Néha változtatni kell

Öt év után otthagyom a szállodát. Nem mondom, hogy könnyű a megszokottból kilépni, de muszáj. Az utóbbi két hónapban bevállaltam plusz két mellékállást, hogy kiegészítsem a részmunkaidős fizum, de fizikailag képtelenség három felé rohanni mindennap. Hajnali fél hatkor két órát takarítok az egyik közeli szórakozóhelyen, majd kilencre megyek a szállodába és ötkor pedig két óra irodatakarítás. A hajnali meló a legnehezebb, de ha váltás van a szállodában akkor együtt a kettő, teljes végkimerülés. Zombi vagyok mindennap. Írni sincs kedvem, erőm. Ezt a posztot is már harmadszor kezdem el egy héten belül. Nincs egyszerre mindhárom helyen szabadnapom, és így nehéz kipihenni magam. És ugye még itt az itthoni főzés, satöbbi. Persze mostanában a család sokat levesz a vállamról, de azért mégis van valami. Azt nem tudom még, hogy helyesen döntöttem, de szerintem igen. Nyolc órás munkám lesz egy care home-ban, ahol a folyamatos képzés is biztosított.
Igen, cidrizek, hogy menni fog-e vagy sem.
Nem a fizikai munkától félek, mert ez eddig sem okozott problémát.
Inkább, hogy az angol tudásom elegendő lesz-e, hogy érteni fogom e a kollégáim,  és az ott fekvő idős embereket? Hogy lesz elég lélekjelenlétem, ha valami váratlan dolog történik? Hogy vajon meg tudom szokni azt, hogy a legtöbb lakó nem hazamegy, hanem jobblétre szenderül...
Ezekre a dolgokra majd később válaszolok. A lányaim lelkesednek, hogy anya végre nem takarítani fog, hanem egy apró fokkal feljebb lép, így ötvenéves fejjel.
A szállodában a legnagyobb káosz közepén jött meg a levél a leendő munkáltatómtól, ami feltételezem a referencia kérés okán érkezett.
A főnöknőm ma utazott haza Portugáliába, mert tegnap jött a hír, hogy az édesanyja állapota rosszabbodott a kórházban. A néhány hónapja felvett helyettesítő kolléganőnk kilépett, mert kevés volt az óraszám és talált valami jobb lehetőséget. Az egyik kolléganőm szabadságra megy, én meg kilépek néhány héten belül. Ezekre a jó hírekre jött vissza a manager a szabadságáról. Nem láttam túl boldognak.

De végre itt a tavasz (megjegyzem ebben az évben jól elkésett), de állítólag jövő héten már nyár is lesz. Sajnos lemaradok róla.

