Vörös bundás rozsdás szemū öregasszony. Már legalább a hetedik életét tapossa. Két házzal arrébb lakik a gazdája, aki talán hasonló korú emberi számítással. Ideköltözésünk másnapján néhány percre nyitva maradt a bejárati ajtó, amikor Aisáért elugrottam a suliba délután. Amikor hazajöttünk és beléptünk csak annyit láttam, hogy lépeget fel a lépcsõn kényelmesen. A gazdája néhányszor kereste nálunk amikor napokig színét sem látta, akkor mesélte, hogy az elõzõ lakóhoz is bejárása volt.
Nem voltunk macskásak. Kutyások voltunk mindig is.
Jött, leült az ajtóba, majd amikor az kinyílt besétált, egyenesen a konyhába. És enni kért. Beszélgettünk, de tényleg. Nyávogott válaszként arra, hogy éhes-e, és ment a hūtõhöz. Simogattuk, sonkával etettük, lefeküdt a függöny mögé a teraszajtónál. Amikor kialudta magát nagyot nyújtózkodott és az ajtóhoz ment, szólt, hogy menne.
Amikor pofátlanul az ágyra és párnákra áhítozott akkor határozottan visszautasítottam. Megsértõdött, elment. Napokig nem láttuk.
Vettem cicakaját, ne a hütõböl csent maradékokon éljen. Biztos azért kap otthon is. Gondoltam lyukat vágok egy dobozra és párnát teszek bele. Kivülre egy használt pólót húztam. Jött, jóllakott és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, bebújt a lyukon és elégedetten dorombolt. Hát így vagyunk vele. Pedig kutyások vagyunk...
Azt mondják, a cica választ gazdát. Úgy tűnik titeket is besorolt. Ti meg jó fejek vagytok, hogy elfogadtátok, sőt, etetitek, lakosztályt is csináltatok neki. :)
VálaszTörlésHosszú, boldog életet cicus!