2024. március 5., kedd

Mi az ami hiányzik?

Hiányoznak a beszélgetéseink. Bárhová is mentem veled, soha nem unatkoztam, mert végig beszélgettük az utat. De a csönd is jó volt, hallgatni együtt.  Hátradőlni az anyósülésen melletted és néha elbóbiskolni. Igen, az anyósülés is hiányzik. Hiányzik hogy ha egy társaságban voltunk, rád figyelt mindenki, ha elkezdtél beszélni. Adtak a szavadra, széles látókörűnek, nyitott tanult  embernek tartottak. Mindenki azt hitte, diplomás vagy pedig csak minden érdekelt, mindennek utánanéztél, minden mögé bekukkantottál. Hiányoznak azok az időszakok amikor támaszt jelentettél számomra. Hiányoznak azok a vicceink,  beszólásaink amit csak mi értettünk, ketten. Hiányzik a technika iránti lelkesedésed, hogy az elsők között szereztél tudomást  a legmodernebb fejlesztésekről és ha tehetted be is szerezted magadnak a “kütyüket”. Hiányzik hogy ha nem értettem valamit a világpolitikában akkor tőled  kérdeztem meg és érthető megemészthető, tiszta válaszokat kaptam. Hiányzik az eltökéltséged, hogy ha valamiben hittél és elkezdted azt az utat járni arról el nem tántorított senki, hogy futottál, hogy kajakoztál, hogy kerékpároztál. Hogy a fele akkora kerekű Bromptonoddal  lepipáltad a drága versenybringásokat. Hogy drukkolhattam neked a Brompton világbajnokságon, hogy várhattalak a tengerparton amikor kajakoztál hosszú mérföldeket. Hiányzik, hogy örök álmodozó voltál, imádtál utazni, új tájakat felfedezni! Hiányzik, hogy bármikor kértelek, gyere velem, menjünk sétálni, kirándulni, el valahová messzire vagy akár csak a parkba, Te mindig azt mondtad, oké, menjünk és a hónod alá vetted a drónodat és a Go-prot hátha valami érdekes dolgot látunk útközben. Hiányzik, hogy a Te szemedben én mindig minden körülmények között szép voltam és csinos és ezt soha nem felejtetted el kimondani.  Hiányzik a társaságod, hiányzol pedig itt vagy még velem.

2019-ben Szuláért mentünk a sheffield-i egyetemre. Három-négy óra dögunalom az autópályán, de annyi hülyeséget találtunk ki, hogy elrepült az idő.



Egy rövid videó az útról








Egyszer kitaláltuk, hogy csinálunk egy vlog-ot “Hasonfekve Angliában” címmel. Aztán csak eddig jutottunk:

