Utolsó nap Magyarországon, barátokkal

Egy óra körül értünk a Kelenföldi pályaudvarra, a vonat jó fél órát késett egy sajnálatos baleset miatt ami az előző, vagy a reggeli járatnál történt. Agárdnál elgázoltak egy embert és a helyszínelés miatt lelassították a következő vonatokat. A lassú szakaszoknál alig volt légmozgás, nagyon meleg volt. 

Aisa elaludt, Szula hol ide hol oda ült, hogy ne süssön rá a nap (ugyanis mindig az ő oldalán süt a nap :D). Végül Kelenföldnél úgy döntöttem, hogy ez sincs messzebb az Allee-tól mint a Déli, de lagalább nem aszalódunk tovább a vonaton, így leszálltunk és kerestünk egy taxit.  Meg sem ismertem a Kelenföldi részt

ahogy a vonatról leszálltunk, teljesen modern felújított, de mégis ott volt a régi, lerobbant állomás épülete, amire emlékeztem még gyerekkoromból. Persze már használaton kívül, de még állt. Emlékszem itt szálltunk le mindig amikor a balatoni nyaralásból hazajöttünk. Akkor már kevesebb lelkesedéssel cipeltem apám horgász cuccait a nővérem meg a botokat. Innen gyorsabban eljutottunk a Közvágóhídra ahonnan aztán a HÉV vitt minket vissza Soroksárra. A lepusztult állomás épülete azonban annyira beleégett az emlékeimbe, hogy mellette elhaladva bevillantak pillanatok, érzések, hangulatok a gyerekkoromból.

A taxis bepakolta a cuccainkat a csomagtartóba és kedvesen csevegni kezdett, nyaralásból jöttünk? Mennyi ideig voltunk a Balatonon? Két napig, mondtam és kissé felvonta a szemöldökét. Nem magyarázkodtam, de biztos elgondolkozott, hogy mi a csudát cipeltünk le két napra abban a négy bőröndben. Az Allee-ban megebédeltünk és az Intersparban bevásároltam Debikének mindenféle diabetikus finomságot, amit nálunk nem lehet kapni. Például Szamos marcipán csokikat édesítőszerrel, vagy Győri édes kekszet, Piros mogyorós csokit és finom csokis kekszeket. Ezek mind diabetikusak voltak. Érdekes, hogy nálunk nem olyan népszerű, nincs olyan választék.

Andi, a gyerekkori barátnőm jött értünk és vitt minket le Szigethalomra, ahol a családjával élnek. Ott töltöttünk a délutánt, az éjszakát, és hajnalban ő vitt ki minket a repülőtérre.

Andihoz közel negyvenöt éves barátság fűz, nagyon erős a kapocs közöttünk.  Imádom a családját, az első

Andi és én (Merci fotója)

lánya Szimonetta egy nappal később született mint Debike, ugyanabban a kórházban, ugyanabban a kórteremben töltöttük a szülés utáni napokat. Mercike, aki Szulánál egy évvel idősebb, hihetetlenül empatikus, meleg szívű, rögtön kérdésekkel halmozott el, megölelt, hogy vagyunk, hogy viseljük a megváltoztathatatlant? Fotókat készített rólunk Andival és a két apró ikerlánya, Andi unokái ott futkorásztak az udvaron körülöttünk. Aisánál egy évvel idősebbek Andi ikrei, Leonetta és Imelda, bár csak Imeldával találkoztunk és a barátnőjével, de az a magabiztosság és gondoskodás ahogy a két kis unokahúgát kezelte, példaértékű volt. Atika érkezett meg utoljára aki Andi ötödik “csemetéje” és véletlenül fiú :D Magasabb már mint az apja, és a barátnőjével érkezett haza este. Mindenki nagyon barátságos és figyelmes volt velünk, Attila (Andi férje) grillezett, rengeteget beszélgettünk a fáradtságom ellenére majdnem éjfélig. Szula már délután lepihent de Aisa velünk volt sokáig és igyekezett a kérdésekre válaszolni, és minden tiszteletem az övé mert tudom, hogy nagyon nehéz volt magyarul beszélni, anélkül, hogy sok kifejezést angolul mondott volna, ahogy itthon szokta. Hiszen ő már több időt töltött itt Angliában mint otthon. De bátor volt és igyekezett jól szerepelni ebben a nagy családban. 

Andival még sokáig beszélgettünk, jólesett a figyelmessége, a gondoskodása, és jó volt, hogy valakivel beszélhetek, aki ismer, aki megért, aki tudja milyen vagyok, lehetek az, aki vagyok.

Megbeszéltük, hogy valamikor ősszel visszajövök és még együtt töltünk egy kis időt.

Hajnal négykor keltünk, összekaptuk magunkat, Andi kivitt a reptérre, ami nagyjából negyven percre volt. Nyolckor landoltunk Angol idő szerint és egyáltalán nem éreztem a hőmérséklet különbséget, talán egy picit szelesebb volt. 

Még előző nap jött Debikétől egy üzenet, ráérünk-e augusztus nyolcadikán? Pont Andiékkal diskuráltunk és gyorsan válaszoltam, hogy persze, ráérünk, de nem volt idő gondolkozni azon miért is kérdezi. Reggel Aisa kérdezte, hogy láttam-e amit Debike küldött.

Úgy döntöttek egy rövid kis ceremóniával összeházasodnak, majd később lesz egy nagyobb esküvői buli, ahová azok is eljönnek, akik most nem tudnak, mivel ezen a rendezvényen összesen tíz ember vehet részt. Remélem csodás idő lesz, bár Cockington minden évszakban gyönyörű. 

Sunny a kutyánk boldogan fogadott minket, bár az elmúlt héten sem volt rossz dolga, mert Debike és Dan mindent megtett, hogy jól érezze magát. Délután ők is átjöttek, meséltünk, meséltek. Debi végigkóstolta az összes csokit és rögtön megnézte a Mikrobi című DVD-t amit még Andi rendelt meg nekünk.

Jó volt otthon, jó itthon.

(Két nap múlva persze visszatért a szénanáthám :/ )

Ilyen szép Debikém most ( Az Instagram profiljáról loptam le :P )