Csütörtökön kivételesen nem feküdtem le kilenckor, szokás szerint, mert Aisa és Szula az éjféli busszal indult Londonba. A terv az volt, hogy mindketten felmennek, kb. hatkor érnek fel és kilenckor már a magyar nagykövetségen lesznek, hogy az útlevelüket megcsináltassák. Előzőleg megnéztük, hogy a követség elköltözött egy, a Victoria pályaudvarhoz sokkal közelebbi, helyre, a Brompton roadra. Kiszámoltuk, hogy kb. húsz perc séta a pályaudvartól, tehát ha hatra felérnek még bőven lesz idejük összeszedni magukat, reggelizni esetleg és miután nyolckor kinyit a csomagmegőrző Aisa két, óriás bőröndjét berakják, majd elsétálnak a követség irodájához. Már előző nap mindenfélét összesütögettem, hogy legyen mit enni (Szulának sokszor nehéz találni valami ehetőt pl. reggelire ami gluténmentes), elmentem a kurd boltba, mert oda szokott néha magyar élelmiszer érkezni, és vettem egy pár Gyulai kolbászt Aisának, mert imádja. Szula reklamált is, hogy túl sok a kaja, amit cipelni kell, mert mindent gondosan műanyag dobozba tettem, de hát szegény csak másnap este ér haza, Aisa is csak délután ér Norwich-ba. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, de végre eljött az idő és kicuccoltunk az autóba és levittem őket a buszpályaudvarra, amit nemrég újítottak fel, és sokszor az úton, a normál buszmegállóban állt meg a National Express járata, szóval nem nagyon tudtam mire számíthatunk. Begurultam a pályaudvarra és megálltam az egyik parkoló részben, gondoltam innen látom ha jön a busz, de sajnos a kinti megállót eltakarják az irodaépületek amelyeket nemrég húztak fel, így éjfél körül idegeskedni kezdtem és inkább tettem egy nagy kört, ki a pályaudvarról, végig az úton, körforgalom után a megálló mellett majd vissza a pályaudvar másik végén (mivel ott csak egyirányú forgalom van). Busz sehol, lányok sóhajtanak. Megálltam újra és vártunk tíz percet. Busz sehol. Tettem még egy kört, ki majd az útra, körforgalom, megálló, vissza a pályaudvarra. Éjfél után húsz perccel szegény csajok stresszelni kezdtek, mi van ha tényleg lekésték a buszt mert olyan helyen állt meg ahol nem láttuk. Mondtam nekik, hogy az nem lehetséges, mivel ha megállni nem is, de elmenőben láttuk volna a buszt, ráadásul a tök sötétben bevilágítják az egész utat a busz piros és sárga fényei. Néhány ember jött ment kapucnijába rejtett arccal (napközben sem szívesen találkoznék velük), még egy kör, majd még egy. Az út mellé parkolt rendőrautó mellett már harmadszor mentünk el. - Anya, mi van ha megállítanak mert gyanusak vagyunk, hogy itt körözünk? - kérdezte Aisa. - Nem fognak - mondtam, de azért gyorsan bekanyarodtam a pályaudvarra és megálltam tíz újabb keserves percre. Már háromnegyed egy volt és annyira előregurultunk, hogy lássuk az utat, de befejeztük az unalmas köröket. Párás ablakok mögött, a parkolóban az egyik autóban ülhettek. Nem akartam tudni, miért, de reméltem, ők is a buszra várnak, mint mi. Azért lenyomtam a központi zárat, lábam a gázpedálon. Egy óra után megjelent az éjféli busz és beállt a hivatalos pályaudvari megállójába. Visszatolattam gyorsan, mert nem akartam egy újabb kör megtételével elszalasztani. A párás ablakú VW-ből kipattant néhány ember és a busz felé sietett. A lányokat szerencsésen feltettem és végre mehettem haza. A buszvezető egyébként elnézést kért, mert baromi messziről jöttek (Penzance, Cornwall) és Plymouth-nál volt valami baleset. Már kettő is lehetett mire sikerült elaludnom. Szula üzenetét még olvastam, hogy minden béna és tele a busz, nem is tudtak egymás mellé ülni, és meleg van meg cigi szag.
Hát, ezzel már nem tudtam mit kezdeni. A google-nek hála, ilyenkor Aisa engedélyezi, hogy kövessem és látom merre jár. Másnap mikor felébredtem már a Victorián voltak és kilenc óra előtt a követségen. Simán ment minden. Mindkét lánynak furcsa volt, hogy hivatalos ügyet magyarul intéznek és magyarul kell válaszolni és magyarul kell az anyja nevét mondani (Szula Krisztina Braun-t mondott először), de gondolom megértették az ügyintézők, hiszen mindkettő már tizenkét éve itt él, és persze itthon magyarul beszélünk, de mindenhol máshol angolul. Gond nélkül elintéztek mindent és legközelebb tíz év múlva kell ezzel foglalkozniuk.
Debi épp tegnap reklamált, hogy ő is most csináltatta meg az útlevelét, de 2033-ban jár le. Az nem is tíz év, csak kilenc. Kíváncsi vagyok a lányoknak milyen dátum szerepel majd a lejárati dátumnál.
A szakácskönyvet, amit nemrég nekik készítettem, egyelőre forgatják, nézegetik, olvasgatják. Debi a képeket nézegeti benne, Aisa bekarikázta, amit ő is meg tud majd csinálni, Szula, mivel nagy részt együtt készítettük a képeket, egyelőre csak az asztalon tartogatja. Debi tegnap sms-t küldött, hogy ha majd lesz időm csinálok neki rántotthusit anyaszottyos krumplival? Hát persze, mondtam, és este mikor beugrott munka után, már azzal vártam. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése