Utolsó nap Magyarországon, barátokkal

Egy óra körül értünk a Kelenföldi pályaudvarra, a vonat jó fél órát késett egy sajnálatos baleset miatt ami az előző, vagy a reggeli járatnál történt. Agárdnál elgázoltak egy embert és a helyszínelés miatt lelassították a következő vonatokat. A lassú szakaszoknál alig volt légmozgás, nagyon meleg volt. 

Aisa elaludt, Szula hol ide hol oda ült, hogy ne süssön rá a nap (ugyanis mindig az ő oldalán süt a nap :D). Végül Kelenföldnél úgy döntöttem, hogy ez sincs messzebb az Allee-tól mint a Déli, de lagalább nem aszalódunk tovább a vonaton, így leszálltunk és kerestünk egy taxit.  Meg sem ismertem a Kelenföldi részt

ahogy a vonatról leszálltunk, teljesen modern felújított, de mégis ott volt a régi, lerobbant állomás épülete, amire emlékeztem még gyerekkoromból. Persze már használaton kívül, de még állt. Emlékszem itt szálltunk le mindig amikor a balatoni nyaralásból hazajöttünk. Akkor már kevesebb lelkesedéssel cipeltem apám horgász cuccait a nővérem meg a botokat. Innen gyorsabban eljutottunk a Közvágóhídra ahonnan aztán a HÉV vitt minket vissza Soroksárra. A lepusztult állomás épülete azonban annyira beleégett az emlékeimbe, hogy mellette elhaladva bevillantak pillanatok, érzések, hangulatok a gyerekkoromból.

A taxis bepakolta a cuccainkat a csomagtartóba és kedvesen csevegni kezdett, nyaralásból jöttünk? Mennyi ideig voltunk a Balatonon? Két napig, mondtam és kissé felvonta a szemöldökét. Nem magyarázkodtam, de biztos elgondolkozott, hogy mi a csudát cipeltünk le két napra abban a négy bőröndben. Az Allee-ban megebédeltünk és az Intersparban bevásároltam Debikének mindenféle diabetikus finomságot, amit nálunk nem lehet kapni. Például Szamos marcipán csokikat édesítőszerrel, vagy Győri édes kekszet, Piros mogyorós csokit és finom csokis kekszeket. Ezek mind diabetikusak voltak. Érdekes, hogy nálunk nem olyan népszerű, nincs olyan választék.

Andi, a gyerekkori barátnőm jött értünk és vitt minket le Szigethalomra, ahol a családjával élnek. Ott töltöttünk a délutánt, az éjszakát, és hajnalban ő vitt ki minket a repülőtérre.

Andihoz közel negyvenöt éves barátság fűz, nagyon erős a kapocs közöttünk.  Imádom a családját, az első

Andi és én (Merci fotója)

lánya Szimonetta egy nappal később született mint Debike, ugyanabban a kórházban, ugyanabban a kórteremben töltöttük a szülés utáni napokat. Mercike, aki Szulánál egy évvel idősebb, hihetetlenül empatikus, meleg szívű, rögtön kérdésekkel halmozott el, megölelt, hogy vagyunk, hogy viseljük a megváltoztathatatlant? Fotókat készített rólunk Andival és a két apró ikerlánya, Andi unokái ott futkorásztak az udvaron körülöttünk. Aisánál egy évvel idősebbek Andi ikrei, Leonetta és Imelda, bár csak Imeldával találkoztunk és a barátnőjével, de az a magabiztosság és gondoskodás ahogy a két kis unokahúgát kezelte, példaértékű volt. Atika érkezett meg utoljára aki Andi ötödik “csemetéje” és véletlenül fiú :D Magasabb már mint az apja, és a barátnőjével érkezett haza este. Mindenki nagyon barátságos és figyelmes volt velünk, Attila (Andi férje) grillezett, rengeteget beszélgettünk a fáradtságom ellenére majdnem éjfélig. Szula már délután lepihent de Aisa velünk volt sokáig és igyekezett a kérdésekre válaszolni, és minden tiszteletem az övé mert tudom, hogy nagyon nehéz volt magyarul beszélni, anélkül, hogy sok kifejezést angolul mondott volna, ahogy itthon szokta. Hiszen ő már több időt töltött itt Angliában mint otthon. De bátor volt és igyekezett jól szerepelni ebben a nagy családban. 