Annyit röhögtünk…



2024. február 5., hétfő

Jógázom

 Őszintén szólva mindig picit lusta voltam az aktív sportoláshoz, de néha rászántam magam, amikor volt valami cél, ami fontos volt számomra. Harminc éves koromban, túl a második terhességen a hasam nagyon megereszkedett. Tekintve, hogy császármetszéssel születtek a lányok, a bikinivonalon lévő nagyjából tíz centiméteres vágások felett lógott a hasam. Talán a barátnőmtől hallottam, hogy a Honvéd kórházban végeznek TB alapon esztétikai műtétet. Nem vagyok az a félős fajta, ha muszáj, hát kés alá fekszem annak érdekében, hogy a fürdőruhában is jól érezzem magam. Kértem egy időpontot és egy nagyon kedves professzor bácsi fogadott aki megnézte a hasam és egyetértett abban, hogy az én koromban (de szerintem bármilyen korban) igenis megérdemlem, hogy normálisan nézzen ki a hasam. Ha jól emlékszem májusra adott időpontot a sebészeti beavatkozásra, de csak abban az esetben, ha addig lefogyok minimum nyolc kilót, így csak a fölösleges bőrt kell eltávolítani. Elszántan berobogtam a hozzánk közel eső konditerembe és három hónap alatt le is fogytam tíz kilót, úgy hogy igazából nem sokat diétáztam de kisebb súlyokkal és a kondigépekkel zsírégető gyakorlatokat csináltam. A műtét jól sikerült, feszes, lapos hasam lett, bár egy ideig úgy éreztem magam mint egy összefércelt rongybaba. Fűzőt kellett hordanom egy hónapig és nem volt könnyű a regenerálódás, de végül az eredményt tekintve, megérte a fáradtságot. Ez még az utolsó terhességem sem zavarta meg, a hasam utána szépen visszahúzódott. Bár lehet, hogy az is közrejátszott, hogy Aisával terhességi diabéteszem volt, és alig híztam egy-két kilót. Majd később is amikor úgy láttam, elhagytam magam, nekiálltam és fitnesz edzésekre jártam. Itt pedig a kerékpározás szerelmese lettem, bár iszonyúan utáltam a meredek emelkedőket, de annál jobban szerettem legurulni rajtuk. A rendszeres bringázás a munkába, meghozta az eredményét, izmaim kialakultak, és nem kellett aggódnom mit eszek. Aztán sajnos amikor munkahelyet váltottam, a hely közelsége miatt nem érte meg bringázni, kevesebb időm is volt, majd jött Tibi betegsége és végképp az otthonunkban ragadtam. Meg is híztam a megszokott súlyomhoz képest nyolc kilót, ami persze a két éve kezdődő menopauza is elősegített. Ami a legrosszabb, hogy néhány hónapja mindkét talpam elkezdett fájni. Néha olyan iszonyatosan, hogy alig bírtam felmenni a lépcsőn. Ez így nem mehet tovább, gondoltam még novemberben és időpontot kértem a dokitól, aki persze felhívott és felírt valami fájdalomcsillapítót és megígérte, hogy a podiatrist is meg fog keresni. Kaptam is tőlük időpontot (online) aztán végül telefonhívás lett belőle mert azt mondták, valami nem működött jól. Szóval telefonon “megvizsgálatak” és az általam megadott tünetek alapján azt mondták, hogy ez egy elég gyakori probléma, úgy hívják, hogy plantar fasciitis vagyis magyarul talpi bőnye gyulladás. Kaptam egy tájékoztatót, hogy tornáztassam, például egy teniszlabdán görgessem a talpam és nyújtsam sokat. Ennyi. Majd márciusban beszélünk. Jejj, gondoltam hát ez nem sok. Utánanéztem egy magyar doki oldalán és az ott bőségesen leírt tanácsokból néhányat magamévá tettem.  Közben eszembe jutott, hogy akkor most már neki kell állni leadni a kilókat mert ugyan nem vagyok túlsúlyos de biztosra vettem, hogy a súlygyarapodás is elősegítette ezt a problémát. Futógépet vettünk két éve, hogy Tibi tudjon néha egyenletes talajon mozogni, de sajnos nem sokszor használta. Tavaly én is elkezdtem rajta gyalogolni, mert a futás nekem valahogy nem oké, de a gyors gyaloglás ugyanúgy felviszi a pulzust és megizzaszt. (Lehet hogy utána jött ki ez a nyavalya). Most is nekiálltam de éreztem, hogy a talpamnak ez nem tesz jót. Próbáltam cipőt váltani, kényelmesebbre, puhábbra, itthon már papucsot hordok (ja ezt is mondták, hogy a sok mezítláb járás és a flipflop papucsos időszakok után jön ki sokszor a talpi bőnye gyulladás). Szóval ezt egyenlőre ejtettem. Aztán eszembe jutott hogy a középkorú nők, mint amilyen én is vagyok, általában jógázni kezdenek, mert az nem csak a testnek hanem a léleknek is jót tesz, és hát nekem mindkettőre igencsak szükségem van. Elkezdtem böngészni a Youtube-ot és végül rátaláltam egy nagyon jó kis csatornára. Nem kell a nyakamba tenni a lábam meg ilyen olyan kifacsart pózban mérlegkézenállást csinálni, de az első tíz perces gyakorlat olyan jólesett, megnyújtotta a beragadt izmokat, izületeket, hogy másnap újra felkerestem az oldalt, esti, reggeli gyakorlatok, harminc napos challenge, amibe bele is vágtam, és tök jó, hogy nem kell kapkodnom a fejem és bénáznom, mint a kezdők általában, hanem szépen tudtam követni az instrukciókat. Ha valakit érdekel a dolog, itt a link: Jóga  Szóval 56 és jóga! Ez a jelszóm 2024-ben. A gyakorlatoknak köszönhetően és a magyar doki oldalán látott tanácsokat megfogadva, egy hét alatt lényegesen lecsökkent a fájdalom mindkét talpamban, fájdalomcsillapító nélkül.




