Bp.4 Meki “vigyed” és New York kávéház

 A reggeli zuhé, csattogott dörgött és ömlött, én élvezettel hallgattam és néztem a nyári záport. Még

vizesek voltak a járdák, esegetett mikor elindultunk. Azt terveztük, hogy ma elmegyünk az Operaházhoz, megnézzük milyen műsor van este, mert a lányok szerettek volna szépen felöltözve valami különleges élményt szerezni az Opera falai közt. Ez sajnos nem jött össze, mivel este balett volt, ami nem lett volna nagy baj, de egyetlen páholy volt eladó (4 ülőhelyet kellett volna egyszerre megvenni) ami közel nyolcvanezer forint lett volna, így készítettek néhány fotót és elindultunk az Ó utca 6 felé, ahol Tibi gyerekkorának egy izgalmas és emlékezetes korszakát töltötte Marcsa és Rózsi nénivel, a két idős rokonnal. Az ódon körfolyosós házba csak bekukkantani tudtunk, belseje már felújítva, csöppet sem hasonlít a régi udvarra, a poroló helyén a nejlon otthonkás, fogatlan házmesterné helyett egy hófehér nimfa kelleti magát, alig ruhában. 

Debi kérte, hogy hozzunk egy pici doboz majonézt az itteni mekiből, mert az persze nem ugyanaz mint itt, és még emlékszik az ízére. Mondtam neki, hogy miért ne hozzak inkább egy tubus Univer majonézt, hiszen a mekiben is azt adják, de ő ragaszkodott a mekishez szóval bementünk az Oktogonnál és rendeltünk egy sajtburger menüt. Megszoktam, hogy régen odavágtak néhány doboz majonézt vagy ketchup-ot ha kértünk de már változott a világ. A kiadásnál jöttem rá, hogy nem kértem külön hozzá majonézt. Mondtam a kislánynak, hogy kaphatnék egy dobozosat? Azt mondta, de azt ki kellett volna fizetnem. Kifizetem, persze, csak elfelejtettem, válaszoltam. Akkor kivett egy kis doboz majonézt, körülnézett és a tenyere alatt odatolta elém. “Vigyed” intett a fejével, hogy minél gyorsabban tűnjek el az ingyen majonézemmel.

:D Remélem Debike értékeli majd, hogy micsoda kalandok árán szereztem meg a magyar mekis majonézt.

Este aztán szépen felöltöztünk, a lábunkat szúnyogriasztóval a nyakunkat parfümmel szórtuk be, hívtunk egy taxit és elindultunk a New York kávéház felé.k Abban reménykedtünk, hogy bejutunk anélkül hogy asztalt foglaltunk volna. A taxiban a lehúzott ablakoktól a huzatban konkrétan éreztem a lábam felől érkező gázolajszagot és el sem tudtam képzelni mit gondol rólunk a taxis. 

Tíz percet sem kellett várnunk a NY Kávéház bejáratánál, máris kaptunk asztalt, de sajnálatos módon valahol a bejárat mellett egy üvegvitrinnél, ahonnan se az élőzenét, se a gyönyörű épületbelsőt nem láthattuk. Így szóltam hogy inkább várunk még, de szeretnénk közelebb kerülni a zenéhez, szóval valami jobb helyet szeretnénk. Tíz perc múlva már ott is ültünk az egyik asztalnál ahonnan jól lehetett hallani a cigányzenét, vagy később a zongoraszót. A lányok nagyon élvezték és én is természetesen. 44 évet éltem ebben a városban és még soha nem jutottam el ide. Persze a vendégek kilencven százaléka turista volt most is, minket is angolul szólítottak meg, mi pedig magyarul válaszoltunk. A turisták nagy része nem érezte a hely különlegességét és nem tisztelték meg annyival, hogy úgy öltözzenek fel, ahogy ez a miliő megköveteli. Farmerben, rövidnadrágban, flipflop-ban mintha strandra mennének.Volt olyan”hölgy” aki úgy ült le hogy maga alá húzta az egyik lábát :D 

