha de soha ebben az életben. Mibe rángattam a gyerekeim? Mi lesz velünk ha nem sikerül? Két bőrönddel jöttünk és épp hogy két havi lakbérrel a zsebünkben. Még a visszaútra sem lett volna pénzzünk, ha nem találunk munkát és szégyenszemre vissza kell térnünk Magyarországra.
Ez volt az első nap itt, ami számomra rémálom volt.
De jött a másnap és a nap sütött, az utcák tiszták voltak és megtelt a város emberekkel. Találkoztunk jó emberekkel, találtunk munkát néhány napon belül és napról napra építettük az itteni kis életünket.
Én úgy érzem, hogy nem volt hiába. Azt az első napot kívéve egyetlen perc sem volt, hogy megbántam volna ezt a lépésünket.
Ma felültem a bringára délután és végigjártam azokat a helyeket ahol az elmúlt öt évben laktunk. Olyan évfordulós bicajozás volt. Majd mindenhol találkoztam valakivel aki a szomszédunk vagy ismerősünk volt és mindannyian kedvesen érdeklődtek, hogy alakul a sorsunk.
Ezen a helyen még nem karácsonyoztunk, de valószínűleg még ilyen nomád körülmények között sem. A nappali/hálószoba/ebédlőnk jelen pillanatban üresebb mint amikor ideköltöztünk. Abból a szempontból ez pozitívnak tetszik, hogy még bármi lehet belőle... Még nem rontottuk el felesleges bútorokkal, szőnyegekkel, és a könyvek, díszek is még a dobozkákban lapulnak a nappalinknál sokkal nagyobb háztartási helységben. Mi tagadás a szárítógépünk és a mosógépünk sokkal tágasabb helyen lakik most, mint ahol nekünk kellene kényelmesen pihengetnünk a munka után.
Mivel felesleges fontkötegek nem lógnak ki a zsebünkből ezután a gyors költözés után, úgy találtuk jónak,hogy az ARGOS-ban nyitunk számlát és a néhány bútort ami a nappaliba kell, ott vesszük meg. Sajnos azonban a szárítógépen és a lányok szobájában feltétlenül elengedhetetlen íróasztalokon kívül nem vettünk semmit. (Szent Kleofás! Hányszor fogadtam meg, hogy nem veszek nekik többet ilyen porfogót, mert a lecke úgy is az ágyon, szőnyegen és az iskolai szünetekben készül. Nem szentségtelenítik meg ilyesmivel a szép íróasztalt)
Elfogadható méretű kanapéágyat még nem találtunk itt ami 120 centinél szélesebb fekvőfelülettel rendelkezik. Sebaj, még meg van a matracunk, kényelmes az a földön. Azt viszont már nagyon untuk, hogy ebédkor itt-ott ülve, guggolva, állva ettünk. Megszoktuk, hogy egy asztal körül egymást túlordibálva ebédelünk és az ebéd felénél valamelyikünk megsértődve lecsapja a kanalát és elvonul. Ez hiányzik... És különben is jön a karácsony, ezért rendeltünk a fenti áruházból egy szép asztalt hat csokibőr székkel, már vagy egy hónapja. Ezt az asztalt a lányok jobban várták mint a Télapót esküszöm. Szombaton a sofőr már kora délelőtt hívta Tibit, hogy itt van a sarkon, és merre forduljon. Aztán félóráig nem történt semmi. Félóra múlva Tibi visszahívta a sofőrt aki közölte, hogy nem tudott bejönni az utcába, mert kétoldalt parkoló autók voltak, ezért törölte a mai kiszállítást és hívjuk az ügyfélszolgálatot. Megjegyzem az utca végétől kb. 50 méterre vagyunk. Ha a sofőr telefonál, hogy ez a problémája van, akár gyalog is néhányan elhoztuk volna a bútorokat. Azt is megtehette volna, hogy a kétutcára lévő ARGOS raktárában hagyja az árut és lemegyünk érte. De nem. Ő nem ezt tette. Hanem törölte a szállítást és visszavitte az asztalunkat a világ végére egy központi raktárba. Tibi hívta az ügyfélszolgálatot és ott ahelyett hogy a problémára megoldást kerestek volna, egyszerűen bejelentette a hölgy, hogy januárban tudják újra kihozni az asztalunkat. Tibi erre törölte az egész rendelést. Hát most így állunk, asztal nélkül a szó szoros értelmében.
