Bp.4 Meki “vigyed” és New York kávéház

 A reggeli zuhé, csattogott dörgött és ömlött, én élvezettel hallgattam és néztem a nyári záport. Még

vizesek voltak a járdák, esegetett mikor elindultunk. Azt terveztük, hogy ma elmegyünk az Operaházhoz, megnézzük milyen műsor van este, mert a lányok szerettek volna szépen felöltözve valami különleges élményt szerezni az Opera falai közt. Ez sajnos nem jött össze, mivel este balett volt, ami nem lett volna nagy baj, de egyetlen páholy volt eladó (4 ülőhelyet kellett volna egyszerre megvenni) ami közel nyolcvanezer forint lett volna, így készítettek néhány fotót és elindultunk az Ó utca 6 felé, ahol Tibi gyerekkorának egy izgalmas és emlékezetes korszakát töltötte Marcsa és Rózsi nénivel, a két idős rokonnal. Az ódon körfolyosós házba csak bekukkantani tudtunk, belseje már felújítva, csöppet sem hasonlít a régi udvarra, a poroló helyén a nejlon otthonkás, fogatlan házmesterné helyett egy hófehér nimfa kelleti magát, alig ruhában. 

Debi kérte, hogy hozzunk egy pici doboz majonézt az itteni mekiből, mert az persze nem ugyanaz mint itt, és még emlékszik az ízére. Mondtam neki, hogy miért ne hozzak inkább egy tubus Univer majonézt, hiszen a mekiben is azt adják, de ő ragaszkodott a mekishez szóval bementünk az Oktogonnál és rendeltünk egy sajtburger menüt. Megszoktam, hogy régen odavágtak néhány doboz majonézt vagy ketchup-ot ha kértünk de már változott a világ. A kiadásnál jöttem rá, hogy nem kértem külön hozzá majonézt. Mondtam a kislánynak, hogy kaphatnék egy dobozosat? Azt mondta, de azt ki kellett volna fizetnem. Kifizetem, persze, csak elfelejtettem, válaszoltam. Akkor kivett egy kis doboz majonézt, körülnézett és a tenyere alatt odatolta elém. “Vigyed” intett a fejével, hogy minél gyorsabban tűnjek el az ingyen majonézemmel.

:D Remélem Debike értékeli majd, hogy micsoda kalandok árán szereztem meg a magyar mekis majonézt.

Este aztán szépen felöltöztünk, a lábunkat szúnyogriasztóval a nyakunkat parfümmel szórtuk be, hívtunk egy taxit és elindultunk a New York kávéház felé.k Abban reménykedtünk, hogy bejutunk anélkül hogy asztalt foglaltunk volna. A taxiban a lehúzott ablakoktól a huzatban konkrétan éreztem a lábam felől érkező gázolajszagot és el sem tudtam képzelni mit gondol rólunk a taxis. 

Tíz percet sem kellett várnunk a NY Kávéház bejáratánál, máris kaptunk asztalt, de sajnálatos módon valahol a bejárat mellett egy üvegvitrinnél, ahonnan se az élőzenét, se a gyönyörű épületbelsőt nem láthattuk. Így szóltam hogy inkább várunk még, de szeretnénk közelebb kerülni a zenéhez, szóval valami jobb helyet szeretnénk. Tíz perc múlva már ott is ültünk az egyik asztalnál ahonnan jól lehetett hallani a cigányzenét, vagy később a zongoraszót. A lányok nagyon élvezték és én is természetesen. Negyvennégy évet éltem ebben a városban és még soha nem jutottam el ide. Persze a vendégek kilencven százaléka turista volt most is, minket is angolul szólítottak meg, mi pedig magyarul válaszoltunk. A turisták nagy része nem érezte a hely különlegességét és nem tisztelték meg annyival, hogy úgy öltözzenek fel, ahogy ez a miliő megköveteli. Farmerben, rövidnadrágban, flipflop-ban mintha strandra mennének.Volt olyan”hölgy” aki úgy ült le hogy maga alá húzta az egyik lábát :D 

De mi aztán megadtuk a módját, olyan elegánsak voltunk, hogy néha rácsodálkoztam a tükörképemre, hogy ki ez a csinos, középkorú dáma, és rájöttem, hogy én vagyok :D És persze a lányok tényleg gyönyörűek voltak. Ittunk, ettünk, fotókat készítettünk és hallgattuk a hangulatos hegedűszót, cimbalmot vagy zongorát. (Persze a zongora a szünetekben volt, és nem élőzene, de az onnan, ahol ültünk nem látszott). Tényleg csodás volt és baromi drága, de megérte az élményt és azt hogy a lányaim csillogó szemmel, boldogan ülnek az asztalnál és úgy beszélgetnek mintha valami  tizenkilencedik századból idecsöppent hölgyek lennének.

Majdnem éjfél volt mire hazaértünk. Ma szerencsére nem csíptek meg minket a szúnyogok. Ez volt az utolsó napunk Budapesten. Holnap irány Balatonlelle!