De mi aztán megadtuk a módját, olyan elegánsak voltunk, hogy néha rácsodálkoztam a tükörképemre, hogy ki ez a csinos, középkorú dáma, és rájöttem, hogy én vagyok :D És persze a lányok tényleg gyönyörűek voltak. Ittunk, ettünk, fotókat készítettünk és hallgattuk a hangulatos hegedűszót, cimbalmot vagy zongorát. (Persze a zongora a szünetekben volt, és nem élőzene, de az onnan, ahol ültünk nem látszott). Tényleg csodás volt és baromi drága, de megérte az élményt és azt hogy a lányaim csillogó szemmel, boldogan ülnek az asztalnál és úgy beszélgetnek mintha valami  tizenkilencedik századból idecsöppent hölgyek lennének.

Majdnem éjfél volt mire hazaértünk. Ma szerencsére nem csíptek meg minket a szúnyogok. Ez volt az utolsó napunk Budapesten. Holnap irány Balatonlelle!

Bp.3 Zukkermann Annánál balra

 Szegény Zukkermann Anna, ha tudta volna, hogy egyszer majd útjelzőtáblaként emlegetik a már kissé megsüllyedt, szürke sírkövet, amelyen a neve áll már vagy nyolcvan év óta, nem lett volna túl boldog. Tavaly Tibivel itt jártunk és bár néhányszor jártam már a nagypapája sírjánál, ahol a nagymamája, édesanyja és annak két testvére is nyugszik, mégsem találtam oda elsőre. Tibi meg csak szajkózta, Zukkermann Annánál balra. Szinte el is felejtettem a nevet, de mikor délelőtt besétáltunk a lányokkal a Farkasréti temetőbe és az ismerős úton elbizonytalanodva kerestem a kapaszkodót, megláttam az ormótlan szürke sírkövet, Zukkermann Anna nevével, és azonnal beugrott, hogy persze, ahogy Tibi mondta, itt balra. 

Nos, nem ismerem az Izraelita temető szabályait pontosan, de valószínűleg megbotránkoztak volna, hogy egy apró üvegcséből a közös sír köré szórom Tibi hamvait. A zsidók nem hamvasztanak. Tudjuk, hogy miért nem. Nekem nem volt más választásom, de Tibi is tudta, hogy így lesz és szerencsére nem volt vallásos. A zsidó sírokra nem virágot, hanem egy kavicsot tesznek. Én is hoztam egy kavicsot, innen a tengerpartról, és ráírtam Tibi nevét. Ez került a sírboltra.

Aztán átsétáltunk a keresztény temetőbe, vettünk egy nagy virágot, hogy azt Tibi apukája és a másik nagyszülei sírjára helyezzük. Sajnos nem találtuk meg őket. Próbáltam Tibi testvéreitől valami útmutatást kicsikarni, de ők sem tudták pontosan. Épp temetés zajlott és nem akartuk megzavarni az irodában való kérdezősködéssel.Egyébként ők is csak akkor tudták volna megmondani, ha tudjuk a sírhely számát. De azt senki nem tudta. Így végül, hosszas bóklászás után találtunk egy elhagyatott sírt, amit már láthatóan egy ideje nem látogattak, és rátettük a virágokat.

Az ebédet a Corvin negyed éttermei egyikében költöttük el, én egy sertéspörköltet, a lányok újra Brassóit kértek és isteni volt. Aztán végigmászkáltunk a boltokon, újra Libri természetesen és játékbolt. Szula vett UNO kártyát, én újabb mesekönyvekkel gyarapítottam az unokám könyvtárát, Aisa Avengers képregényt nyomozott. A pláza vécéje csak százforintos érmével működött és mivel én még nem vettem fel pénzt, és a kártyám sem volt nálam, hogy ezt megtegyem, igen nagy gondban voltunk. Végül odamentem a fagyis lányhoz és megkérdeztem, hogy ha veszek fagyit és száz forinttal többet fizetek (telefonnal) akkor tud nekem visszaadni kápé száz forintot, a vécé miatt? “Adok én szívesen száz forintot” válaszolta és újabb piros pont került a képzeletbeli magyar pontozó füzetünkbe. Persze vettem fagyit is, de nem számolt fel többet. Azt mondta, az is elég szégyen hogy egy plázában fizetni kell a vécé használatáért.