Úgy néz, ki, hogy a karácsonyi vacsora a kerti asztalon fog lezajlani a kerti székeken. Azért megpróbálom majd picit feldobni ezzel azzal, de az biztos, hogy mostantól az Argosból csak azonnal elvihető dolgokat veszünk. Picit haragszom rájuk.
A poén, hogy az egyetlen normális bútordarabot ami a szobában volt, oda ajándékoztam a hugomnak, mert gondoltam, nem fogunk elférni ha már itt lesz az asztal, így most csináld magad kanapén nézzük a TV-t amit kanapéágynak is nevezhetünk hiszen este egyszerűen csak rántok rajta egyet és máris visszaugrik a matrac az eredeti állapotába :)))
Persze ettől függetlenül jól érezzük magunkat itt, sajnos azonban El Nino-nak köszönhetően állandóan esik az eső vagy fúj a szél vagy mindkettő. Emiatt néhány karácsony előtti fesztiválra nem tudtunk elmenni, amit terveztünk. Reménykedem a kedvencünkre ami a Fore streeten szokott lenni, azért elmegyünk és nem lesz itéletidő.
Egy hete, hogy beköltöztünk ide az Ash hill mews-ba. A költözés horror volt, de túléltük. Iszonyatosan sok cuccunk gyűlt össze ez alatt a három év alatt. Egy nagy költöztető autó vitte a nehezebb bútorokat, hűtőt, mosógépet és a nehezebb kacatokat. De még így is Tibinek legalább tízszer kellett fordulnia az autóval amíg minden átkerült. Késő este volt mire én is átértem, mert az előző házat úgy akartam otthagyni, hogy ne fintorogjon Geoff amikor belép. Másnap megpróbáltam itt is valami rendet teremteni. A mi bútorainkon túladtunk, mert muszáj praktikusan megoldani az itteni életünket, mivel csak három hálószoba van és a nappali/étkező jutott nekünk hálószobának is...
A konyha kicsit szűk, de nem azért mert túlságosan kövér vagyok, hanem az előző óriási konyhából áthozott edények, tányérok és az élelmiszerek alig férnek a néhány szekrénykében. Sajnos a mosogatógép is lekerült a háztartási helységbe, ami egy kisszobának is megtenné olyan nagy. Egyelőre ott van minden cuccunk amit nem tudunk még hova pakolni. Ezektől a kényelmetlenségektől eltekintve, vagy ezekkel együtt, mégis megkedveltük a házat. Nem nyomasztó a három emelet a földszint alatt, és egy nap alatt átmelegedett, belakódott általunk az egész. A képeket feldobtam random a falakra, mert az van sok és hely is elég, és ettől még otthonosabb lett az egész, mintha már régóta itt laknánk. A konyhában meg lehet szokni a méreteket. A lányok is jól érzik magukat, nem panaszkodnak. Két fürdőszoba van, az egyik a legalsó szinten, épp Debi szobájából nyílik, tehát ezt inkább ő használja. A középső szinten is van egy, de WC-ből háromra is futotta :) ezért nincs vita, veszekedés reggelente vagy esténként a fürdésnél. Debi jól járt, nagy szobája van, elhívhatja a barátait, nem zavarnak senkit. Ezt ki is használta az elmúlt néhány napban, tekintve, hogy szünet volt a suliban, szinte mindennap volt valami programja, hol ő ment, hol ide jött valaki. Harmadik napja Szula és Aisa együtt mennek gyalog a suliba, ami kb. 20 perc séta. Közel ugyanennyi nekem a szálloda, tehát az autót nem kell napi szinten használni, spórolunk vele nem keveset. A legjobb, hogy öt perc alatt lent vagyunk a központban, és mégsem zajos az utca, hanem nyugis, csöndes. Ma szabadnapos vagyok, és végre végigpucolhattam mindent, radiátoroktól a lépcsőkorlátokig, nekem ez a pihenés :)))
Néhány kép:
Az előszoba a nappaliból nézve-
A pici konyhám :) de azért szeretem... Épp sül a fasirt a sütőben
Elindulunk lefelé, szemben a lányokról készült rajzok, jobbra Szula alkotása, balra Tamás (a hugom férje) által nyert díj, amit nekünk ajándékozott (mert egyébként a tengerbe akarta dobni...)
