Bizonytalan vagyok… Vagy mégsem?

A munkakeresésem napjai lassan már szappanoperába illő fordulatokat hoznak, de persze inkább én csavarok mindig egyet az egyébként már unalmassá rágott csontomon. Két erős fájdalomcsillapító (amit direkt a talpamra kaptam) és egy átforgolódott éjszaka után, reggel végül úgy döntöttem, hogy mégsem folytatom a panziós munkát. Nem szeretném sem az én sem az ő idejüket rabolni, mert tudom, hosszú távon ez nem fog működni. Persze egy nap munka után ez kissé könnyelműség részemről, de legalább most tisztában vagyok azzal, hogy a lábam miatt nem fogok tudni se takarítói, se ápolói, se szobalány munkát végezni. Legalábbis ami 4-5 óra folyamatos mászkálást, lépcsőzést, egyhelyben állást jelent. Sajnos azonban mióta munkát keresek nem találtam olyan állást, amely kapcsolatos az autóvezetéssel. Legalábbis ami személygépkocsi vagy legfeljebb mikrobusz vezetését jelentené. 

A kettővel ezelőtti posztomban leírt almafás hasonlatot még tartom az Über ételfutárkodással kapcsolatban, de jelenleg ez az egyetlen amit azonnal el tudok kezdeni. Kiszámoltam, ha napi öt órát dolgozom hetente legalább öt alkalommal, az nagyjából megfelel az elképzeléseim szerinti heti fizetésnek. A támogatással kapcsolatban még beszélnem kell az egyik kapcsolattartóval, hogy amennyiben újra felveszem a magánvállalkozói státuszt és jelentem a havonta megkeresett összeget, úgy kapok-e kiegészítést, hogy fizethessem a ház bérleti díját. Én ebben az egész magánvállalkozósdiban  csak az adminisztrációt utálom, amikor ki kell számolni, mennyit kerestünk és ezekhez képest befizetni az adót illetve a társadalombiztosítást. De szerencsére van egy okos, magánvállalkozó húgom, mint ahogy eddig is néhányszor, talán ezután is fog segíteni. 

Itt tartok. 

Ma négy és fél órát dolgoztam a légkondicionált autómban - kint 31 fok volt ami itt dögmeleg - de meg sem éreztem. Egy szimpla hétköznap délután az emberek rendelnek innen-onnan ezt-azt, többnyire vásárolnak, Tesco-ban, Co-op-ban, nagyobb élelmiszer áruházakban. Rendben, néha fel kellett cipelnem az emeletre két nehéz szatyrot, de túléltem. Fél négyig öt, minimálbéres munkaórának megfelelő összeget kerestem. Persze ebből még le kell vonni a benzinköltséget, de nem fáj a lábam és még csak meg sem izzadtam. Szeretek vezetni. 

Igazatok van ha most a homlokotokat fogva felnevettek. 

Az egyetlen ember, akitől ha olykor megkérdeztem, hogyan döntsek - és bármit is mondott természetesen az ellenkezőjét csináltam, de legalább tudtam, hogy akárhogy is lesz, Ő mellettem áll - meghalt. Sokat beszélgetek vele a fejemben és olykor hallom, hogy azt mondja “már megint kapkodsz!”