Andival még sokáig beszélgettünk, jólesett a figyelmessége, a gondoskodása, és jó volt, hogy valakivel beszélhetek, aki ismer, aki megért, aki tudja milyen vagyok, lehetek az, aki vagyok.

Megbeszéltük, hogy valamikor ősszel visszajövök és még együtt töltünk egy kis időt.

Hajnal négykor keltünk, összekaptuk magunkat, Andi kivitt a reptérre, ami nagyjából negyven percre volt. Nyolckor landoltunk Angol idő szerint és egyáltalán nem éreztem a hőmérséklet különbséget, talán egy picit szelesebb volt. 

Még előző nap jött Debikétől egy üzenet, ráérünk-e augusztus nyolcadikán? Pont Andiékkal diskuráltunk és gyorsan válaszoltam, hogy persze, ráérünk, de nem volt idő gondolkozni azon miért is kérdezi. Reggel Aisa kérdezte, hogy láttam-e amit Debike küldött.

Úgy döntöttek egy rövid kis ceremóniával összeházasodnak, majd később lesz egy nagyobb esküvői buli, ahová azok is eljönnek, akik most nem tudnak, mivel ezen a rendezvényen összesen tíz ember vehet részt. Remélem csodás idő lesz, bár Cockington minden évszakban gyönyörű. 

Sunny a kutyánk boldogan fogadott minket, bár az elmúlt héten sem volt rossz dolga, mert Debike és Dan mindent megtett, hogy jól érezze magát. Délután ők is átjöttek, meséltünk, meséltek. Debi végigkóstolta az összes csokit és rögtön megnézte a Mikrobi című DVD-t amit még Andi rendelt meg nekünk.

Jó volt otthon, jó itthon.

(Két nap múlva persze visszatért a szénanáthám :/ )

Ilyen szép Debikém most ( Az Instagram profiljáról loptam le :P )

Balaton 2. Ültünk a mólón és néztük…

 Reggel úsztam egyet a medencében, ha már itt volt, majd egy gyors reggeli után lementünk a partra. Mivel mi valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy tíz percig nem tudunk egyhelyben ülni, egyáltalán nem volt meglepetés hogy miután kibéreltünk három napágyat, ernyővel, néhány “akkor és most” fotót készítettünk, bementünk a vízbe picit pancsolni és a két lány megevett egy-egy IcenGo-t (ami nekik is a régi időket idézte) felpattantunk és újra sétáltunk erre-arra. Apró ajándékokat vettünk az itthon maradottaknak aztán magunknak is.

Este Aisával lesétáltunk a mólóhoz. Szula otthon maradt, picit elfáradt és nagyon melege volt. Milliónyi árvaszúnyog egyszerre röppent föl amikor a kikötő melletti nádashoz léptem, hogy letépjek egy nádszálat. Szerencsére a zöld szúnyogok csak idegesítőek, nem olyan vérszívók mint akiknek csíkos a gatyájuk. Leültem a móló szélére és nádvitorlást hajtogattam ahogy Tibi mutatta az egyik FB posztjában. Harmadszorra sikerült. A nap már lement és minden piros és narancssárga fényben úszott, hattyúk közeledtek a nádas egyik oldaláról amikor a kis üvegcséből beleszórtam a nádvitorlásba Tibi hamvait. Persze azonnal elsüllyedt, de nem baj. A víz alatt ott hajladozott a nádvitorlás a rakományával. Tibi ide is tartozott, ez is az egyik boldog hely volt számára, ahová vissza akartam hozni, hogy a része maradjon örökké.

Nem úgy terveztük, de visszafelé a mólóról megálltunk újra a szabadtéri színpadnál mert olyan jó nyolcvanas évekbeli számokat játszottak, amelyek többségét biztos hogy azóta nem is hallottam. Muszáj volt megállni, venni egy málnasört (nem volt jó) aztán venni egy Cuba Libre-t (az jó volt, Tibi is szerette, legalább egyszer :D) Aztán csak beszélgettünk, vagyis én kommentáltam minden szám mellé, mikor hallottam, milyen sztori volt hozzá. Végül felálltunk és magabiztosan csatlakoztunk a táncolókhoz ( három kisgyerek és néhány felnőtt a távolban akik mindenre rokiztak :P) De nem baj. Korda Gyuri bácsi énekelte a reptért mi pedig csápoltunk és ugráltunk mint a gyerekek. Majd jött a Száguldás Porshe Szerelem, ezt követte a Repül a bálna, de előtte még a Da Da Da ami nem túl bonyolult szövegével és ritmusával belopta magát Aisa szívébe is. Aztán bementünk a vécére ahol vicces feliratokat olvastunk, majd hazamentünk.