Nem véd a tűzfal

Tíz nap szabadság után (csak a szállodában, mert a reggeli és délutáni meló maradt) csütörtökön mentem be dolgozni. Persze, mivel ez csak amolyan kényszer szabadság volt - mert április elseje előtt ki kellett venni, mivel akkor kezdődik az új gazdasági év, és a bennmaradt szabadságot nem fizetik ki - megkértek, hogy zsebpénzért varrjak a régi ágytakarókból vékony futókat az ágyakra. Elvállaltam, de meg is szenvedtem velük. A nem igazán vékony anyagokat fel kellett vágni egyenlő darabokra, ki kellett fejteni az oldalát (mer' ugye steppelve voltak) aztán alul felül behajtva szép lassan végigmenni az oldalakon a varrógéppel. Ezt kb. ötvenszer kellett megismételnem. El is ment vele sok sok nap. Közben újra visszajött a hó két napra, de gyorsan el is olvadt szerencsére. Tehát visszamentem a kupac, futóvá avanzsált ágytakaróval és belevetettem magam a munkába.
Vasárnap délután kicsit zizi voltam, fájt a torkom meg a közérzetem sem volt az igazi. Bevettem néhány gyógyszert, délután még kirándultunk is Teignmouthba, mert gyönyörűen sütött a nap és kellemes langyos volt a levegő. Este viszont émelyegni kezdett a gyomrom és onnantól kezdve rémálommá vált az éjszakám a folytonom hányástól és hasmenéstől. Másnap reggel úgy ébredtem mint aki előző éjjel pezsgőre vodkát ivott, nem keveset. A szám kiszáradt, a fejem zúgott de szerencsére már nem volt minek távoznia a szervezetemből. Miután megüzentem a kora reggeli melóba és a szállodába, hogy ma nem tudok menni mert úgy néz ki elkaptam ezt a fránya vírust, visszaájultam az ágyba és mikor mindenki elment a dolgára, átaludtam a napot. Délután már csak gyengécske voltam, de kutya bajom nem volt. El sem tudtam képzelni, hogy tudnék napokig ilyen tehetetlenül feküdni az ágyban. Ez eléggé megrémített. Legutóbb talán két éve volt hasonló kómás egy napom, amikor minden mindegy volt, de még ez is sok.
Oké, ötven vagyok mindjárt, nem szedek semmiféle gyógyszert, vitamint, nem magas a vérnyomásom. Itt ott fáj néha, de az csak azt jelenti, hogy élek.. :D Negyven éves koromban piszkosul büszke voltam, hogy bemásztam a tárnoki házunk negyvenszer negyvenes szellőző ablakán mikor otthon felejtettem a kulcsom. Mondjuk, most is megcsinálnám simán. Felugrok a szállodába az ablakokba lekapni a függönyt, vagy itthon a lépcsőkorláton egyensúlyozva locsolom meg a magas ablakban lévő virágokat. De egy ilyen mocsok vírus le tud teríteni a lábamról egy nap alatt.
Ma már kutyabajom persze.

Havazás az angol riviérán, és még Emma is...

Ismeritek a történetet a pásztorfiúval aki farkast kiáltott? Na, hát én és még sok itteni magyar barátom járt így, mert jókat nevettünk mikor az időjósok “beast from the east”-et emlegettek és nagy havazást. Persze ezt minden évben megteszik és mi nem hisszük el, s valóban nem esik. Dél-devonban utoljára úgy huszonöt éve láttak jelentős mennyiségű havat. Persze előfordult néhány perces hóvihar, de néhány percen belül elolvadt ami leesett.

Szerdán még ugrabugráltam a szállodában munka közben, hogy szakadni kezdett a hó és lassan mindent belepett. Hat éve nem láttam igazi havat. Rohangásztam az udvarra és markolásztam a hófehér porhót mint egy kisgyerek. Számtalan képet készítettem.

Az iskolákat azonnal bezárták, egy órakor berendelték a szülőket az alsós sulikba és hazaküldték a gyerekeket. A Torquay Academy ahová a lányaim járnak háromig kitartott, de akkor már sütött a nap ezerrel. A Torqayban élő magyarok fészbukos oldalán még viccelődtünk, hogy az angolok fejvesztve vásárolják fel az alapvető élelmiszereket és a hólapátot. "Nem lesz itt még öt centi hó sem" írtam az ismerősömnek aki a Metoffice előrejelzését bizonygatta, miszerint jó lesz vigyázni, mert jelentős mennyiségű csapadék várható. Másnap reggel szállingózott, majd hevesebben kezdett esni, de elfújta a szél a havat. Tíz óra körül viszont bekeményített, olyannyira, hogy mikor egy órakor beszálltam az autóba, már minden hófehér volt, az utakat is beleszámítva. Sehol egy sószóró autó, sehol egy hókotró, pedig a helyi önkormányzat folyton mutogatja a neten a felkészült járgányokat, hogy őket bizony nem érheti meglepetés. Hát nem is érte, mert távoltartották magukat az eseményektől. A máskor tíz perces hazafelé vezető út, két órásra sikeredett és hazáig nem is jutottam el. Torquay elég dimbes dombos és a csúszós utakon csak nagyon lassan haladtak a járművek, néha hosszú ideig kellett várni, hogy elinduljon a kocsisor. Közben szemlélődhettem. Vidám fiatalok csúszkáltak, hógolyóztak, popsitepsiztek, vagy a máskor vízben használatos bodyboardot használták csúszkálásra. Pár utcával a házunk előtt feladtam, mert egy emeletes busz keresztbe fordult az úton és az autók jobbra balra csúsztak az útszélére. Vezettem már hóban, van benne tapasztalatom, de nem kockáztattam meg ezzel a kis autóval a hazajutást, ráadásul az első két gumim olyan sima mint a babapopsi, alig látszik rajta a mintázat. Szóval félreálltam egy megfelelőnek tűnő lehetőségnél, a csizmámra zoknit húztam (már tudom néhány napja miért tettem a táskámba :) és elindultam a jeges havas szélben hazafelé. Kiskorom óta nem éreztem azt a fájdalmat, mikor úgy megfagy a kezed, hogy a langyos víz szinte fáj, mikor megpróbálod felmelegíteni.