A nappali, még szinte üresen, a kanapé költözik a hugomékhoz, mivel nekünk kinyithatóra lesz szükségünk.) Sajnos szegény kandallónktól is meg kellett válni, mivel itt beépítve van már egy. Nem ment messzire, az egyik ismerősünk nemrég nyitott egy palacsintázót, ugyhogy néha meglátogathatom.)
A kilátás a nappaliból. Most egy picit borús az idő, de ha süt a nap, szinte délelőttől késő délutánig besüt a nap hozzánk
A nappali az előszobából, jobbra a lépcső lefelé, balra a konyha
:) a legszebb WC
(nincs villanykapcsoló, belépésnél automatikusan felkapcsol, ha ülsz a WC-n csöndben mozdulatlanul, néha le is kapcsol... akkor hadonászni kell, hogy ujra érzékelje, hogy itt van valaki. Elég vicces...)
A konyha felöl a legszebb WC :) és a lefelé vezető lépcső
A következő szint, szemben a fürdőszoba, kétoldalt Szula és Aisa rezidenciája
A középső szint fürdőszobája (picike, meg nem is új, de azért elmegy)
A villany hasonlóan müködik itt is, néha integetni kell az érzékelőnek, ha a zuhany alatt elalszol...)
Aisa szobája, szinte teljesen berendezve, bár mindenáron 50-es évekre akar gyúrni, asszem közelít hozzá
Szula szobája, már alakulóban. A szemben lévő ülőalkalmatosságot ő maga vásárolta egy régiség kereskedőnél, igazi hatvanas évekbeli fonott szék
A következő, vagyis félemelet felé vezető lépcsőn.
Jobbra a háztartási helység, szemben Szula bagolykái pislognak
És ime...(rengeteg a hely, balra bent még van egy üres hely a szárítónak)
Debi rezidenciája (óriási szoba, jobbra a francia ágya, balra egy ülőgarnitúra, és a fürdőszoba van)
Innen nyilik viszont a kis kertecskénk...nyáron Debi nem lesz egyedül :)))
Tegnap végső elhatározásra jutottunk a ház bérléssel kapcsolatban. Az elhatározásunkat nagyban befolyásolta, hogy az idő sürget és mi október végén szeretnénk költözni. Több házat megnéztünk, és még többet sajnos nem volt alkalmunk megnézni. Sajnos előfordul, hogy mikor felkerül egy bérlemény már a következő nap lcsap rá valaki akár látatlanban is. És vannak olyanok amelyek épp felújítás alatt vannak vagy még bent lakik az előző bérlő és csak néhány hét múlva lehet egyáltalán megnézni. Néhány ház lóg így a levegőben aztán lehet, hogy közben a tulajdonos privát talál magának bérlőt, mert ő ugye be tud menni. Akármennyire is szerettük volna most a legideálisabb megoldást megtalálni, tehát ami az igényeinket maximálisan kielégíti, sajnos nem sikerült.