Balaton 1. Időutazás

 Nem panaszkodom, hiszen gyerekkoromban fittyet hánytam a ragacsos műbőr vonatülésekre, a szerelvényekben rekedt fülledt, cigarettaszagú melegre, amit csak a két oldalt kinyitott ablakok (ha volt egy erős ember a kocsiban) tudtak kisöpörni… De utaztunk végre nyaralni! Le a cipőt és végigkönyököltem az utat az ablakon lógva, hogy anyám alig tudta lesikálni a karomról és az államról később a fekete, olajos koszt. Nem is lett volna balatoni vonatozás ha ezek közül legalább egy nincs jelen.

 De ott volt a nehezen lehúzható ablakok mellett a fülledt meleg. A bőrüléseket már kicserélték, a kocsikba persze még fel kell mászni, magunk után rángatva a húsz kilós bőröndöt. Gyorsan leértünk Lellére és tíz perc múlva már a szállásunknál voltunk, amit direkt úgy választottam, hogy ne kelljen sokat gyalogolni. 

Az állomás egyik oldalán kezdődött Lelle kis központja, ahol árusok, éttermek ölelték körül a tér közepén lévő kis szökőkutat. Innen tíz percre van a strand és a kikötő. A sínek másik oldalán egy kisbolt (jajj imádtam a gumicumit és a kis csokikat a magyar várakkal, a Negró cukorkát amit csak ilyen kispiszkosokban lehet kapni)l

Alig öt perc gyaloglás alatt a szállásunkon voltunk. Egy U alakú három emeletes társasház, udvarán szép kis medencével, fákkal. A kis lakás az első emeleten volt, és itt sem csalódtam, a retró érzés megvolt az apró konyha berendezése illetve a csapott tetős szoba, amelynek az összes berendezése egy tévé, egy polc és egy kinyitható kanapé volt, mellette apró éjjeliszekrénnyel. A kanapé mögött egy nagy szivacs, és ez volt a négy személyes szállásból két személy hálóhelye. Nem volt egyébként rossz, én kényelmesen aludtam a földön, Aisával a jobbomon. Szula aludt a kanapén, ő szegény panaszkodott, hogy nagyon kényelmetlen, így másnap inkább összecsukott állapotban hagyta. A szekrényekben ilyen-olyan ágyneműk - jóleszezapöstinépeknek :D - de tiszta, jó illatú mindegyik. Wifi és klíma volt és ez a lényeg. Sokat itt úgysem fogunk tartózkodni, gondoltuk és így is lett. 

Dél körül érkeztünk, egy gyors kipakolás után felvettük a fürdőruhát és irány a strand! Nehéz volt odáig eljutni, mert utunkat állta sok-sok érdekesség. A Favágó étteremben ebédeltünk, ahová tizenöt éve néhányszor betértünk, mert Tibi Forma1-et nézett, közben mi ettük a finomságokat. Most is a Forma1 ment a tévében, a lányok készítettek is egy képet a nemrég zsákmányolt “Tibor” feliratú karkötőjükkel. Isteni rablóhúst ettünk salátaágyon, és cukormentes, őszibarackos jeges teát ittunk hozzá. 

Később, amikor eljutottunk a strandra, megmártóztunk az opálosan kék vagy zöld vízben. A lábujjaim alatt az ismerős balatoni homok süppedt be minden lépésemnél, az elsőre felszisszenős hideg víz néhány perc múlva langyossá szelídült. Olyan érzés volt, mint amikor beleszagolsz egy régi parfümös üvegcsébe és olyan emlékek, érzések tolulnak hirtelen fel, amire azt hitted, soha nem fognak visszatérni. Elővillantak gyerekkori, majd lánykori emlékeim, hiszen ott szemben a dombok, hegyek, a színek ugyanazok mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. 

Vettünk főtt kukoricát a bicaját unottan tologató, orrpiercinges kislánytól. Látszott rajta, hogy baromira unja az egészet, teljes mértékben egyetértettem. A balcsi parton nyaralni kell, és nem dolgozni. Visszaemlékeztem a fehér köpenyes bácsikra akik tolták a triciklijüket és hol fagyit kiáltottak, hogy pedig azt, hogy “Itt a friss meleg főtt kukorica!”.