2024. február 3., szombat

Reggeli rutin

 Két nap horror után újra visszatértünk a mostanában normális kerékvágásba, sőt. Most nem szóltam a Rowcroft hospice nővéreinek, tudtam, hogy másnap jobb lesz. Tibi sokat hányt, elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Nem válaszolt, nem reagált semmire. Alig ivott, nem evett, csak hányt és hörgött, néha aludt, de csak felületesen, nem mélyen. Tegnap reggel már sokkal jobb volt, majd estére teljesen visszatért közénk. Evett keveset, a gyógyszert is be tudtam neki adni anélkül, hogy kihányta volna. Három hónapja hetente egyszer van egy “hányós nap”, de már második alkalommal fordult elő, hogy ilyen rossz bőrben volt. De már nem pánikoltam, és ahogy a múltkor is, nagyjából másfél nap után rendbejött. Nehezen érthetően, de kommunikál, kérdez, válaszol, sőt elejt egy-egy tibis viccet is. Ma már jó volt az étvágya is és eleget ivott, hogy pótolja az elvesztett folyadékot. Készítettem a reggeli rutinunkról egy videót. Igyekeztem tíz percbe belesűríteni mindent. Szeretném hozzátenni, hogy nekem rendkívül szerencsés a helyzetem, mert az eszközök amelyek a rendelkezésemre állnak lényegesen megkönnyítik a dolgom, de még így is sokszor a nyelvem kilóg mire végzek. Ezután a vásárlás és főzés már szinte gyerekjáték. Szerencsére Szula sokszor leveszi a vállamról a főzés terhét és amikor “hányós nap” van akkor a vásárlást is ő intézi és a kutyát kiviszi. Amikor Aisa itthon volt, ő is sokat segített ezeken a napokon. 

Hát íme a rövid dokumentumfilm, az életünk egy morzsája, mostanság.

A videót sajnos csak a YouTube csatornán keresztül tudtam ide feltölteni, közvetlenül nem sikerült, ezért comic mono filtert használtam, hiszen úgy sem az a lényeg, hogy ki- vagy kik szerepelnek a videóban. Szerettem volna megmutatni mostani életünk egy szeletkéjét. Köszönöm, hogy időt szenteltek rá.