Úgy döntöttünk, hogy az Ash hill road-on lévő házat vesszük ki. Takarékossági szempontból ideális, mert nagyon közel van a városhoz és ha csak nem ömlik az eső, gyalog mehetünk suliba, dolgozni, illetve Tibi bicajjal. ( azért szeretnék én is egy bicajt, mert azzal sokkal gyorsabb) az áram és a gáz nem utólag hanem előre fizetendő, tehát ugyanaz a megoldás mint az első lakásunknál, feltöltő kártyával illetve kulccsal működik mindkettő. Kontrol alatt tudjuk tartani a rezsi költséget ezáltal. Itt volt,hogy csak három hónap után érkezett meg a számla mindkettőre, horrorisztikus összeggel. Igaz garázs nincs, de veszünk egy bicikli tárolót, és remélem ez megoldja a bicaj elhelyezési gondjainkat egy időre. Ma találkozunk a közvetítővel, aki nagyon segítőkész ellenben némelyik közvetítőiroda munkatársával. Szóval a megfelelő papirokat átadjuk és ha bevizsgálás után megfelelőnek tartanak minket, úgy a közvetítői díj és a holding fee (egy biztosíték, hogy október végéig nem gondoljuk meg magunkat és addig senkinek nem ajánlják a házat) kifizetésével már csak a költözés előkészületeit kell megkezdenünk. Szegény Aisának pont 28-án lesz a szülinapja amikor átcuccolunk, de majd valami jót kitalálunk neki.
Most, hogy ki van szabva az időnk, szinte minden nap akad egy-egy néznivaló ház. Sajnos vagy árban vagy némelyik kinézetében találunk kivetnivalót. A három egyszerű igényünk szinte soha nem passzol össze. Tehát a garázs, a központhoz való közelség és a három vagy négy szoba. Ha mégis mindezek egybevágnak akkor kiderül, hogy elektromos fűtés van, amire a gatyánkat is kifizetjük télen, vagy olyan irreális a bérleti díj, hogy meg sem nézzük, mert nem tudnánk kifizetni. A lengyel kolléganőim bíztattak, hogy vegyem meg a helyi Herald Express újságot, mert abban a magánhírdetők teszik fel a kiadó lakásokat. Elmentem, megvettem. Oltári nagy, vastag, nehéz újság, tele nyomdafestékkel és tök fölösleges cikkekkel, képekkel amit akár az internetes oldalakon is megnézhetek. De kifizettem érte az egy font és tíz pennyt. A belső mellékletek között találtam rá az ingatlanokat hirdető oldalakra, amik tele voltak a neten már általam ismert cégek lakásaival. Majd az utolsó oldal alján árválkodott három apróbetűs hírdetés... Erről ennyit, többet nem veszek újságot, még ha újrahasznosított papírból is készül.
Kedden megnézünk egy házat ami nem messze van az előző lakásunktól.
Van amikor nem megy a blogolás. Szeretném, de nem tudom leírni, nem jön az ihlet. Nem tartozom senkinek elszámolással, hogy mikor írjak, de mégis ha kimarad egy hónap, akkor szomorú vagyok, hogy egy csomó mindent kihagytam, amit már nem tudok utólag úgy leírni ahogy épp akkor, azon a napon írtam volna.
Aisának Prom bálja volt. Fantasztikusan szép kis prom hercegnő lett belőle. Büszkék voltunk rá. Az, hogy a bál milyen volt, arról sokat nem hallottam. Nem volt nagy élménybeszámoló, tehát a várthoz képest nem volt olyan nagy durranás. A Grand Hotel egyik termében tartották, és szinte az összes szülő ott gardedámkodott a gyerekek között, persze a bárban sörözgetve, beszélgetve. Én nem szerettem volna ott lenni. Csak egyik lábamról a másikra álltam volna. Két év alatt nem lettem szülői bandatag. Nehéz is lett volna ezzel a nyelvtudással, de hozzáteszem, otthon sem voltam a szülői munkaközösség szerves tagja. Az udvariassági beszélgetéseken túl soha nem jutottam, nem is törekedtem rá. Az itt is megvolt. Ennyi. Lényeg az, hogy Aisa szép volt, a limuzin pompás és másnap legalább fél órával tovább aludt mint szokott, tehát fél hétig...
A prom bált három fantasztikus előadás előzte meg amit a hatodikosok adtak elő. A címe Shakespeare rocks, tele vagány zenével és vicces pillanatokkal. Aisa Júlia szerepét kapta váltva az egyik barátnőjét.