A kis hátsókertünk

Szerencsére a gyerekek itthon voltak, miattuk nem kellett aggódnom. Tibi viszont bringával ment dolgozni Paigntonba, ami kb. 1O km tőlünk, és úgy is jött haza. Ő igazán élvezte, mert legalább haladt a mindenhol álló forgalomban. Alig látszott ki a bringa a hótól mikor hazaért vele. A gyerekek kimentek csúszkálni este a bodyboarddal, én meg jó sok fotót készítettem, mert ki tudja mikor lesz itt újra hó. Másnap korán reggel, gyalog indultam dolgozni, egy lélekkel sem találkoztam az úton, autóval pláne.  Megörültem, mikor megláttam egy hókotrót, de aztán később olvastam a neten, hogy útban a másik kisváros felé felborult az úton. Ennyit a hóeltakarításról.

A boltok zárva voltak, se kenyér, se tej, tiszta katasztrófahelyzet volt. Eszkábáltam egy hólapátot, egy régi seprű nyeléből és egy sütőlapból, ami ugyan elég hevenyészett volt, de legalább előttünk el tudtuk a havat kotorni.

Egy kis hólapátolás (ugye hiányzott :D ), avagy sütőlapra kerül a hó

Dan készített egy iglut

Tibi délután felhozta a kisautóm is, de csak a sarokig jutott, mert a keskeny kis mellékutcában ahol lakunk, még jókora hó volt, és nem tudott befordulni vele. Nekiállt az utca végén lévő úttisztító homokot felszórni, így sikerült néhány óra múlva eljutnia a házig. A lányokkal felfedező útra indultunk a városba, és néhány bolt kinyitott, kaptunk tejet, kenyeret. Ám arra nem gondoltam, hogy ez az utolsó készlet a boltban, és csak épp egy napra valót vettem. Másnap aztán egészen mostanáig (vasárnap) sehol nem volt se tej, se kenyér. Szombaton már enyhébb volt az idő, és az eső is eleredt, lassan elmosva a két nap alatt leesett havat. Közben Emma is megérkezett a portugál partok felől és kissé átrendezte a tengerparti látképet. A tengerparti kis faházakat a víz és a szél megemelte és felborította, vagy több méterrel arrébb zsúfolta össze. Tört zúzott, amit tudott, betont, járólapokat, korlátokat, lépcsőket nem kímélve. A dagály borzasztó magas volt, így a gyorsan elolvadó hóval belepte a tengerparti utakat, ahol az ott rekedt autókat félig ellepte. Tegnap kisütött a nap és délután Tibivel katasztrófaturistáskodtunk Paigntonban, ahol a tenger még most is viharos hullámokat produkált.