Este a Lelle Caffe és Étterem teraszán vacsiztunk, és nem kellett hosszasan rábeszélni minket egy Aperol spritz nevű italra ami narancslikőr és prosecco keveréke. Nagyon kedves volt a felszolgáló lány aki ajánlotta, közvetlen, barátias volt a hangulat. Szulával ezt kértünk, Aisa pedig Lime limonádét de mivel kicsit irigykedett ránk, kértünk egy vodkát is hozzá. 

Őszintén szólva, egész magyarországi itt tartózkodásom alatt azt élveztem a legjobban, hogy végre nem makogok, nem keresem a szavakat, nem kell kijavítaniuk a lányoknak ha valamit rosszul mondok. Jó volt, igazán jó volt magyarul szépen beszélni, és valószínűleg ez is volt az oka annak, hogy a reakciók is kedvesek voltak (most nem csak az éttermekről beszélek). Ha mindig hozzátesszük, hogy “kérem” “köszönöm” “legyen olyan kedves” esetleg egy mosoly kíséretében, akkor a válasz is hasonlóan kedves. Tudom, könnyű ezt így mondani, amikor az ember nyaral és nem a napi robot és gondok súlya nyomja, de azok az emberek, akik itt vagy Budapesten is kedvesek voltak velünk, a munkájuk végző, itt élő emberek voltak. 

Szula és Aisa is megjegyezte, hogy nagyon örül, hogy ennyi kedvességet tapasztaltak ez alatt a hét alatt. Nekik is nagyon sokat számít, hogy éreznek, mit gondolnak a szülőhazájukról. (Csak azok a hülye szúnyogok ne lennének :D)

Később találkoztunk Tibi testvérével, Zsuzsival és családjával, akik szintén Balatonon töltötték a hétvégét.

Kisétáltunk a mólóhoz és megcsodáltuk a naplementét, ami igazán giccses volt. Tibi valószínűleg ötezer tök egyforma képet készített volna :)

A sétány melletti szabadtéri színpadról szólt a zene, és véletlenül pont Tibi egyik kedvenc száma szólt mikor arra sétáltunk. Fluor Tomitól a “Mizu, mizu, mizu”című szám, amivel a világból ki lehetett kergetni, de Tibi nagyon szerette.  

A ház udvara tele volt fecskefészkekkel :)

Bp.4 Meki “vigyed” és New York kávéház

 A reggeli zuhé, csattogott dörgött és ömlött, én élvezettel hallgattam és néztem a nyári záport. Még

vizesek voltak a járdák, esegetett mikor elindultunk. Azt terveztük, hogy ma elmegyünk az Operaházhoz, megnézzük milyen műsor van este, mert a lányok szerettek volna szépen felöltözve valami különleges élményt szerezni az Opera falai közt. Ez sajnos nem jött össze, mivel este balett volt, ami nem lett volna nagy baj, de egyetlen páholy volt eladó (4 ülőhelyet kellett volna egyszerre megvenni) ami közel nyolcvanezer forint lett volna, így készítettek néhány fotót és elindultunk az Ó utca 6 felé, ahol Tibi gyerekkorának egy izgalmas és emlékezetes korszakát töltötte Marcsa és Rózsi nénivel, a két idős rokonnal. Az ódon körfolyosós házba csak bekukkantani tudtunk, belseje már felújítva, csöppet sem hasonlít a régi udvarra, a poroló helyén a nejlon otthonkás, fogatlan házmesterné helyett egy hófehér nimfa kelleti magát, alig ruhában. 

Debi kérte, hogy hozzunk egy pici doboz majonézt az itteni mekiből, mert az persze nem ugyanaz mint itt, és még emlékszik az ízére. Mondtam neki, hogy miért ne hozzak inkább egy tubus Univer majonézt, hiszen a mekiben is azt adják, de ő ragaszkodott a mekishez szóval bementünk az Oktogonnál és rendeltünk egy sajtburger menüt. Megszoktam, hogy régen odavágtak néhány doboz majonézt vagy ketchup-ot ha kértünk de már változott a világ. A kiadásnál jöttem rá, hogy nem kértem külön hozzá majonézt. Mondtam a kislánynak, hogy kaphatnék egy dobozosat? Azt mondta, de azt ki kellett volna fizetnem. Kifizetem, persze, csak elfelejtettem, válaszoltam. Akkor kivett egy kis doboz majonézt, körülnézett és a tenyere alatt odatolta elém. “Vigyed” intett a fejével, hogy minél gyorsabban tűnjek el az ingyen majonézemmel.