Rossz hirek is voltak. Ezt csak azért írom le mert nem lehet elsiklani fölötte, mert nem egy felszines kapcsolat ért véget, hanem egy igazán mély és komoly... Ezért a blogomban igenis helye van. És bár emlékezni fogunk rá enélkül is, azért néhány sort megérdemel. A lányom felnőttként viselte és büszke vagyok rá, hogy nem fordult magába és nem hagyta, hogy a bánat eluralkodjon rajta. Ebben sokat segített valószinűleg, hogy akkor kezdett el dolgozni a Cavendish hotelben, mint felszolgáló.Tehát a munka picit elvonta a figyelmét a bánatáról és sikerült átvészelni az első hetet. Ennyit erről és remélem legközelebb vidámabb történeteket írhatok róla.
Azért a reggeli és esti bemászkálás a szállodába nem egy leányálom. Az ismerősünk beajánlotta egy másik szállodába mint housekeeper, de sajnos ott csak kilenc órát tudtak volna biztosítani hetente és neki az kevés. Szeretne jogsit, laptopot, telefont és ezekhez picit több munka szükséges. Sajnos itt 21 év alatt nem ugyanazt az órabért kapja mint fölötte, hanem kb. egy fonttal kevesebbet. És az NI numbere sem OK ezért még adót is vonnak belőle.
Viszont ajánlotta a felvételiztető hölgynek, hogy van egy 16 éves húga, akinek bőven elég lenne kilenc óra. Szula nyolcadikán megy be az interjúra, aztán reméljük Ő is tud egy kis plusz pénzt szerezni magának.
Persze az önkormányzat máris megtalált minket, mert Debi dolgozik és valószínűleg lefaragnak a housing benefit-ből egy picit, mivel jelenleg aktív keresőnek számít egy hónapig. Szeptemberben ugyan suliba megy, de azért hétvégenként ha lesz lehetőség, biztos elmegy dolgozni.
A szabadságunk elég ramaty lett sajnos. Én csak öt napot tudtam kivenni mert a főnöknőmnek egy haláleset miatt haza kellett utaznia Portugáliába és nem volt aki helyettesítsen. A spanyolországi nyaralás sem jött össze, egy picit elszámoltuk magunkat. Ráadásul itt sem volt túl jó idő, inkább őszi mint nyári. Tibit sajnálom nagyon, mert neki ez a két hét volt az össz szabija nyáron, aztán talán majd karácsony körül vesz ki néhány napot. Én még augusztusban kiírattam egy hetet, mielőtt elkezdődik a csajok sulija.
Szula és Aisa egy suliba fog járni. Aisa secondary school-ba, Szulamit sixth form-ra. Remélem Aisának tetszeni fog. A Torquay Academy egy jóval nagyobb és modernebb suli mint amibe eddig járt. Szula már jól ismeri. Augusztusban az is kiderül, hogy Szula minden GCSE vizsgája sikerült-e. De hát biztosan...
Egy újabb magyar család költözött ide Torquay-ba, remélem nekik is sikerül itt újrakezdeni. Bár néhány éve Angliában éltek, de mintha egy másik bolygó lett volna az a város ahonnan ide költöztek. Ott nyomát sem találták az itteni mosolygós, kedves segítőkész embereknek, legyen az angol vagy magyar. Tibi gyerekkori ismerőse a barátja és hároméves kisfia először csak körül akartak itt nézni egy kis nyaralással egybekötve. Mi szivesen fogadtuk őket itt egy hétre. Végül sikerült egy lakást kivenni, és ahogy hallottam a srác már holnap dolgozni megy a Wise jóvoltából. Remélem helyrerázódnak, de szerencsére itt van segítség amire számíthatnak.
Mi még hajthatatlanok vagyunk, hogy közelebb találjunk valami jó kis lakást a városközponthoz, amiben végre nem egy évig kell majd laknunk, mert már nagyon unom a költözködést. Eddig sajnos nem sokat találtam ami minden elvárásunknak megfelel. Remélem azért őszig lesz valami fantasztikus lehetőség. Már igazán mi is megérdemeljük.