Azért volt aki még ezt is meg tudta lovagolni :)

Millió sirály várja a potyakaját amit a hullámok feldobnak olykor

Egy kicsit össze lettek kutyulva a házikók, keresgélhetnek a tulajdonosok

Ma már közel tíz fok volt, és a bőséges eső is megtette a hatását, s a maradék hó is eltűnt, mintha soha sem lett volna. Erre a pár napra biztos sokan emlékezni fognak, és évekig emlegetik. Talán harminc évig újra nem lesz ilyen. De ki tudja?

Bruce elment...

Ő volt angliai életemben az első aki levette a vállamról a gondot, most mégis elment. Nem volt már fiatal akkor sem, mikor hozzánk került, de úgy végezte dolgát, mintha csak akkor került volna ki  tervezői keze közül. Mosott, szárított engedelmesen még öt hosszú évig nekem. Két éve a szárítórésze felmondta a szolgálatot, de mosott  szorgalmasan tovább.  Egy hete tragikus hirtelenséggel végleg leállt, így rendelnünk kellett sürgősen egy mosógépet, hiszen hat emberre mosni nem kis feladat. Debike mentett meg minket és rendelte a saját költségén, mert nem akartunk részletre vásárolni. 

Ma megérkezett (nem kis kálváriát követően) az utódja, aki kevésbé kifinomult formákkal rendelkezik mint Bruce. Kifejezeten vaskos, szögletes, parasztasszony. Igen, ez egy mosónő. Nincs többé Bruce, aki beledorombol a fülembe (utóbb sajnos inkább egy alkoholista, füstös hangján, rekedten ordibált)

Tehát az új mosónőnk,  már két órája dolgozik, hogy behozza a közel egy heti elmaradást. Nevet még nem találtam neki, ha van ötletetek hoci, küldhetitek.

Ég veled Bruce, soha nem felejtünk... :(

Szula szülinapja majd egy kis London Lumiere

Vajon mire gondolt? :)

Pénteken tartottuk Szula tizenkilencedik szülinapját.  Délután fél öt körül gyűlt össze az itteni rokonság. A tortát ( amely egy csokis piskóta alapon, joghurtos krém, málna és áfonya darabokkal, tetején málnazselé és temérdek gyümölcs volt) imádta mindenki, gyorsan el is fogyott. Brigitta hozott almás-diós pitét, ami másnap is isteni volt, amikor közel négy órát töltöttünk az autóban, mert Londonba kirándultunk.

Apraja-nagyja :) unokatesók 

Négy, hét, tizennégy, tizenkilenc, huszonegy...  

Kistesó, nagytesó :) 

Szula mindenkitől pénzt kért ajándék helyett, mert ruhákat szeretne venni magának. 

Gondoltam, úgy is felmegyünk megnézni a London Lumiere fénykiállítást, ami csütörtöktől egészen vasárnapig tart, néhány üzletbe is benézünk, talán sikerül vennie magának néhány ruhát.

London belvárosában, különböző helyeken, óriási fényszobrok vagy a házak falára kivetített színes alkotások vonzották az odalátogatókat.

Nem mondom, hogy a legideálisabb időjárás fogadott minket, de itt Torquay-ban sem volt sokkal kellemesebb. Londonban viszont még hideg is volt a szeles és esős idő mellett. Felkerestünk néhány boltot, de sok mindent nem tudott venni, mert az árak még a januári árleszállítás mellett is borsosak voltak. 