Délután értünk jött Robi, Tibi egyik unokatestvére és elvitt minket az otthonába, ahol a családjával él. Később csatlakozott hozzánk Tomi is, Robi ikertestvére. Nekik is vittem Tibi könyvet, és beszélgettünk egy jót.

Este a pesti rakparton sétáltunk de rengetegen voltak, így felsétáltunk a Parlamenthez, még úgysem láttam közelről mióta körülötte felújították a teret. Szétzabáltak minket a szúnyogok és reménykedtem, hogy néha OV is erre jár és ezek a kis vérszívók okoznak neki is hasonló kellemetlenségeket.

Bp 2. Margitsziget, tesók, szúnyogok

 Reggel Szula már az ágy mellett állt és sürgetett, hogy keljünk fel, hogy minél előbb elindulhassunk…bárhová. Kilenc óra sem volt mikor kiléptünk az utcára, de már 28 fok volt. A házak előtt  a bútor és kacatkupacok jelezték, hogy lomtalanítás lesz. Letöltöttük a Budapest Go alkalmazást és vettünk egy 72 órás bérletet, így utazgathatunk - gondoltam - ahová akarunk korlátlanul. A négyes metró, a négyes villamos ott volt a közelben. 

Felszálltunk a villamosra, de még soha nem használtam az alkalmazást és megkérdeztem a vezetőt, hogy mit kell csinálni a telefonon lévő bérlettel. Nem igazán tudta, de egy fiatal lány azonnal megmutatta, hogy működik. Szula megjegyezte később, hogy olyan jólesik neki, hogy mindenki ilyen figyelmes és segítőkész. És valóban, egész héten hasonló benyomásaink voltak, egy két kivételt leszámítva.

Azt terveztem előbb elmegyünk a Margitszigetre aztán visszasétálunk a rakparton a Lánchíd felé, azon keresztül Pestre újra és csak úgy nézelődünk. A Margitsziget elejénél már tudtam, ez nem így lesz. A fák árnyékában még csak-csak elsétálgattunk, de mikor a fák elfogytak, szinte elviselhetetlen lett a hőség. Egy órás séta után visszamentünk a villamoshoz, egészen a Corvin negyedig jutottunk, ahol bementünk a légkondicionált plázába és ott nézelődtünk. Szégyen ide vagy oda, ott legalább kellemes volt a hőmérséklet. 

Egy órára volt megbeszélve, hogy az Allee-ban találkozunk Tibi tesóival és az apukájának a feleségével, Erzsivel. Hoztam magammal Tibi könyveket, hogy odaadjam nekik. Jót beszélgettünk, a lányok is jól érezték magukat, majd ki-ki ment tovább az útjára.

Egy Konyha nevű étteremben ebédeltünk az Allee felső szintjén és nem volt gondunk azzal, hogy gluténmentes kaját keressünk, mert a Brassói aprópecsenye tejfölös uborkasalátával tökéletesen megfelelt mindhármunknak. Persze előtte megkérdeztük, hogy nincs-e benne olyan fűszer amiben lehet glutén.