Nem férünk a bőrünkbe, de sajnos muszáj valami kellemes, munkához, sulihoz, városközponthoz közelebbi házat keresnünk. És lehetőleg olyat amelyhez nem egy negyvenötfokban emelkedő utcán lehet feljutni... A tüdőm ugyan duplájára nőtt az utóbbi fél évben és a vádlim mint a beton, de egy fárasztó munkanap után két teli szatyorral nem álmaim netovábbja felkaptatni a pazar kilátású utcánkba. Mert ez egyenlőre az egyetlen pozitivum amit fel tudok mutatni ezzel a házzal kapcsolatban, hogy fantasztikus kilátás van a tengerre és a város egy részére. De ez nem vigasztal meg a sok sok negatívum mellett. Tehát keressük, kutatjuk az ideálisat, ami az egyre szűkülő körben ami az elvárásaink halmazát képezi, lassan lehetetlennek tűnő feladat.
Amit szeretnénk:
1. Négy, de legalább három szobás legyen, és a legkisebb szoba nagyobb legyen 4 négyzetméternél.
Itt ugyanis képesek single bedroom-nak nevezni a 2x2 m-es tárolóhelységet, sokszor a wc nagyobb területet kap mint egy ágy.
2. Legyen garázs! Na persze nem az autónak...hanem a kajaknak, bicajnak, paddle board-nak (még nincs, de lesz remélem) ezek sajnos nem férnek el máshol.
3. Egy pici kert, könyörgöm!!
4. A suli gyalog max 15 perc, buszmegálló öt perc...
7. Kutyabarát legyen a landlord, szeretnénk egy ebet, mert elebetlenedtünk az utóbbi években és szükségünk van egy pajtira, és annyira szeretném a kutyagumit szedegetni hajnali hatkor a nulla fokban, zuhogó esőben...
8. Napsütéses, imádnivaló és persze olcsóbérű, alacsony fenntartási költségű, első látásra beleszerelmesedő otthon legyen...
Elérkezett az idő és sajnos el kellett búcsúznunk a régi otthonunktól, ahol ugyan csak másfél évet éltünk de nagyon szerettük. Három napon át folyamatosan költöztünk majd végül baráti segítséggel átcuccoltunk vasárnap mindenünket. A másik ház kitakarítása és az itteni beköltözhetővé tétele is több napot vett igénybe és a három nap amit a munkahelyemtől kaptam nagyon szűkösnek bizonyult de megoldottuk. Lassan egy hete vagyunk már itt a város tetején, alattunk makettházak, tornyok és kanyargós utak, balra a végtelen tenger kékje domborodik a házak mögött, jobbra pedig az öböl ami Torquay és Paignton lábát mossa. Mögöttük dombok és erdők, felettük pedig felhők és színes égi játékok, attól függően hogy milyen idő van. Tehát csodálatos a panoráma. A kertünk fantasztikus! Az előző ugyan picike és nagyon kellemes kis meleg kuckó volt, ez most viszont fákkal, cserjékkel és bokrokkal néhol virágokkal tarkított kis dzsungel. Miután rendberaktuk máris azon törtük a fejünket, hogy tehetnénk szebbé, és milyen fantasztikus lesz itt a sok-sok barátunkkal bográcsozni ha végre szabadságra megyünk. A ház belseje persze még korántsincs készen, festés, tapétázás vár a falakra és néhány polc bizony elkelne mert rengeteg könyvünk van újra, köszönhetően annak, hogy Tibi amikor Magyarországon volt elhozta a több doboz, kiválogatott kedvenceinket. És még sok mást is, ami falra, polcra asztalra kerül majd. Türelmetlenek vagyunk, de sajnos a költözés nagyon megcsapolta a pénztárcánkat így muszáj lesz várni amíg ezt-azt vehetünk újra.
A gyerekek is rendezgetik a szobájukat, és végre mindenkinek jutott egy kuckó. Debi épp hogy kipakolt már utazott is Tel-Avivba, tíz napot tölt ott, remélem teljes biztonságban. Amint hazajön már érkezik is a barátnőm Kriszta Budapestről és a szabadságunk első hetét vele töltjük. Tegnap reggel is érkeztek barátaink akik néhány napig itt lesznek és remélem jól is érzik magukat az épp hogy becuccolt házban.