:D Remélem Debike értékeli majd, hogy micsoda kalandok árán szereztem meg a magyar mekis majonézt.

Este aztán szépen felöltöztünk, a lábunkat szúnyogriasztóval a nyakunkat parfümmel szórtuk be, hívtunk egy taxit és elindultunk a New York kávéház felé.k Abban reménykedtünk, hogy bejutunk anélkül hogy asztalt foglaltunk volna. A taxiban a lehúzott ablakoktól a huzatban konkrétan éreztem a lábam felől érkező gázolajszagot és el sem tudtam képzelni mit gondol rólunk a taxis. 

Tíz percet sem kellett várnunk a NY Kávéház bejáratánál, máris kaptunk asztalt, de sajnálatos módon valahol a bejárat mellett egy üvegvitrinnél, ahonnan se az élőzenét, se a gyönyörű épületbelsőt nem láthattuk. Így szóltam hogy inkább várunk még, de szeretnénk közelebb kerülni a zenéhez, szóval valami jobb helyet szeretnénk. Tíz perc múlva már ott is ültünk az egyik asztalnál ahonnan jól lehetett hallani a cigányzenét, vagy később a zongoraszót. A lányok nagyon élvezték és én is természetesen. Negyvennégy évet éltem ebben a városban és még soha nem jutottam el ide. Persze a vendégek kilencven százaléka turista volt most is, minket is angolul szólítottak meg, mi pedig magyarul válaszoltunk. A turisták nagy része nem érezte a hely különlegességét és nem tisztelték meg annyival, hogy úgy öltözzenek fel, ahogy ez a miliő megköveteli. Farmerben, rövidnadrágban, flipflop-ban mintha strandra mennének.Volt olyan”hölgy” aki úgy ült le hogy maga alá húzta az egyik lábát :D 

De mi aztán megadtuk a módját, olyan elegánsak voltunk, hogy néha rácsodálkoztam a tükörképemre, hogy ki ez a csinos, középkorú dáma, és rájöttem, hogy én vagyok :D És persze a lányok tényleg gyönyörűek voltak. Ittunk, ettünk, fotókat készítettünk és hallgattuk a hangulatos hegedűszót, cimbalmot vagy zongorát. (Persze a zongora a szünetekben volt, és nem élőzene, de az onnan, ahol ültünk nem látszott). Tényleg csodás volt és baromi drága, de megérte az élményt és azt hogy a lányaim csillogó szemmel, boldogan ülnek az asztalnál és úgy beszélgetnek mintha valami  tizenkilencedik századból idecsöppent hölgyek lennének.

Majdnem éjfél volt mire hazaértünk. Ma szerencsére nem csíptek meg minket a szúnyogok. Ez volt az utolsó napunk Budapesten. Holnap irány Balatonlelle!

Bp.3 Zukkermann Annánál balra

 Szegény Zukkermann Anna, ha tudta volna, hogy egyszer majd útjelzőtáblaként emlegetik a már kissé megsüllyedt, szürke sírkövet, amelyen a neve áll már vagy nyolcvan év óta, nem lett volna túl boldog. Tavaly Tibivel itt jártunk és bár néhányszor jártam már a nagypapája sírjánál, ahol a nagymamája, édesanyja és annak két testvére is nyugszik, mégsem találtam oda elsőre. Tibi meg csak szajkózta, Zukkermann Annánál balra. Szinte el is felejtettem a nevet, de mikor délelőtt besétáltunk a lányokkal a Farkasréti temetőbe és az ismerős úton elbizonytalanodva kerestem a kapaszkodót, megláttam az ormótlan szürke sírkövet, Zukkermann Anna nevével, és azonnal beugrott, hogy persze, ahogy Tibi mondta, itt balra. 