Ebéd után meglátogattuk a Libri könyvesboltot, ahová úgy húzott be a könyvek illata, mint egy vérebet, ha szagot fog az erdőben. Furcsa dolog ez, itt is van könyvesbolt, de valahogy nem kezd hevesebben verni a szívem, ha belépek és megérzem az ismerős illatot. Itt viszont azt sem tudtam mit vegyek a kezembe, melyik könyvet vigyem haza. Kiválasztottam két könyvet (nem bestsellerek) hanem számomra ismeretlen, magyar írók tollából született történetek, és már azon törtem a fejem, melyik bőröndbe teszem őket, hogy ne legyen a súlyhatáron túl a cuccunk. A másikat majd a kezemben fogom, az nem számít, hiszen olvasom. De aztán megláttam a gyerekkönyveket is, így vettem Debikének vagyis az unokámnak egy Janikovszky Éva könyvet (Örülj hogy lány) aztán egy mondókáskönyvet, ami tele van az általuk is ismert gyermek mondókákkal. Megláttam a diafilmeket, azon törtem a fejem, honnan szerezzek diavetítőt, hogy aztán megvegyem a régi meséket, versikés történeteket, amit nekik is milliószor levetítettem. A lányok is nézelődtek, majd betévedtünk a játékboltba, és mint két kisgyerek örömködtek a Lego széles kínálatán, ami sajnos ott is horror drága volt. 

Visszamentünk a szállásunkra és pihengettünk estig. Nyolc körül átmentünk Budára a Margit hídon és elsétáltunk egészen addig, ahonnan a Parlament látszott a pesti oldalon. Közben azt dúdolgattuk, hogy “Kóboroljon vélem át egy éjszakát, Pest megér egy estet! Rám kacsintja minden ház az ablakát, Pest megér egy estet! És ballagunk kis óbudai utca kövén, a sziget tövén, a liget ölén, száz kis holdsugár a Duna vizén, csillagfény és ráadásul én…” A lányok ezt még a Csinibaba című filmből ismerik,  a CD most is megvan, sokat hallgattuk az autóban.

Rengeteg turista pózolt, fotózott háttérben a Parlamenttel, a lányok is előkapták a telefont, Szula a Polaroid fényképezőgépét is elővette. Amikor kibohóckodtuk magunkat fogtunk egy taxit és visszamentünk a szállásunkra. Nagyon fáradtak voltunk, én kiváltképp. A forróság úgy leszívja az ember energiáját, mi pedig nagyon elszoktunk ettől a melegtől. Itt, ahol élünk maximum 26-28 fok van, de még az is valahogy jobban elviselhető, mert jár a levegő, este lehűl 13-15 fokra. És ami a lényeg, nincs szúnyog. Itt igyekeztünk befújni magunkat szúnyogriasztóval, így enyhe gázolaj szagot húztunk magunk után, amit a finom parfümök sem tudtak elfedni, de még így is sikerült jónéhány csípést szerezni, ami megkeserítette az éjszakáinkat, mert iszonyúan viszkettek. Aisa sokat panaszkodott és hiába kenegette Aloe Vera-val, az sem enyhített a kínjain. Próbáltunk antihisztamint szerezni, de nem kaptunk. Szula lábán óriásira nőtt egy-egy csípés, ami nem csak viszketett, hanem zavaróan nagy volt. Ami viszont jó volt, hogy az itt elkezdődött szénanáthánk otthon teljesen elmúlt, így legalább nem tüsszögtünk vakarózás közben :D

Budapest 1. Kaland a régi háznál

 Cidriztünk picit még Bornemouth-ban mikor lassan araszolgattunk a repülő bejáratához, de visszakézből fejbevágott mindhármunkat a repülőtér betonjáról a negyven fokos hőség Budapestre érve. Totál járatlan vagyok, hogy kell taxit hívni a reptéren, de megtaláltuk végre a kis fülkét, ahol megadtuk hogy hová szeretnénk eljutni és néhány perc múlva a sárga Főtaxi már a rendelkezésünkre állt. Végre, gondoltuk, egy klímás taxiban valahogy túléljük Újbudáig, de nagyot tévedtünk, és a végig lehúzott ablakokból az arcunkba csapott a forró levegő. A bácsi meg csak mondta a magáét a kormányról, a rendszerről, amin változtatni kéne, kiket kellene kirúgni és hogyan. Hálás voltam, mikor húsz perc múlva a szállásunknál megállt az autó és az árnyékos fák alatt betódultunk a ház hűvös folyosójára.

