Nyári színes

Aisa bizonyítványa, ami szuper jó lett!

Jócskán a nyár közepén járunk, de a sulinak még csak egy hét múlva lesz vége. Tulajdonképpen ez az utolsó hét már csak olyan játékos, kirándulós hét, de azért minden reggel 8.25-re bent kell lenni. Szulának már jó két hete vége, túl van a vizsgákon és most várja, hogy az augusztusban várható eredményei elegek lesznek-e ahhoz, hogy azt az egyetem elfogadja. Én biztos vagyok benne, hogy megkapja amire számított, de ő persze nem. Debinek is befejeződött az utolsó éve és szeptembertől elvileg a gyakornoki munkája végetér. Szerencsére a vállalkozás, aki eddig foglalkoztatta szívesen átveszi őt állandó munkaerőnek. Ő is jobban szeretné ha maradhatna, mert nagyon közel a munkahely és szereti is a munkát. Elkezdett vezetni tanulni, a kresz vizsgát sikeresen letette, ezentúl pedig hetente jár majd vezetni.

Szula sixth form-os promra készülve 

Én, függetlenül attól, hogy szeretem a mostani munkám, kénytelen vagyok váltani és teljes munkaidőben dolgozni. Picit elegem is van már a hétvégi vagy karácsonyi, újévi munkanapokból. Már el is felejtettem milyen jó amikor itt a péntek és két nap pihi következik. Hát ez az elmúlt négy évben nem volt, mert ha szerencsém volt egy hónapban egyszer kaptam hétvégén egy off napot, de karácsonykor és újévkor többnyire dolgoztam. Ennek örülök, de hiányozni fog a szálloda és a nyugis munka amibe nem igazán szóltak bele amíg megfelelően elvégeztem mindent.

De muszály, mert most, hogy nem kapunk már semmilyen támogatást egy picit megnövekedtek a költségeink, ha lehet mondani abból a bizonyos takaróból már megint kilóg a lábunk. Persze fizetünk telefonokat, internetet, lakásbérletet és különféle kütyük havi részleteit. A legutóbbi szerelem Tibinek egy DJI Mavic Pro drón volt, amit szülinapjára vettünk, persze részletre mert le sem merem írni az árát. De van még néhány dolog amit az elmúlt években vettünk és persze soha nem volt egyben annyi amennyi kellett. De nem volt gond, mert volt néhány támogatás amit rendszeresen megkaptunk. De ennek vége és talán jobb is. Az, hogy felfejlődjünk újra magunkhoz képest, magától értetődő, hogy váltanom kell. Van itt egy helyes kis sütiüzem Torquay-ban. A neve Ministry of Pudding. Két éve még abban az utcában laktunk ahol az üzem van. Fantasztikus volt korán reggel úgy kilépni nyáron a teraszra, hogy megcsapott a muffin illata. Szóval itt dolgozik egy ismerős magyar srác és megkérdeztem tőle, hátha tud róla, hogy van-e felvétel délelőttre. Nagyon rendes volt, mert bevitte az önéletrajzom és lehet, hogy van remény. 

Ausztrál havilap magyar anyanyelvű olvasóknak

Azt már tudom, hogy a könyvemből nem fogok meggazdagodni, bár az év eleji nagy semmihez képest valami, hogy néhány itteni ismerősöm megvette és elolvasta. Szereztem néhány barátot is egy irodalmi oldalnak köszönhetően, ahol novellákat közlök. Ennek folyománya az, hogy az ismerős egyik barátja, aki Ausztráliában él és ott egy magyar újságot terjeszt, lehetőséget adott, hogy havonta megjelentessek egy-egy novellát. Persze ingyen, de nem ez számít. Ötszáz körüli példányszámban küldi ki javarészt idős '56-os vagy ezután kivándorolt magyar anyanyelvű olvasóinak az újságot.