Nos, nem ismerem az Izraelita temető szabályait pontosan, de valószínűleg megbotránkoztak volna, hogy egy apró üvegcséből a közös sír köré szórom Tibi hamvait. A zsidók nem hamvasztanak. Tudjuk, hogy miért nem. Nekem nem volt más választásom, de Tibi is tudta, hogy így lesz és szerencsére nem volt vallásos. A zsidó sírokra nem virágot, hanem egy kavicsot tesznek. Én is hoztam egy kavicsot, innen a tengerpartról, és ráírtam Tibi nevét. Ez került a sírboltra.

Aztán átsétáltunk a keresztény temetőbe, vettünk egy nagy virágot, hogy azt Tibi apukája és a másik nagyszülei sírjára helyezzük. Sajnos nem találtuk meg őket. Próbáltam Tibi testvéreitől valami útmutatást kicsikarni, de ők sem tudták pontosan. Épp temetés zajlott és nem akartuk megzavarni az irodában való kérdezősködéssel.Egyébként ők is csak akkor tudták volna megmondani, ha tudjuk a sírhely számát. De azt senki nem tudta. Így végül, hosszas bóklászás után találtunk egy elhagyatott sírt, amit már láthatóan egy ideje nem látogattak, és rátettük a virágokat.

Az ebédet a Corvin negyed éttermei egyikében költöttük el, én egy sertéspörköltet, a lányok újra Brassóit kértek és isteni volt. Aztán végigmászkáltunk a boltokon, újra Libri természetesen és játékbolt. Szula vett UNO kártyát, én újabb mesekönyvekkel gyarapítottam az unokám könyvtárát, Aisa Avengers képregényt nyomozott. A pláza vécéje csak százforintos érmével működött és mivel én még nem vettem fel pénzt, és a kártyám sem volt nálam, hogy ezt megtegyem, igen nagy gondban voltunk. Végül odamentem a fagyis lányhoz és megkérdeztem, hogy ha veszek fagyit és száz forinttal többet fizetek (telefonnal) akkor tud nekem visszaadni kápé száz forintot, a vécé miatt? “Adok én szívesen száz forintot” válaszolta és újabb piros pont került a képzeletbeli magyar pontozó füzetünkbe. Persze vettem fagyit is, de nem számolt fel többet. Azt mondta, az is elég szégyen hogy egy plázában fizetni kell a vécé használatáért.

Délután értünk jött Robi, Tibi egyik unokatestvére és elvitt minket az otthonába, ahol a családjával él. Később csatlakozott hozzánk Tomi is, Robi ikertestvére. Nekik is vittem Tibi könyvet, és beszélgettünk egy jót.

Este a pesti rakparton sétáltunk de rengetegen voltak, így felsétáltunk a Parlamenthez, még úgysem láttam közelről mióta körülötte felújították a teret. Szétzabáltak minket a szúnyogok és reménykedtem, hogy néha OV is erre jár és ezek a kis vérszívók okoznak neki is hasonló kellemetlenségeket.

Bp 2. Margitsziget, tesók, szúnyogok

 Reggel Szula már az ágy mellett állt és sürgetett, hogy keljünk fel, hogy minél előbb elindulhassunk…bárhová. Kilenc óra sem volt mikor kiléptünk az utcára, de már 28 fok volt. A házak előtt  a bútor és kacatkupacok jelezték, hogy lomtalanítás lesz. Letöltöttük a Budapest Go alkalmazást és vettünk egy 72 órás bérletet, így utazgathatunk - gondoltam - ahová akarunk korlátlanul. A négyes metró, a négyes villamos ott volt a közelben. 

Felszálltunk a villamosra, de még soha nem használtam az alkalmazást és megkérdeztem a vezetőt, hogy mit kell csinálni a telefonon lévő bérlettel. Nem igazán tudta, de egy fiatal lány azonnal megmutatta, hogy működik. Szula megjegyezte később, hogy olyan jólesik neki, hogy mindenki ilyen figyelmes és segítőkész. És valóban, egész héten hasonló benyomásaink voltak, egy két kivételt leszámítva.

Azt terveztem előbb elmegyünk a Margitszigetre aztán visszasétálunk a rakparton a Lánchíd felé, azon keresztül Pestre újra és csak úgy nézelődünk. A Margitsziget elejénél már tudtam, ez nem így lesz. A fák árnyékában még csak-csak elsétálgattunk, de mikor a fák elfogytak, szinte elviselhetetlen lett a hőség. Egy órás séta után visszamentünk a villamoshoz, egészen a Corvin negyedig jutottunk, ahol bementünk a légkondicionált plázába és ott nézelődtünk. Szégyen ide vagy oda, ott legalább kellemes volt a hőmérséklet. 