 A ház félutcányira volt csak dédi házától, vagyis a második emeleti kis lakástól ahol ez a blog megszületett. Jól választottam, amikor itt vettem ki az Airbnb lakást, amelynek hasonló beosztása volt mint anno Bandi bácsi lakásának csak teljesen felújítva és rendkívül ötletes módon berendezve. 

Hálószoba a szállásunkon

Cuki konyha, az előszobával. Hát nem ötletes ahogy elhelyezték a poroltót? :D

Egy régi tisztálkodó bőrönd a mosdó alapja

A lányoknak is nagyon tetszett és egy gyors felfrissülés után átsétáltunk a közeli Allee plázába, hogy megebédeljünk és találkozzunk Rebekával, akit még Tárnokról ismerünk, pici lány volt még, mikor ‘93-ban odaköltöztünk Tibivel. 

Terveim voltak, hoztam a tárnoki ház kulcsát. Szerettem volna még egyszer betenni a lábam az ajtón, mit hagytunk ott, mi az ami akkor még kacatnak tűnt, ma pedig értéket képviselhet, legyen az egy rajz, vagy játék, könyv, ruhadarab. Rebeka bevállalós csaj, és azonnal igent mondott amikor megkértem, vigyen minket oda és próbáljunk bejutni. Tudtam, nem lesz könnyű, hiszen a zár már valószínűleg nem működik, és sok a gaz, hiszen 15 éve senki nem járt bent. Hiába ajánlottuk fel 2009-ben a banknak, azok nem tudtak vele mit kezdeni, a tulajdoni lapon egymást követték a végrehajtók, követeléskezelők stb, de nem történt semmi. 

Szula azt mondta, nem szeretne bejönni, van egy kép a fejében és azt semmiképp nem akarja összerombolni a lepusztult, elhagyatott ház látványával. Inkább elsétált az utca végén futó kis Benta patak mellett a nagy rétig, ahol olyan sokat sétáltunk, néztük a bocikat, kirándultunk. 

Aisa vállalta, hogy dokumentálja az eseményeket és felveszi a telefonjával a lehetetlennek tűnő feladatot, hogy bejussunk a házba.

Elviccelődtem, hogy talán egy bozótvágó késre lenne szükségünk, hiszen a Google legutóbbi képein úgy tűnt visszafoglalta a kertet a természet. Amikor megérkeztünk ez a vicc nagyon is életszerűnek tűnt, hiszen a kert valóban egy dzsungel volt. Az ablakok is alig látszódtak ki a növényektől. A kapun bejutottunk, de onnantól csak találomra lépkedtünk át a tüskés növényzeten. Hirtelen felrémlett Csipkerózsika története, nagyjából így érezhette magát a herceg, de neki legalább kardja volt.

A tárnoki ház kerítése

Keresem az ajtót

A kert, a garázs alig látszik a növényektől

Az ajtónkhoz felvezető lépcsőt csak hosszas tapogatózás után találtuk meg. Az ajtót teljesen benőtte a borostyán és masszívan ráfeküdt gyökereivel. Miután nagy nehezen letéptem a nagy részét és már nem volt érdekes hány pók van a nyakamba és mennyi tüske szaggatta fel a karom és a lábam, végre bedugtam a kulcsot a zárba, de az nem mozdult. Emlékeztem, hogy régen a kilincsnél fogva kicsit meg kellett emelni az ajtót és akkor fordult el a kulcs, de ez lehetetlen volt jelen pillanatban hiszen a borostyán gyökerei végig kitöltötték az ajtó és az ajtófélfa közötti réseket. 

Vissza kellett mennünk Rebeka házához ami szerencsére az utca végén volt. Hoztunk kalapácsot, csavarhúzót, és mint egy kőfaragó szépen, lassan kifaragtam a gyökereket a résekből és végre el tudtam fordítani a kulcsot. Ujjongtunk a sikerünkön mikor kinyitottam az ajtót. Az előszobát belepték a plafonról lógó pókhálók, a földön szerteszét volt minden, ami egykor még a hulladékgyűjtő zsákokban volt összepakolva a konyhában. De úgy tűnt, ember nem járt itt utánunk. 