2024. január 12., péntek

Hullámvasúton

 Két nappal ezelőtt Tibi állapota rosszabbodott. Nagyon hangosan hörgött, zihált éjszaka aztán újra hányni kezdett. Nagyon megijedtem, mert a hányást már nagyjából tudtam kezelni és számítottam rá hetente legalább egyszer, mert már két hónapja megy ez az állapot. De a hörgés, nyitott szemmel a semmibe nézés engem is megrémített. Persze nem aludtunk egy percet sem. Reggel felhívtam a Rowcroft Hospice-t hogy tanácsot kérjek tőlük.  Nem tudtam se enni se inni adni Tibinek és ami a legnagyobb baj, hogy a gyógyszereit sem tudtam beadni. Már egy ideje folyékony a rohamok csillapítására szolgáló gyógyszer és a többit összepréselem két kanál között és a reggeli zabkásába rejtve tudom beadni. Néhány órán belül kijött egy nővér és azt tanácsolta, hogy a gyógyszerek adagolására tegyünk rá egy pumpás gyógyszeradagolót (syrunge driver). Akkor viszont számítsak rá, hogy szinte állandóan aludni fog, mert abban nyugtatók is vannak. Először nem válaszoltam, mondtam, hogy én tudom mit jelent a Syrunge driver, mert a Care home-ban ahol dolgoztam, ha valakire rátették akkor már tudtuk, talán egy vagy maximum két hete van hátra az életből. Akkor többé se séta, se tévénézés, se egy pillantás a szemünkbe, semmi. Csak fekszik majd és alszik. De ha nem tudja a gyógyszereit bevenni akkor nincs más választásunk. Azt ígérte, délután visszajönnek és hozzák a drivert illetve a gyógyszereket amivel feltöltik. Nagyon el voltam keseredve, és hulla fáradt is voltam. Tibi nem hányt reggel óta, és aludt a fotelben. Borzasztó dolog dönteni egy ilyen dologban, de tudom, hogy az agydaganat gonoszul trükkös játékos, és a tapasztalataim azt mutatták a három év alatt, hogy nem minden az aminek látszik és nem minden állapot végleges. Amikor délután visszajöttek a nővérek, elmondtam nekik, hogy szeretném, ha még várnánk az adagolóval, mert lehet, hogy csak egy nagyon rossz napja volt, esetleg kettő, több roham kíséretében, de lehet, hogy picit jobb lesz. Nagyon kedvesek voltak, és biztosítottak arról, hogy nem fáradtak ide hiába, és hálálkodtak, hogy milyen megfontoltan tudok dönteni, hiszen én élek Tibivel harminc éve, illetve ápolom három éve, tehát hagyatkoznak a tapasztalataimra illetve a megérzéseimre. És valóban, Tibi estére jobban lett. Meg tudtam etetni egy kis tejbegrízzel, a gyógyszereit is sikerül beadni. Éjszaka is aludt keveset, de már nem zihált, nem hörgött, nem hányt. Másnap újra válaszolt a kérdéseimre, sőt mondatokat mondott, bár kissé elmosódottan, de mégis érthetően, ami már legalább két hónapja nem történt meg! Nézi a tévét, reagál bizonyos dolgokra, eszik! Úgy megnyugodtam, hogy ha csak egy kis időre is, de visszajött közénk. És annak is örülök, hogy a pánikot nem engedtem eluralkodni magamon, hogy inkább egy könnyebb megoldást válasszak. Nagyon nagy felelősség ez. Orvosok, nővérek, tapasztalt szakemberek vannak körülöttem és tőlem várják, hogy döntsek, mi legyen a következő lépés. Nem tudom Magyarországon hogy megy ez a dolog. Szerencsére nem volt okom megtapasztalni, hogy egy gyógyíthatatlan beteg esetében mennyiben veszik komolyan az őt ápoló családtag véleményét. Amikor a gyerekek kicsik voltak, és sokat jártunk orvoshoz, nem sokat teketóriáztak, felírták a gyógyszereket vagy a kezelést és nem igazán kérdezték a véleményem semmiről. Persze amikor már tapasztaltabb voltam, akkor a fele gyógyszert ki sem váltottam, mert a “pöttyösdoktornéni” egy fél zsák antibiotikumot és egyéb kiegészítőt írt fel (amit az orvoslátogatóktól kapott kedvezményre válthatott és utazgathatott a nagyvilágban) nekünk viszont a fél fizetésünk ráment egy oviban kapott tüszős mandula gyulladásra vagy influenzára. Szóval igen, néha itt érzem, hogy felnőtt embernek tartanak akinek számít a véleménye, ha azt kinyilvánítja természetesen. Tegnap meglátogatott a körzeti orvos is, akit nem igazán szeretek, mert kicsit lelketlennek tartok és a múltkor is csak berohant, meg sem kérdezte, Tibi hogy van, sőt rá se nagyon nézett és csak a kezembe nyomta a “just in case medication” csomagot. Most azonban ő is kedvesebb volt, azt mondta azért jött, hogy érdeklődjön hogy van Tibi, mert a hospice őt is felhívta. 