Egyedül a Zara-ban tudott néhány ruhát venni. Elmentünk a Harrods áruházba is. No, nem azért, hogy vásároljunk, csak már régóta kíváncsi vagyok a több emeletes, híres áruházra, ahol leginkább a gazdagok vagy a sznobok vásárolnak. Pont olyan volt, mint a filmekben amikor beszabadul néhány csóró a nagyon előkelő áruházba. Az eladók furik voltak. Mindegyik fekete ruhában volt, és volt bennük valami merev és természetellenes. Leginkább a WC-t kerestük három emeleten keresztül, majd nagy nehezen megtaláltuk. Nagyon előkelő volt az is. A kézmosó mellett krém és parfüm is volt. :D Aisa fújt is magára belőle. Mindenesetre elmondhatom, hogy pisiltem a Harrod's-ban. (sokat kellett gyalogolni ezért a posh vécéért :D )

Még nyáron a Canary Wharf-on kajáltunk egy Leon nevű, szuper kis gyorsétteremben, ahol gluténmentes kaják is voltak. Most megkerestük a központban is  az egyik éttermét és ott ebédeltünk.

Én nem csalódtam, Tibi egy picit, mert nem lakott jól. A lányok most is szerették. 

Rengeteget gyalogoltunk, nézelődtünk, és mikor besötétedett, megpróbáltuk megkeresni a fényjátékok helyszíneit. 

A híres Harrods teljes fényben és pompában (a képet Tibi készítette)

Sajnos csak néhányat találtunk meg, hiába a telefonos applikáció, ahol minden helyszínt megmutatnak. Tibi panaszkodott, hogy alig működik az internet. Néhány helyet azért megtaláltunk és nagyon szép volt. Aztán pár óra múlva már rettenetesen elfáradtunk. 

Nekem a talpamon vízhólyag nőtt a sok gyaloglástól és bár mindannyian jól fel voltunk öltözve, a fáradtság miatt is gondolom, már nagyon fáztunk. Nyolcra visszamentünk a parkolóba és elindultunk haza. Egy óra körül estünk be az ajtón. 

Egy kis fényjáték az idővel, a Picadilly Circus-nál. Picit zavaró volt, hogy a mellette lévő falon folyamatosan mentek az óriási reklámok. De persze, azokat biztos "drága" lenne lekapcsolni erre a néhány órára.

Egy másik szépség a Chinatown-ban: repülnek a flamingók

Lebegő buborékok a Trafalgar Square-en

China town bejárata a tovarepülő flamingókkal

Westminster apátság 

Februárban újra megyünk, mert jegyünk van a British Múzeum History of Magic kiállítására. Aisa nagyon izgul miatta, hiszen Harry Potter rajongó. Most nem volt már energiánk elmenni, de akkor majd szeretnénk megnézni a King's Cross pályaudvaron a kilenc és háromnegyedik vágányhoz vezető titokzatos falat, ahol mindenki fotózkodik a falból félig kilógó csomagszállító kocsival. Nem is beszélve a mellette lévő óriási boltról ami tele van Harry Potter relikviákkal.

"Péntek érzés" egy lemerült aksival...

Aisa panaszkodott az év eleji sulikezdésnél, hogy újra kezdődnek a szürke hétköznapok. Mondtam, gondoljon arra, hogy a szürke hétköznapok után mindig jön két nap hétvége, és annak már pénteken lehet örülni. Irigylem ezt az érzést: örülni a pénteknek, főleg a péntek délutánoknak, mikor már tudod, hogy jön a hétvége. Holnap lehet tovább aludni, esetleg későig fennmaradni, vagy elmenni valahová a hétvégén...
Öt éve annak, hogy ezt nem éreztem. Van szerda, kedd vagy csütörtök érzésem mikor tudom, másnap szabadnapos vagyok. De ez sajnos nem ugyanolyan.