Végre utat törtem a szó szoros értelmében

Felfedeztük a házat újra, edények, konyhai eszközök, játékok, rajzok, apró díszek kerültek az asztalra, Aisa megtalálta a papától kapott nagy sakk készletet, Debi néhány játéka, a szobában könyvek. Amit úgy éreztem el tudok hozni azt összeraktam. Az emeleten is hasonló állapotok uralkodtak. 

Amikor kiköltöztünk Dédi lakásába, szinte alig tudtunk néhány dolgot elhozni, hiszen az apró lakás már eleve tele volt Dédi életével. Aisának volt a legérdekesebb talán, hiszen öt éves volt, mikor utoljára ebben a házban járt.

Úgy tűnt valami járt itt, de nem ember, inkább nyest vagy valami apró ragadozó vert tanyát és járt be a hidegekben a tető alatt kirágott rések és a száraz ürülék kupacok az emeleten legalábbis ezt bizonyították. 

Egy része a könyveinknek, talán Rebekánál otthont találnak

Ahogy nőttek

Miután lemosakodtunk kicsit Rebekánál és odaadtam neki a kulcsot, megkértem, hogy bármit amit érdekesnek, érdemesnek tart és el tud vinni a házból azt mentse ki magának, hiszen én úgysem tudnám elhozni ide az öreg rádiót amit még Rózsi nénitől örököltünk, vagy a hintaszéket, tányérokat, könyveket.

Szegény Szulát közben megették a szúnyogok és vörös volt az arca a melegtől. Rebeka visszavitt minket a városba és a hadizsákmánnyal a kezünkben visszatértünk a szállásunkra.

A hőségben az izzadságtól rám tapadt ruha alatt is találtam itt-ott tüskéket, és olyan koszos voltam, mintha a porban hempergőztem volna. Szulának megmutattuk a kincseket. A lakásban szerencsére volt mosógép, mosószer, így a néhány terítőt, játékot kimostam.

Este még visszamentem az Allee aljában lévő Intersparba mivel muszáj volt valami ennivalót venni, reggelire, vacsorára. A közepén már megbántam, hogy kis kosárral indultam neki a bejáratnál, mert egyik polctól a másikig ugráltam, hogy a csípős hegyes paprikától a Cserpes joghurton keresztül a vajas kifli és a szeletelt marhapárizsi mellé még a tej, az őszibarackos jeges tea és a füstölt sajt is a kosaramba kerüljön. Kifelé menet, amikor a karom majd’ leszakadt a két nejlonszatyor súlyától, elábrándoztam a régi szép időkön, amikor nap mint nap ekkora cekkereket cipeltem haza. 

Nem kellett aznap sokat forgolódnunk, hogy elaludjunk.

Annyit kell még tanulnom Tőled, Anyu!

Sokszor megemlítettem, hogy az én anyukám folyton azt mondta "Krisztikém, ahogy neked a legjobb, úgy csináld..." Nem feltétlenül pozitív felhanggal mondogattam ezt, sokszor úgy éreztem azért mismásoltam el fontos dolgokat, azért nem jelentkeztem ide-vagy oda, azért nem jutottam el A-ból B-be, mert nem volt aki nyomást gyakoroljon rám, hogy éreztesse velem, lehetne jobb, lehetne más. Bárhogy is döntöttem, bármi is lett a döntéseim eredménye, anyu mindig minden körülmények között az én oldalamon állt. Soha nem én voltam az, aki elszúrt valamit azzal, hogy nem erre, hanem arra indultam. Most, 56 évesen a lányaim ébresztettek rá arra, hogy anyukám csinálta jól. A hat elemijével, de hihetetlenül jó pedagógiai érzékével, feltétlen szeretetével megerősített valamit bennem, ami nem mérhető pénzzel, diplomával, jó állással.