Aisa nem ment végül szerdán vissza az egyetemre és óriási segítség volt mindkét lány, már azzal is, hogy körülöttem voltak. Kivitték a kutyát, tették a dolgukat, vagy csak ott ültek a kanapén, nem zárkóztak a szobájukba. Tudom, Aisa azt mondta, hogy azért megy vissza mert következő hétfőn vizsgája van és ott jobban tud tanulni, és hát igaza is lett, mert egy percet sem tanult, de sokkal nyugodtabb voltam, hogy ő is itthon van és nem egyedül messze, egy üres házban :/ Az is jó, hogy picit jobban megértették Tibi állapotát, és persze ők is tudják, hogy ez nem fog örökké tartani, de legalább az ilyen napoknak tudunk örülni.

A falon végignézték a képeket a hospice nővérei és végigkérdezték, ki kicsoda, mikor készültek a fotók. 

Ez a fotó nagyon tetszett nekik, és alig hitték el, hogy nincs még három éve, hogy Brixhamben a huszonnyolcadik házasságtalan évfordulónkon készült. Én is szeretem ezt a fotót.




2023. december 31., vasárnap

Új év napja előtt

Nincs kedvem számot vetni az elmúlt évvel. A napok szinte egybefolytak, azt sem tudom mikor múlt el a tavasz, mikor fordult őszbe a nyár. Egyetlen dolog, ami megmaradt ebből az évből, hogy Tibit elvittem Magyarországra. Talán a legutolsó pillanatban, amikor még élvezhette a kedvenc ételeit, találkozhatott a régi, jóbarátokkal. Néhány hónappal később már azt sem tudta volna, hol vagyunk. Lassan egy hónapja is van, hogy nem beszél. Előbb csak halkan válaszolgatott, majd az is eltűnt. Néz rám, néha értem mit mond a szemeivel. Furcsa módon éjszaka, ha hirtelen felébredek mert csuklott, vagy köhögött, vagy csak hangosabban vette a levegőt, és odamegyek az ágyához, megkérdezem, mi baj. Akkor többnyire mond valamit. Persze akkor is csak annyit, hogy semmi, vagy nem tudom, de alig halhatóan, szinte csak gondolom, mit formál a szájával. Ma reggel, mikor felébresztettem miután visszajöttünk a kutyasétáltatásból a lányokkal, megkérdeztem, hogy kér-e vizet. Azt mondta, nem. Ha azt tudod mondani, nem akkor miért nem tudsz mást is mondani nekem? Elfutotta a szemem a könny. Megsimogatta a kezem és azt mondta, igen. Erre elnevettem magam, mert ez annyira tibis volt. Nem igazán erre gondoltam, mondtam aztán. Úgy hiányoznak a beszélgetéseink… :/

