2016

Most, hogy végre lerogytam a kanapéra, végeztem a szállodában és itthon is mindenki jóllakott, kinyitottam a karácsonyra kapott Macbook-om (olyan aminek a hátulján világít az alma). Igaz nem vadiúj, sőt legalább hét éves, de olyan pöpec módon fel van újítva, hogy meg sem érzem a különbséget. Igaz még új Macbook-om nem volt és egy darabig szerintem nem is lesz, tekintve az árát. De ezért is nagyon hálás vagyok Tibinek, és egy picit szégyenlem is magam, mert az egész családban én kaptam a legdrágább ajándékot... De végre nem kell a pici Ipad-emen pötyögnöm, ha újra belekezdenék egy regénybe.
Ez az év persze rengeteg sajnálatos eseménnyel fogja beírni magát a történelembe, de ha babonás lennék lekopognám most és ha hívő lennék azt mondanám hál'istennek... De egyik sem vagyok így csak megköszönöm a sorsnak (csudába, a sorsban sem hiszek!) Szóval tök jó, hogy a családom ép és egészséges, a lányaim okosak és szépek és haladnak előre az életük megalapozásában. És tök jó az is, hogy egy kedves és csupaszív emberrel gyarapodott a családunk Dan személyében, aki Debi párja már több mint egy éve. Az elmúlt négy évben talán ez volt a második legjobb nyár itt Angliában és Skócia mesebeli tájain is kalandozhattunk picit. Ami számomra mégis a legfantasztikusabb dolog, hogy írtam egy kétrészes regényt, egy könyvet. Pötyögtem az Ipademen a kanapén ülve, mosogatás után, és vacsorakészítés előtt vagy már az ágyban fekve tíz után, mert akkor volt nyugalom és csönd. Munkaidőben a takarítószer raktárban a falnak dőlve írtam a telefonomba, ami épp akkor az eszembe jutott és délutánig nem akartam elfelejteni. Élveztem minden egyes pillanatát és drukkoltam a főhöseimnek, hogy megtalálják a boldogságot. Ez nekem egy olyan unikum volt, ami ritkán emeli fel az ember lelkét a felhők fölé, ahol szárnyalhat a fantáziája és nincsenek akadályok. Nem voltak depis napjaim, ha esett, ha fújt és ha valami bosszúság ért. Biztos nem lesz belőlem egy Jodi Picoult vagy egy Sidney Sheldon, bár a stílusuk is messze áll az enyémtől, de jó érzés, hogy 48 évesen sikerült valami maradandót alkotnom, még ha kemény kötésben soha nem is fogom látni.
Nem lesz ma nagy buli, de Aisával megnézzük a Harry Potter utolsó részét, mert a TV-ben most mindennap leadtak egy HP filmet. Aisának próbáltam elmondani, hogy a könyvben azért teljesen máshogy volt leírva, bár a lényeg megmaradt. De persze ismerem a mondást, hogy soha ne itéljünk meg egy könyvet a film alapján. Rendszerint a könyv sokkal de sokkal jobb egy összetömörített és a látványokra épített film változatnál.

update: ez a háromszázadik bejegyzésem! Koc-koc az egészségemre! :)))