Arje Singer, Igazgató úr c. regénye 

Az első novellám elküldtem és nagyon tetszett neki. Beszédbe elegyedtünk s végül én is elküldtem neki a regényem és ő is elküldte az édesapjáról szóló regényt amit két nap alatt elolvastam. Singer István a múlt század elején  került be egy textilgyáros családba. A Kispesti Textilgyár tulajdonosának lányát vette feleségül. Ő akkor már mint mérnök dolgozott a gyárban. Hamarosan ő lett a vezérigazgató s mivel ő is és családja is zsidó volt, a múlt század hányattatásait és a család túlélésért folytatott küzdelmeit mutatja meg a regényben középpontban a gyárral amit hol elvettek, hol visszaadtak a családnak. Majd végül az ötvenes években végleg államosították a gyárat és mindenüket elvesztették. Ekkor először Izraelbe majd Ausztráliába vándorolt ki a család. Ő maga Iván, a fiúk sokáig Izraelben maradt majd később ő is családjával Ausztráliába vándorolt. Hiteles és megrázó történet. 

Most lehetőséget kaptam, hogy a következő könyvét (amely ugyanerről az időszakról szól, de a családhoz szegődő szakácsnő, Eszti és annak családja szemszögéből ismerteti meg a Singer család történetét) javíthatom a másik ismerősömmel karöltve aki történetesen Ausztriában él. Ez egy földrészeken átívelő segítség a nyolcvankét esztendős Arje Singernek akit a könyvein keresztül igazán megkedveltem és megtiszteltetésnek érzem, hogy javíthatom akár helyesírásilag akár nyelvhelyességi szempontból a könyvet. Amit már persze elolvastam és nagyon szerettem. Az én könyvemről annyit mondott, hogy nagyon színesen tudom leírni a cselekményeket és igazán elragadta a történet. Hogy ezt udvariasságból írta vagy valóban ezt gondolta, soha nem fogom megtudni. Annyira azért lehetek büszke, hogy eddig akárki olvasta, az  szerette a történetet és alig bírta letenni a könyvet. Ezzel én is pont ugyanígy voltam :D Egyébként belekezdtem a folytatásba, tehát a harmadik részbe, de most valahogy nincs mindig annyi időm, ha meg van akkor ihletem nincs, pedig a sztori maga jó lesz.

Egy másik irodalmi oldal néhány hónapja pályázatot hirdetett egy novelláskötet összeállítására és tíz novellát elküldtem. Most izgulhatok, hogy bekerültem-e a legjobb 25-be, ami azt jelenti, hogy benne leszek a könyvben és majd nem nekem kell vesződnöm a marketinggel és  ami a legnagyszerűbb, hogy könyvesboltokban fogják árulni. Talán még valami csurran cseppen is a végén belőle ha... De ez majd csak augusztusban derül ki.

Jövő héttől szabadságon leszek és miután Tibi részt vesz a londoni Brompton világbajnokság döntőjében (!!!) valahová elmegyünk a lányokkal kempingezni. Most nem Skóciába (bár imádnám újra látni Edinburgh-t) hanem Cornwall felé vesszük az irányt, aztán majd meglátjuk. Persze lesz majd beszámoló erről is mint tavaly.

Pénteki elmélkedés

Teljesen szokásos péntek van. Szabadnapos vagyok, és hiába is vártam reggel a napsütést,  hátha bringázhatok egyet kedvemre (és nem a munkába kell tekernem), szürkeség és köd uralta az eget fölöttünk. Nem is volt kedvem felkelni. Miután mindenki elment a dolgára, csak feküdtem az ágyban és hol a Netflixen néztem valamit, hol a fészen barangoltam. De ehhez sem volt sok kedvem. Nem az én formám, hogy egésznap az ágyban lustálkodjak. Ezért felhívtam a nővérem és legurultam a Costába, ami a tengerparton van. Jó két órát beszélgettünk majd egy gyors bevásárlás után hazatekertem és ebédet főztem. Erre most, öt órakor kezd kiderülni az ég. Bosszantó, mert jó lett volna kicsit lemenni a partra és sütkérezni a napon. Nem baj...majd holnap.