Elkanyarodtam picit a témától. Szóval vacak volt ez az év is, kivéve azt a hetet amit otthon töltöttünk. A következő évet sem várom és nem fogok koccintani, hogy Buék! Nem lesz boldog az újév. Holnap ugyanolyan szürke lesz az ég, mint ma, csak 2024-et fogunk írni. Tibi három éve beteg. Mondtam neki, hogy a Bliss bekaphatja (a volt onkológusa) aki azt mondta, 14-18 hónapot ad neki. Hát ezt neki! Kána Tibi mindig átlagon felüli akart lenni, ha más egyet akkor ő másfelet tett hozzá a teljesítményéhez. Aki emlékszik még a terepjárós múltjára, a Quados múltjára, vagy a bicajos múltjára de akár a három évvel ezelőtti futós múltjára is, az tudja, hogy Tibi mindig kétszáz százalékon teljesített, ha egyszer elhatározta, hogy megcsinálja. A járvány ideje alatt a félmaratont úgy futotta le, hogy alig néhány hónappal azelőtt kezdett rá edzeni. De nem ám úgy hűbelebalázs módjára, megtervezve, a Garmin adta edzéstervvel, szigorú diétával és hajnali edzésekkel, ha esett ha fújt. Mert ő elhatározta, és megcsinálta. Szóval ez a nyavalyás betegség a GBM4, egy és másfél, jobb esetben két év alatt hidegre teszi az embereket. Nagyon ritka esetben történik az hogy három vagy négy évig kihúzzák, pláne kezelés nélkül. Augusztus óta Tibit sem kezelik, mert nem látták már értelmét, hiszen a daganat nőtt. De még velünk van, és mindent megteszek, hogy velünk maradjon ameddig a szeméből kiolvasom az élni akarást. Az pedig még ott van, ha beszél, ha nem.

Azt kívánom, hogy felejtsétek el, hogy holnap egy új év kezdődik. Ne tegyetek fogadalmakat, csak éljetek meg minden egyes percet azokkal, akiket szerettek. Most! Mert nem lehet tudni, hogy másnap reggel mire ébredtek fel. 

2020 december 31.


2023. december 25., hétfő

Karácsony este

 Nem hitték el a lányaim, hogy a már amúgy is zsúfolt nappaliba el fog férni másfél asztal öt székkel, de elfelejtették, hogy én tetris mester vagyok :D. Már nem emlékeznek rá, hogy néhány éve egy apró Toyota Aygoval négyen indultunk sátorozni Skócia hegyei közé. Amikor az egyik kempingben kipakoltunk az autóból, szomszédaink elhűlve kérdezték Tibitől, hogy ez a négyszemélyes sátor, a hálózsákok, táskák, kosarak tele élelmiszerrel plusz mi négyen tényleg ebben az autóban jöttünk? És amikor azt mondtuk, nem is olyan közelről, hanem több, mint 11 órát vezettünk idáig pont a sziget másik végéről, végképp elnyertük az elismerésüket.

Az ágy tetejéről fotózva :)

Szóval az asztal. Felhoztam a lenti szobából és összeraktam, majd a kinyitható asztalt is behoztam és csak az egyik felét nyitottam ki. Az óriási terítő, amit mindig kettébe kellett hajtani mert túl nagyot rendeltem anno, most pont jó volt az ünnepi asztalra. Felhoztam innen onnan az ilyen olyan székeinket, Tibi a fotelben maradt, csak el kelett fordítanom az asztal felé és a székek is elfértek. Szépen megterítettem és mire Debiék megjöttek a hús is kész lett, ők hozták a pirított zöldségeket a krumplit és egy almás süteményt, mi készítettük a húst, a francia salátát (Szula ügyesen előző nap összerakta a tormás sonkatekercsekkel). A vacsora jól telt, Tibi is evett, biztos imádta a kissé bénára sikerült kaszinótojást (a fedőmáz túl sűrű volt és úgy néztek ki mintha valaki véletlenül elbotlott és beletenyerelt volna a tálba. De már nem volt erőm újat készíteni, mert mostanában ha sokat állok akkor nagyon fáj a sarkam meg a térdem. De azért szerette így is, nem mondta, de láttam hogy jólesik neki. Vacsi után Debi kivitte Sunnyt, aki egyébként is nagyon fel volt pörögve egész nap. Még a délután kiszúrta a polc tetején a csomagot amiben az ajándék labdái voltak és ott pitizett hogy vegyük le neki. De még nem volt ott az ideje. Dan szétszerelte az asztalt, levittük a helyére és elpakoltunk mindent, hogy kényelmesen le tudjunk ülni az ajándékozáshoz. Sunny volt a legviccesebb, mert végre széttéphette a csomagolást az ajándékain. Mindenki jól mulatott, kellemesen telt az este egészen nyolcig mikor Debiék hazamentek és nálunk is elkezdődött a lefekvés előtti rutin. Persze készítettünk néhány képet mert ehhez mindig ragaszkodtam mióta a lányok megszülettek. 

