Vihar a biliben

 Az egyik nap úgy döntök, hogy nekivágok újra az Über eats ételfutárkodásnak, hiszen akkor a magam ura vagyok, bármikor szabadságolhatom magam és senkinek nem tartozom elszámolással. Viszont a munka, és ezzel egyenesen arányosan a bevétel is ahhoz hasonlatos, mint amikor néhány almát próbálsz elérni a fán és ugrálva, nagy nehezen egyet kettőt le is tudsz szedni, de amikor már elfáradtál és megelégelted hogy ugrabugrálsz, egyszer csak hullani kezd tömegével az alma, és azt sem tudod melyiket kapd fel hirtelen. De ez az almafa néha ad gyümölcsöt, néha nem. Én pedig válogatós is vagyok, mert nem megyek olyan helyre, ahol nem lehet büntetlenül megállni, vagyis fennáll a veszélye, hogy ha öt percre beugrasz a Greggs-be a főutcán a tilosban (mert máshol nincs hely) pont abban az öt percben jár arra a parkolóőr és amikor kijössz már messziről látod a sárga csomagot a szélvédődön virítani. Nos, a végelszámolás az lesz, hogy egy öt fontos fuvarért 35 font büntetést fizettél. Ezért ilyen helyeket el sem fogadok. De mégis…szabadság.

Aztán másnap úgy döntök,  inkább elszegődnék valahová éhbérért, de legalább fix lenne az éhbér és fix a munkaidő, nem egész nap készenlétben állni a megfelelő fuvarra várva. Ilyenkor nekiugrok az Indeed-nek, a Jobsearch-nek a Glassdoor-nak és küldöm a jelentkezéseket, töltöm az online kérdőíveket, teszteket stb. 99 százaléka nem sikerül. Miért? Nem tudom. Ekkor a nullára értékelem magam, az önbecsülésem a béka segge alá száll még néhány centivel. Arra gondolok, Tibi bárhová jelentkezett, kellett. Postás? Gyere fiam! Buszsofőr? Már alig vártunk! Pedig ezek nem olyan munkák mint a takarító, vagy a szállodai szobalány… Mindenhol meg is állta a helyét. A postai munka csak azért nem működött mert nem tetszett neki, hogy minden reggel egy-két órát a válogatással kell kezdeni az elosztóközpontban. Neki ez túl nyomasztó volt, csak az számított, hogy kint lehessen a levegőn, járhassa az utakat. Én postásnak sem lennék jó, mert visszajött a jelentkezésemre, hogy nem mentem át a teszten. Nem mintha annyira vágytam volna erre a munkára, de legalább jól fizető, és a megbecsült munkák egyike közé tartozik. Buszsofőr nem lennék. Tibi pedig mindig azzal példálózott, hogy olyan sok nő vezet emeletes buszokat, simán. Nekem nem a vezetéssel lenne a bajom, hanem elsősorban a felelősséggel, hogy a mögöttem lévő emberek épségben megússzák az utat, legfőképp, senki ne álljon le velem vitatkozni, veszekedni ha nem tetszik neki valami. Azt én nehezen kezelem, ez van. Drága anyukám ha jól seggberúgott volna, talán lett volna belőlem valaki, és most nem aggódnék, hogy takarítónak is jó legyek valahol. 

Baromi rosszul alszom, hullámvölgyek követik egymást, folyton ezen jár az agyam, nem tudok kiszállni. 

Tegnap felhívott egy valaki valahonnan. Már azt sem tudtam mikor jelentkeztem. Azt kérte, ha tudok, délután ugorjak be és beszéljünk a takarítói állásról. Jó. Kiderült, hogy öt percre van tőlünk gyalog. Egy kis panzióféle. Torquay-ban sok a nyelviskola. Nagy biznisz idehozni a tizenéves, spanyol, francia, lengyel, gyerekeket, hogy angolul tanuljanak néhány hétig. Persze őket el is kell szállásolni valahol. Sok, kisebb szálloda ezt a lehetőséget aknázza ki. Leszerződnek a nyelviskolákkal és szinte egész évben ki tudják adni a nyolc-tíz szobájukat. Biztos bevétel.

Ez a hotel is ilyen. A munkaidő naponta két, három óra, reggelente. Ha azt akarom, ebből legalább húsz óra legyen akkor egész héten, minden délelőtt a takarítás lesz a dolgom. Ennek jó és rossz oldala is van. Fél kilenctől délig gyorsan eltelik az idő, a kutyasétáltatást előtte is meg tudom oldani, de nem kell egész nap magára hagynom szegényt. A délutánom szabad. Minden nap. A délelőttöm foglalt, minden nap. Autót nem kell használnom hiszen tényleg öt perc gyalog a panzió. 

A pasas azt mondta, szombaton még jön hozzá két hölgy és majd akkor dönt, kinek adja a munkát. Vasárnapig felhív. Ahogy ezt mondta, azonnal arra gondoltam, nem vagyok azért elsőre olyan szimpatikus neki, hiszen akkor nem említette volna a másnapi két hölgyet, hanem azonnal megbeszéltük volna, mikor kezdek, satöbbi. Ez egy kicsit elvette a kedvemet az egésztől. Tudom, hülyeség, mert a portörléshez, porszívózáshoz, ágynemű kicseréléshez nem kell, hogy két kézzel kapkodjanak utánam, de engem tessék nagyon akarni, ha már…  12 éve, mikor idejöttünk és jelentkeztem a Rainbow hotelbe szobalánynak, aggódtam a nyelvtudásom (hiánya) miatt. Debi akkor megjegyezte, mit kell egy szobalánynak fordítania a párnán kívül? :P Akkor viccesnek tűnt, de most, hogy három évig elszigetelve éltem az emberektől és csak a gyógyszertárban vagy a nővérekhez - akik Tibit látogatták - beszéltem angolul, újra úgy érzem, nem jut semmi az eszembe, nem értek jól dolgokat, akár a kezdetek kezdetén. 

Ezen gondolkoztam egész este, nehezen aludtam el. Azt gondoltam, ha felhív inkább azt mondom, köszi de inkább mégsem. Nemcsak a büszkeségem miatt, hanem  azért, mert hét napból hétszer jelen kell lennem a munkahelyemen. Minden ami számomra a reggelt jelenti (hiszen reggeli ember vagyok) áttolódik délutánra. Aztán arra gondoltam, máshol nem kellek, ez van, most ezt kell választanom. Legalább meg kell tudjam, hogy mint egyetlen takarító egy panzióban hogy fognak kezelni és főleg, hogy kezelem majd a minden délelőttös elfoglaltságot.

Ilyen vacak helyen tűnödöm az életemen… :P