A könyves oldalamnak a fészen van már több, mint száz oldalkedvelője. Lelkesen lájkolják a bejegyzéseim, az idézeteket a könyvből vagy a videóim, de egyszerűen nem hajlandóak rászánni kilencszázkilencven forintot, hogy letöltsék. Ez van. A sors fintora, hogy a nőknek szánt és 99 százalékban női kedvelőkkel rendelkező fészbukos oldalon egyetlen férfi ismerősöm töltötte le a könyvem! Egy FÉRFI! Értitek?  És ez is csak akkor derült ki, amikor feldobtam, hogy most, aki letölti az első részt, annak ingyen elküldöm a másodikat. A néhány perc múlva megjelenő üzenetben a letöltést igazoló email-ben egy férfi ismerősöm igényelte a második részt... És a poén, hogy már hetekkel azelőtt letöltötte, de persze nem szólt.
Szóval ennyi. Remélem tetszett is neki. Nem merem megkérdezni.
Az egy hónappal ezelőtt indított fészbukos oldalt azzal kezdtem, hogy az első tíz lájkoló ingyen kapja meg a könyvet, online. Ez jó indítás - gondoltam - és legalább lesz néhány vélemény is a könyvről.
Azoknak akik lájkolták és osztották az oldalt, el is küldtem a regényt, és szerintem talán két ember fogta fel, hogy az üzenetben el kell fogadnia, hogy egyáltalán én mint nem ismerőse küldjek neki valamit és másodsorban rá kell kattintania a linkre, hogy letöltse a könyvet... Túlértékeltem a fészbuk felhasználókat, vagy nemtom talán ez bizonyos kor fölött néhány hölgy még  arra még képes, hogy  kattintgasson ide-oda, de valószínű, hogy kontrollálni már nehezebb ezeket a dolgokat.
Ime az egyik gyöngyszem:

És a másik...megjegyzem ezt ma hajnalban kaptam:

Távol álljon tőlem, hogy alulértékeljem azokat akik a hirdetésemre nyomtak egy lájkot és esetleg az oldal iránt érdeklődtek, de a statisztika elég szomorú...
Így áll egyelőre a dolog.
 Más:
A konyhai meló még megy, szerencsére nem mindennap - mint az első két hétben - mert az nagyon fárasztó volt. Egy héten háromszor, esetleg négyszer megyek és már elég jól belejöttem a dolgokba. Egyszer éreztem magam úgy, mintha egy  Gordon Ramsay TV sorozatban lennék. A második alkalommal adagoltam a zöldséget a főételhez. A két részre osztott fémtányérokba négy fél sültkrumplit és a másik  rekeszbe fele-fele arányban főtt karfiolt, borsót, zöldbabot, brokkolit vagy sárgarépát teszünk. Aznap brokkoli és répa volt. Én rendesen adagoltam, nem sajnáltam a zöldséget az öregektől. Egy idő után kicsit aggódni kezdtem, mert az igencsak megfőtt brokkoli vészesen fogyni kezdett. Majd egyre kisebb és kisebb adagokat tettem de végül az utolsó négy tányérba semmi nem jutott. Ekkor a séf aggódva nézett rám és megkérdezte, hogy most mit csináltam? Mi lesz most? Volt egy perc, ami a TV show-ban a hatás kedvéért jól elhúznak és csak a probléma okozók döbbent arcát mutatják. Aztán a séf rohant és kiolvasztott egy kis zöldborsót az utolsó néhány adaghoz. Azt hittem ezek után kerülni fogják, hogy engem tegyenek oda, de nem így történt. Azóta baromira vigyázok, hogy maradjon zöldség az utolsó vendégeknek is. A ló ami elszaladt, picit azért közelebb került, de még mindig nem tudjuk elkapni a farkát :) Talán még néhány hét és sikerül.