Épp ezen gondolkoztam hazafelé pénteken, fél kettőkor. A kis, piros autómmal döcögtem a kisvárosi forgalommal. Be kellett ugranom a lengyel boltba cérnametéltet venni, mert húslevest kért Tibi ebédre. Hétfő óta betegeskedik. Influenza, vagy csak valami vírus? Ki tudja. Lényeg az, hogy napok óta fekszik, heveri ki a betegséget. A húsleves pedig tudvalevő, hogy minden bajok gyógyszere. És ahogy azt a közmondás is mondja : "Ha egy szegényember csirkehúst eszik, akkor vagy ő beteg, vagy a csirke..." :D Vagy valami ilyesmi. Tény, hogy a gőzölgő, zöldségekkel és cérnametélttel gazdagon megrakott, aranysárga húslevesnek még a látványa is javítja az ember közérzetét.
Tehát a cérnametélt volt a cél a lengyel boltban, mert sajnos máshol nem lehet kapni, legfeljebb a kínai rizstésztát (azt Szulának szoktam hozzá venni, mert gluténmentes) A lengyeleknél van szép, sárga házitésztának tűnő cérnametélt, gyufatészta, vagy amit otthon megszoktunk a leveseinkhez.

Gyorsan beugrottam, és mivel a bolthoz nem tartozik parkoló - csak egy sárga csíkkal festették fel az út szélére, hogy várakozni esetleg lehet, de parkolni tilos - bekapcsoltam az elakadásjelzőt arra az öt percre. (ha két sárga csík van felfestve akkor megállni sem lehet, még öt percre sem) Vettem ezt azt, majd visszaugrottam az autóba és indultam tovább. Kicsit nehezen indult, még meg is lepődtem, hogy kicsit nyöszörögve éled újra a motor. Tán' kevés az áram, vagy mi... (a kilencszáz köbcentis autómnak nevetségesen apró akkumulátora van, és az is már öregecske. Volt, hogy öt percre égve felejtettem a világítást de a motor nem járt és teljesen leszívta az aksit) De most csak az elakadásjelző ment. Beugrottam a Tescóba is útközben. Mivel ott is csak öt percre álltam meg az út szélén, hát újra bekapcs az elakadásjelző. (A központban lévő Tescóhoz sem tartozik parkoló, oda csak gyalog lehet menni vagy busszal.)
Tényleg csak öt perc volt, max. tíz, de az autó annyit mondott: nyekk és többé se kép, se hang. Mivel az út kissé lejtett, hát vettem a bátorságot, megpróbáltam legurulni, közben beindítani, mint a nagyok, de nem működött.

A régi szép időkben emlékszem mennyit rollereztem az öreg, 1.6-os Volkswagenemmel amit száztízezer forintért vettem, mikor letettem a jogsit. Tibi azt mondta, hogy jó lesz egy ilyen olcsó kis autó ahhoz, hogy gyakoroljak. Kár lenne összetörni egy szépet. Annak is az aksija volt beteg. Reggelente a lakótelepen, kosztümben, tűsarkúban, fél lábammal a járdán, másikkal a kuplungon próbáltam beindítani a kissé lejtős utcán az autóm. Néha sikerült, néha nem. Hazafelé könnyebben ment, mert az iroda ahol dolgoztam egy budai, nagyon lejtős utcában volt, és mindig úgy parkoltam, hogy orral lefelé legyen a lejtőnek az autó.  Még rollereznem sem kellett, mire a domb aljára értem, sikerült beindítanom. Persze, teljesen felesleges volt az aggodalom, ezen az ütött kopott autón egy karcolást sem ejtettem míg megvolt, ellenben mikor Tibi kölcsönadta az akkor zsír új, királykék Skoda Favoritját, beledöccentem a Karolina úton az előttem várakozó Fordba, mert nem láttam jól a táblát, hogy hol kell lefordulnom és elbámészkodtam. Harmincezer forintomba fájt a javítása.