Egy órára volt megbeszélve, hogy az Allee-ban találkozunk Tibi tesóival és az apukájának a feleségével, Erzsivel. Hoztam magammal Tibi könyveket, hogy odaadjam nekik. Jót beszélgettünk, a lányok is jól érezték magukat, majd ki-ki ment tovább az útjára.

Egy Konyha nevű étteremben ebédeltünk az Allee felső szintjén és nem volt gondunk azzal, hogy gluténmentes kaját keressünk, mert a Brassói aprópecsenye tejfölös uborkasalátával tökéletesen megfelelt mindhármunknak. Persze előtte megkérdeztük, hogy nincs-e benne olyan fűszer amiben lehet glutén.

Ebéd után meglátogattuk a Libri könyvesboltot, ahová úgy húzott be a könyvek illata, mint egy vérebet, ha szagot fog az erdőben. Furcsa dolog ez, Angliában is van könyvesbolt, de valahogy nem kezd hevesebben verni a szívem, ha belépek és megérzem az ismerős illatot. Most viszont azt sem tudtam mit vegyek a kezembe, melyik könyvet vigyem haza. Kiválasztottam két könyvet (nem bestsellerek) hanem számomra ismeretlen, magyar írók tollából született történetek, és már azon törtem a fejem, melyik bőröndbe teszem őket, hogy ne legyen a súlyhatáron túl a cuccunk. A másikat majd a kezemben fogom, az nem számít, hiszen olvasom. De aztán megláttam a gyerekkönyveket is, így vettem Debikének vagyis az unokámnak egy Janikovszky Éva könyvet (Örülj hogy lány) aztán egy mondókáskönyvet, ami tele van az általuk is ismert gyermek mondókákkal. Megláttam a diafilmeket, azon törtem a fejem, honnan szerezzek diavetítőt, hogy aztán megvegyem a régi meséket, versikés történeteket, amit nekik is milliószor levetítettem. A lányok is nézelődtek, majd betévedtünk a játékboltba, és mint két kisgyerek örömködtek a Lego széles kínálatán, ami sajnos ott is horror drága volt. 

Visszamentünk a szállásunkra és pihengettünk estig. Nyolc körül átmentünk Budára a Margit hídon és elsétáltunk egészen addig, ahonnan a Parlament látszott a pesti oldalon. Közben azt dúdolgattuk, hogy “Kóboroljon vélem át egy éjszakát, Pest megér egy estet! Rám kacsintja minden ház az ablakát, Pest megér egy estet! És ballagunk kis óbudai utca kövén, a sziget tövén, a liget ölén, száz kis holdsugár a Duna vizén, csillagfény és ráadásul én…” A lányok ezt még a Csinibaba című filmből ismerik,  a CD most is megvan, sokat hallgattuk az autóban.

Rengeteg turista pózolt, fotózott háttérben a Parlamenttel, a lányok is előkapták a telefont, Szula a Polaroid fényképezőgépét is elővette. Amikor kibohóckodtuk magunkat fogtunk egy taxit és visszamentünk a szállásunkra. Nagyon fáradtak voltunk, én kiváltképp. A forróság úgy leszívja az ember energiáját, mi pedig nagyon elszoktunk ettől a melegtől. Itt, ahol élünk maximum 26-28 fok van, de még az is valahogy jobban elviselhető, mert jár a levegő, este lehűl 13-15 fokra. És ami a lényeg, nincs szúnyog. Itt igyekeztünk befújni magunkat szúnyogriasztóval, így enyhe gázolaj szagot húztunk magunk után, amit a finom parfümök sem tudtak elfedni, de még így is sikerült jónéhány csípést szerezni, ami megkeserítette az éjszakáinkat, mert iszonyúan viszkettek. Aisa sokat panaszkodott és hiába kenegette Aloe Vera-val, az sem enyhített a kínjain. Próbáltunk antihisztamint szerezni, de nem kaptunk. Szula lábán óriásira nőtt egy-egy csípés, ami nem csak viszketett, hanem zavaróan nagy volt. Ami viszont jó volt, hogy az itt elkezdődött szénanáthánk otthon teljesen elmúlt, így legalább nem tüsszögtünk vakarózás közben :D