A legviccesebb ezek közül.

Merakutyamindigleugrik….







Aisával

A tizenhat kép közül ez lett a legelfogadhatóbb

Elf Star Wars-os karácsonyi pólóban :)

:)

Debiék érkeznek, Sunny már tudja









2023. december 23., szombat

Nem repedt el…(Karácsonyi hercehurca III.)

 Nem tudom miért… Biztos jobban odafigyeltem, hogy mindent pontosan…vagy annyira akartam, hogy legalább most jól sikerüljön. A gluténmentes is tökéletes lett. Mákosat is készítettem, ráadásul cukormentes vagyis Truvia édesítőszerrel, Debi miatt, és hat rúd diósat. Amikor tegnap este kivettem őket a sütőből, valahogy kiszakadt belőlem a keserűség, elsírtam magam. Aisa és Szula döbbenten álltak a hátam mögött, mi történt? Semmi, csak épp most, ebben az évben, amikor Tibi szinte fel sem fogja mi történik körülötte, végre nem panaszkodom, nem nyavalygok, hogy megint elrepedt, vagy kiskanállal kell enni, vagy túl száraz lett a tésztája, vagy túl folyós a töltelék. Ő mindig megnyugtatott, hogy bármilyen is, de nagyon finom és ő így is szereti. Tömte magába már karácsony előtti este a kóstolókat.  A büdös életbe…

Hát…bejgli

Dobos tekercs

Ma korán feltettem egy levest és volt időnk még ebéd előtt elmenni kicsit sétálni, bár még elég szeles volt az idő. Tibit jól felöltöztettem, a múltkor vettem neki a powerchairbe való meleg lábzsákot, sapka, kabát, maszk. Szegény alig bírt mozdulni, de legalább nem fázott. Sok ember volt a városban, jobb is hogy a maszk rajta volt. Aisa is velünk jött, még egy kései ajándékot meg akart venni. Két napig keményen dolgozott hogy leadja a határidős munkáit. Sokat stresszelt miattuk. Most úgy döntött, hogy még ezt az évet befejezi de nem folytatja az egyetemet. Mit mondjak neki? Ilyenkor olyan tanácstalan vagyok. Az én anyukám folyton azt mondta nekem, hogy Krisztike ahogy neked jó, úgy csináld. De bárcsak kicsit keményebben fogott volna. De az ő élete, az ő döntése. Majd meglátjuk még mi lesz az év végén. 

Holnap karácsony. Debiék jönnek délután és együtt töltjük az estét. Remélem minden rendben lesz.

Békés, nyugodt karácsonyt kívánok minden olvasómnak!



Álljuk körbe a fát

Öleljük körbe mint a gyertyafény
Pihenjünk meg egy percre, hunyjuk le a szemünk és utazzunk vissza anyánk ölébe… persze csak kinek olyan szerencséje volt. 
Mennyből az angyalt énekeltünk, és ti? Toporogtunk hogy végre feltáruljon az ajtó mögötti csoda. Hittünk az angyalban hittünk a mesékben, faltuk a friss havat, letörtük a jégcsapot és boldogok voltunk. Akkor boldogok voltunk igazán, nem számított hány szaloncukor lógott a fán. 
Lefolyt a hólé a csizmánkról, orrunk piros volt a hidegtől és megdermedt ujjaink a szánkóhoz tapadtak. Csak még egy percig, anya! Hálátlan dolog felnőni és kimaradni ebből. Még hálátlanabb ha már a gyerekeink is kinőttek a hóangyal készítésből. Csak egy estére legyünk még egyszer boldogok! Mikor már leülhetünk mert az ünnepi vacsora az asztalon. Nézzük meg az utolsó gyertyát ahogy táncol a lángja… aztán menjünk mosogatni.
2003 december 24.