Tegnap hármasban ebédeltünk nálunk, Debike, Szula és én. Szóba került, hogy ha hamarosan Magyarországra megyünk, akkor Sunnyra Debiék vigyáznak majd. Nem könnyű eset sajnos, és emiatt ők az egyetlen segítségünk ha ilyesmiről van szó. Tudtam, hogy nekik sem lesz fáklyásmenet az a hét: reggel korán kutyaséta, majd Sunnyt vissza a mi házunkba estig, és mikor hazajönnek a munkából újra kutyaséta és náluk alszik majd a ketrecében (mert azt szokta meg, éjszaka mindig abban alszik). Azt viszont nem gondoltam volna, hogy emiatt Debike kivesz három nap szabadságot, hogy ne legyen egész nap egyedül a kutya, és a következő három napon is csak rövidített napokat dolgozik. Sunny elég stresszes kutya, sajnos az utóbbi időszak eseményei sem tettek jót neki, így ha bármelyikünk kilép az ajtón, kiszáll az autóból akkor nagyon sír. A stressz sajnos befolyással van az egészségére, hányni kezd, hasmenése lesz, tehát fizikálisan totál kivan néhány ilyen naptól. Debit és Dant viszont nagyon szereti. Amikor megtudtam, hogy Debi miatta szabit vett ki, akkor lelkifurdalásom lett, és felajánlottam hogy keresek valami kutyahotelt, mert nem akarom hogy a mostani állapotában még ez is őt terhelje. Azt mondta, dehogyis, nem bírná elviselni, hogy szegény kutya még jobban stresszeljen az idegen környezet miatt. 

Aztán valahogy a születendő babára terelődött a szó és nem tudom miért de belőlem előjött az az anyuka, akit én 28 éves koromban a hátam közepére sem kívántam volna. Felülbíráltam a lányom elgondolásait, hogy, miként fog aludni az első néhány hónapban a baba, és egyáltalán a mostani elveknek megfelelő - tehát amit jelenleg a legegészségesebbnek látnak a szakértők - körülményeknek megfelelően szeretné elkezdeni az anyukaéletét. 

Kijött belőlem az, hogy "én három gyereket felneveltem, és..." amit ha nekem mondott volna az anyukám anno, akkor ugyanilyen hévvel és hittel álltam volna ki a saját elképzeléseim mellett.  Szula akkor megkérdezte, hogy amikor az én anyukám mondta ezt, akkor én mit mondtam. Azt mondtam, hogy az anyukám ilyet soha nem mondott, mert mindig azt mondta, hogy az úgy jó, ahogy én csinálom... 

Akkor nem mondtam semmit, de elszégyelltem magam. Még éjszaka is ezen gondolkoztam, és bocsánatot kértem utólag is anyukámtól, hogy őt hibáztattam azért, mert nem lettem az ami lehettem volna, mert alkalmanként rossz döntéseket hoztam, mert úgy éreztem, nem érdekli mi lesz a sorsom. Pedig inkább az ellenkezője történt, bízott bennem, hogy helyes döntést hozok, ezzel megerősítve az önbizalmam. Mert igen, mi három lányt felneveltünk és nagyszerű emberek lettek. Felelős, okos, értelmes, empatikus felnőttek lettek mind a hárman. A félelmeik, frusztrációik is a mi nevelésünk eredményei, hiába is akarnám a felgyorsult huszonegyedik századra fogni ezeket. Bármit tettünk, mondtunk és döntöttünk az ő sorsukkal kapcsolatban, az hatással volt arra, ahogy ma élnek és ahogy látják a világot. Itt és most megkövetem őket, ha bármikor is megkérdőjeleztem a döntéseiket felnőttként. Azt hiszem igyekeznem kell anyukám példáját követni, pláne, ha azt szeretném, hogy az unokám úgy imádjon engem mint ahogy a lányaim az én anyukám, aki nem tartott hegyibeszédet, hanem leült a földre velük játszani, mert erre még mindig emlékeznek. 

Update: Épp most, hogy befejeztem ezt a posztot, felhívott Aisa Norwich-ból, és elújságolta, hogy most jött ki egy évzáró vizsgáról és nagyon jól sikerült :)