De most vissza a jelenbe. Megálltam az út szélén, kipattantam az autóból,  hogy szerezzek egy bikakábellel rendelkező autóst. Közben, kirohant a főnöknőm a szemben lévő Pappas kávézóból, megpróbált segíteni eltolni az autót, mikor látta, hogy a tizenkettes busz nem tud tőlem elkanyarodni a szűk utcán, és hiába veselkedtem neki, nem sikerül megmozdítanom (pedig nem húztam be a kéziféket istenbizony) Jött egy másik pasas, és együttes erővel betoltuk az autót egy, a forgalmat kevésbé zavaró helyre, majd elindultam vadászni.
A taxisok sorbaálltak a droszton. Regisztráltam, hogy ezek sem különbek mint otthon. Hiába volt az egyiknek - a másodiknak a sorban - bikakábele, nem volt hajlandó elhagyni a helyét, mert ha az előtte lévő elmegy, akkor ő gurulhat a sor elejére és várhatja a zsíros fuvart (ami feltételezhetően a Tescóból kicsámpázó, túlsúlyos hölgy lesz, két szatyorral felszerelkezve, és aki legalább három utcányira lakik a bolttól, ami cirka hat font fuvardíj lesz) Mondtam, hogy semmi gond, majd keresek mást.
Szerencsémre a sétálóutcában - ahol csak a buszok járhatnak, most nagy építkezés folyik - sikerült egy embert kerítenem, aki egy létrákkal megrakott mikrobusszal közeledett. Volt bikakábele, és öt percen belül az autóm motorja felpörgött. A főnökasszonyom közben ki- s be rohangászott a kávézóból, hogy minden rendben van-e. A megmentőmnek ajándékoztam utóbb az egyik doboz lengyel süteményt, amit néhány perccel azelőtt vettem. Az szabadkozott, hogy ő tényleg csak segített, de aztán mégis elfogadta. Szóval a lényeg, hogy húsz perc alatt megoldódott a gondom, de kell vennem egy új aksit a lendkerekes autómba mert legközelebb nem biztos, hogy ilyen szerencsém lesz. Nekem az is péntek érzés volt, hogy végre gurulok haza. Fél négyre kész volt a leves és a rántott sajtgolyó tartármártással.

Karácsonyi herce-hurca

Ez egy hagyományörző blogbejegyzés mert enélkül nem telhet el egy év, vagyis karácsonyi herce-hurca nélkül ugye.

A szállodaipar rendkívül családbarát, ezért pontosan akkor zárt be a hotel amikor MÉG  a család dolgozott és iskolába járt. Én meg otthon voltam és készülődhettem... volna, ha nem kellett volna mégis  bemenni, mert újra felütötte a fejét az e-coli vírus és dőltek ki a vendégek mint a legyek. Teljes dettolosítás, két nap full takarítás az utolsó turnus után. A szemeim már vörösek voltak a sok hipótól. Persze semmit sem ért... de ezt majd később.

Szóval tettem vettem otthon. Átrendeztem a nappalit mert már egy éve ugyanúgy volt, és az uncsi. Volt akinek tetszett, volt akinek nem, de maradt. A lányok hétfőn délután ötkor úgy döntöttek, hogy díszítsük fel a fát. Nekem nyolc mikor díszítünk, és ha nekik ehhez van kedvük, hát legyen. Bő egy óra múlva állt a fa és teljes díszében pompázott. Persze nem énekelgettek christmas carol-t közben, hanem egymás tűrőképességét tették próbára, mert minden béna volt amit a másik csinált és két percenként üvöltve veszekedtek az angyalkás, hópihés díszek fölött. De túlélték és ez a lényeg. 

Másnap délután megvettem a mézeskalács figurákhoz a hozzávalókat és este Szula készített gyönyörű formákat. De valami átok ült ezeken a mézeskalácsokon, vagy én voltam túlságosan ideges és fáradt. Az első adag - amik kifejezetten kézzel formázott ajándékok voltak, melyet Szula a barátainak szeretett volna ajándékozni - miután megsült, talán túl hamar csúsztattam át a sütőpapírral együtt az asztalra és a fele lecsúszott a földre (ripityára tört) a másik felének is lettek különféle sérülései. Szula nekiállt a következő adagnak, amit sikerült megmenteni. Végre szereztem jó apró lyukú műanyag izét, amivel szinte írni lehetett a sütik felületére. Gyönyörű mintázatok születtek. Ám másnap még ragadt a tojáshab. Közben Aisa is nekiállt a sütésnek. Csináltam egy másik adag tojáshabot, mert gondoltam biztos elszúrtam valamit. Az viszont túlságosan habos, bugyborékos lett, nem olyan szép fehér, krémszerű mint az előző (ami meg ragadt még harmadnap is) Aztán vettem tortához való fehér cukormázzal író dekorceruzát. Végül azzal lettek kidíszítve a megmaradt sütik, és Aisa is azzal dekorálta a helyes kis formáit. Iszonyatosan sajnáltuk az első dekorált sütiket. Végül négy nap múlva úgy, ahogy megkötött rajtuk a tojáshab, de rémálom volt.

A bejgli hasonlóan vacak lett szerintem. Bár a többiek befalták két nap alatt az összeset. Az az igazság, hogy amit egy évben egyszer süt az ember, azt könnyen el lehet rontani. Nem vagyok egy konyhatündér, és a memóriám is vacak, úgyhogy ez nálam duplán érvényes. Ráadásul a gluténmentes liszt utálja az élesztőt, és ezt el is felejtettem tavaly óta, amikor meg tök jó lett véletlenül a bejgli. Mindegy, azért elfogyott. Debike elhalmozott mindenki ajándékokkal. Nem tudom kire ütött, de nekem rémálom az ajándék vásárlás. Nem azért, mert nem szívesen adok, mert nagyon is, de annyira nehéz mindenkinek valami hasonló árban olyan dolgot venni, amit nem dug a fiókja mélyére ünnepek után. Debi viszont tudja és tudja :D  

Ezektől függetlenül, jó volt a karácsony. A kaja finom volt, és a megnövekedett létszámú családdal jól telt az este. Szerencse, hogy Dan szülei angolok, mert így soha nem lesz sértődés, hogy kinél töltsék a  gyerekek a karácsony estét, hiszen nálunk a 24. a fontosabb, náluk viszont a 25. Ezért nálunk vacsoráztak, aztán másnap reggel átmentek Dan családjához, és ott is karácsonyoztak egyet.

24.-én be kellett mennem dolgozni és már a kapuban az a hír fogadott, hogy újra vannak betegek a vendégek közt. Reméltem, hogy nem hozok haza semmit és nem azzal töltjük az ünnepeket, hogy alul felül jön aminek jönnie kell, de szerencsére megúsztuk. 

25-én ugyancsak dolgoztam és onnantól kezdve egészen a következő vasárnapig, vagyis szilveszter napjáig. Szilveszterkor otthon voltunk, bekuckóztuk magunkat a vacak időben, mert hol esett, hol fújt a szél. Sütöttem zserbót, amiért Szula összevonta a szemöldökét Debi viszont felderült, mert még az egy héttel azelőtti utolsó bejglijét őrizgette (amit mellesleg Dan szüleinek küldtem, csak ő is eszegetett belőle, sőt mikor már itthon elfogyott akkor a messengeren küldözgette a képeket, hogy neki még van) Szula is örült persze, de már elege volt a sok édességből. Szegény Aisa nem szereti a diós sütiket, de előző nap sütöttem méteres kalácsot,
 és abból félreraktam neki aznapra is.

Én a Youtube-on az 1981, 1985-ös szilveszteri műsorokat néztem. Jól szórakoztam. Debiék visszaértek még éjfél előtt. Jó kis koncert volt újra Londonban amit a BBC1 közvetített, majd éjfélkor a tüzijáték, zene, zene újra és kettőkor végre ágyba voltam. Reggel hétkor keltem, mert meló volt még két napig. Most újra itthon vagyok négy napig, a család dolgozik, iskolába jár.  De azért nem unatkoztam, mert updateltem a szobát újra és a karácsonyi kütyük visszakerültek a dobozukba egy évre.